Török nyelv-e a magyar?

Nem vagyok nyelvtörténész, még kevésbé történész vagy régész, ezért nem tudok beszámolni arról, hogy a népvándorlás zavaros századaiban milyen nomád népek merre járkáltak és kikkel érintkeztek a nagy büdös eurázsiai síkságokon. Annyit én is hallottam, hogy ezen a hatalmas és könnyen bejárható területen szkíta, török, perzsa és más népek keresztül-kasul jártak, gyakran érintkeztek, szövetkeztek és keveredtek egymással meg a környéken élő más népekkel (kínaiakkal, uráliakkal, szibériaiakkal). Olyan mértékű volt az érintkezés, és olyan kevés az írásos emlék ezekből az időkből, hogy egyes ottani nyelvek rokonsági viszonyait máig is vitatják. 

A legnevezetesebb vita az ún. altáji nyelvcsalád létét övezi. A nyelvtörténészek egy kisebb csoportja ugyanis fenntarthatónak tartja azt a hipotézist, hogy a török, a tunguz és a mongol nyelvcsalád egymásnak a rokonai, és együtt alkotják ezt a feltételezett nyelvcsaládot. Ezeken a nyelvészeken belül még olyan is akad, aki a koreai nyelvet is ide szeretné sorolni, sőt, akad, aki még a japánt is bevenné ebbe a csoportba. A nyelvészek többsége viszont nem lát ezekre a feltételezésekre elégséges bizonyítékot. Ennek ellenére mondhatjuk, hogy létezik egy ilyen vita. A magyar nyelvvel és bizonyítható rokonaival kapcsolatban azonban ilyen vitáról nem beszélhetünk.

Lehetnek nyelvész végzettségűek, akik a legkülönbözőbb feltételezéseket fogalmazzák meg a magyar nyelv rokonságát illetően (például a teljesen tisztázatlan eredetű, és legkésőbb a 2. században kihalt etruszk nyelvvel rokonítják). De számtalanszor bebizonyosodott (igen, szándékosan bizonyosságról beszélek), hogy ezek a feltételezések, a konzisztenciájuk és a mellettük felhozott érvek nem állják ki a tudományosság próbáját. A tudomány nagyon demokratikus dolog, nem abban az értelemben, hogy „a többség dönt” (szerintem a demokráciának amúgy sem ez a lényege), hanem abban az értelemben, hogy mindegy, ki állít valamit, van-e neki valamilyen nyelvészeti (vagy más tudományos) végzettsége, csak az számít, hogy az érvrendszere megfelel-e a tudomány követelményeinek. Márpedig ezeket a követelményeket senki sem vonja kétségbe, a sarlatánok is inkább kijátszani próbálják őket.

Lehetnek-e további rokonai a magyar nyelvnek, mint a többi uráli nyelv, tehát a távolabbi rokon szamojéd nyelvek, valamint a közelebbi rokon finnugor és még közelebbi rokon ugor nyelvek? Persze, lehetnek, csak nincs ilyesmire bizonyíték. Elvileg bármelyik környékbeli (tehát eurázsiai) nyelvcsalád lehet rokona az uráli nyelveknek, akár az indoeurópai vagy a török nyelvcsalád is, de ilyen rokonságra bizonyítékot eddig nem ismerünk.

Honnan erednek a bizonyítékok?

A nyelvtörténeti magyarázatoknak tulajdonképpen egyetlen pofonegyszerű elvük van, bár ennek az elvnek az érvényesítése néha borzasztó bonyodalmakat rejt magában. Ez az egyszerű elv ugyanis az emberi nyelvek alapvetően azonos természetén alapul, ami viszont az általános (más néven elméletinyelvészetnek az egész tárgyát, minden területét lefedi. Vagyis az elv úgy hangzik, hogy az emberi nyelvekben mindig, mindenhol nagyjából ugyanúgy történnek a változások, ugyanazok a tényezők befolyásolják őket. Ezért azt tekinthetjük elfogadható magyarázatnak egy-egy nyelvi változásra, ami meggyőzően kimutatja az illető változás szokványos voltát: azt, hogy más nyelvekben, más időszakokban hasonló körülmények között ugyanilyen jellegű változásokat tapasztalunk. A nyelvek rokonsági viszonyait pedig értelemszerűen a nyelvi változások magyarázzák. Akkor mondjuk két nyelvről, hogy rokonai egymásnak, ha a köztük levő különbségeket eltérő változásoknak tudjuk tulajdonítani. Ez azt jelenti, hogy a két nyelv történetében visszafelé haladva el tudunk jutni egy olyan rétegig, ami még (közel) azonos nyelvnek volt tekinthető.

Például azt, hogy `szem (látószerv)', spanyolul úgy írják, hogy ojo (és úgy mondják, hogy [oxo], a [x] jel a [k] réshang-megfelelője), románul meg úgy írják, hogy ochi (és úgy mondják, hogy [okç], a [ç] olyan, mint amit a német ich végén hallunk). Ez a két szó eléggé eltér egymástól, és a különbség két eltérő változáskövetkezménye. A `szem' latinul oculus (az o-n van a hangsúly), a kései latinban a hangsúly után ilyenkor eltűnedezett a következő magánhangzó, tehát nagyjából [oklus]-nak ejtették. A spanyolban a hangsúlyos szótagot követő [-kl-], [-pl-] és [-tl-] mindig [lj]-féle hanggá változott, majd abból lett [x]. A románban viszont más változás ment végbe: ott ugyanebből a [-kl-] ből mindig [ki] lett (a szó végén pedig [kç]). Ezeket a változásokat jól lehet adatolni, tehát jól magyarázzák ezt az eltérést a két nyelv között. (Ha mégis vannak kivételek, amikor nem így zajlanak le a változások, akkor azokkal is el kell valahogy számolni!)

Ezek az eltérő változások azért szolgálhatnak magyarázatul, mert kimutatható, hogy mindkét típusú változás természetes, a világ legkülönbözőbb nyelveiben időről időre lezajlik (a részletekbe nem megyek bele, de a változás szokványossága abban rejlik, hogy ilyenkor az [l] hang gyakran válik [j]-vé).

Szándékosan választottam a latin örökösei közül két olyat, amik földrajzilag jó távol vannak egymástól. Szólni kell ugyanis arról, hogy az a latin, amiből a spanyol kialakult, már eleve jelentősen eltért attól, amiből a román. Akár azt is mondhatjuk, hogy a spanyol és a román két különböző nyelvből alakult ki, tehát a történetükben visszafelé haladva nem ugyanahhoz a nyelvhez jutunk el. Igaz, hogy a proto-román és a proto-spanyol latin nyelvváltozatokat tovább követhetnénk visszafelé, és így eljutnánk a latinnak egy korábbi változatához, de nyilván már az a korai latin is többféle változatban élt, mint minden nyelv minden időpontban. Akárhogy is van, ez a spanyol és a román rokonságát illetően nem lényeges ellenvetés, mert ha különböző latin nyelvváltozatokból alakultak is ki, az a két változat egymásnak vitathatatlanul rokona volt.

A rokonítás nehézségei

A nyelvi változás során egy nyelvnek bármilyen tulajdonsága változhat; ha két rokon nyelvváltozatban eltérő változások indulnak meg, azok is bármennyire eltérhetnek egymástól. Ezért butaság olyasmit számonkérni, hogy a rokon nyelvekben legyen sok hasonló alakú és jelentésű szó, vagy hogy legyen hasonló mondjuk a jelző és a jelzett szó (vagy pláne a vezetéknév és a keresztnév) sorrendje, vagy hogy ha az egyik ragozó, akkor a másik is legyen az. Az ilyen hasonlóságok a rokon nyelvek között nagyon hamar el szoktak tűnni, ahogy egyre több egymástól eltérő változás megy végbe bennük.

A nagyon sokféle változásnak, ami az emberi nyelvekben végbemegy, eltérő okai lehetnek, ha egyáltalán beszélhetünk okokról: inkább „motivációkról” vagy bizonyos irányokba ható „erőkről” beszélhetünk, mint okokról. Talán négy fő erőt különböztethetünk meg:

  1. a kifejezés tömörsége (rövidsége) (ez különösen a leggyakrabban használt kifejezéseket érinti);
  2. a kifejezés érthetősége (minél kevésbé lehessen más kifejezésekkel összekeverni);
  3. rendszerszerűség (analógia), vagyis az, hogy minél szabályosabb csoportokba rendeződjenek a nyelv kifejezései; és
  4. kulturális, szociális stb. erők, amelyek a más nyelvekből és nyelvváltozatokból való kölcsönzést segítik elő.

Ez így nagyon hozzávetőleges és elnagyolt, de az talán világos a felsorolásból, hogy mindezek az erők jelentősen szembenállhatnak egymással (például a nagyobb tömörség nyilván kisebb megkülönböztethetőséghez vezethet). A nyelv annyira bonyolult rendszer, és olyan sok résztvevő alakítja, hogy nyilván nem képes minden ilyen erő szempontjából valamilyen „optimális” állapotba eljutni, mindig lesz motiváció az újabb változásra.

A rokonság megállapítása szempontjából a legzűrösebb tényező az utolsó, vagyis az, hogy az egymással érintkező nyelvek egymástól mindenfélét kölcsönöznek: elsősorban szótöveket, de szorosabb együttélés (különösen pedig tömeges kétnyelvűség) esetén akár formai megoldásokat, szórendeket stb. is átvehetnek egymástól. Ha rokon nyelveket nézünk, persze a kölcsönzés is eltérő változásokhoz vezet (hiszen eltérő dolgokat kölcsönözhetnek, eltérő forrásokból), ráadásul a kölcsönzés a legkevésbé szisztematikus fajtája a változásoknak. A többi általában csapatostul jön. Például hasonló hangok hasonló irányban szoktak megváltozni. Mondjuk a magyarban a zárt magánhangzó nyílása nemcsak a paradisumut > paradicsomot szóban, hanem az összes többi hasonlóban lezajlott (Ádámut > Ádámot), és nemcsak az u-t, hanem az ü-t is érintette (gyimilcstűl > gyimilcstől). Vagy például az angolban a ragok eltűnése nemcsak egy ragot érintett, hanem majdnem az összeset (maradt a többes számú főnevek meg az egyes szám harmadik személyű igealakok -s toldaléka), és így tovább. A kölcsönzés nem így megy, abból, hogy a kocsma szót egy szláv nyelvből kölcsönöztük, nem következik semmi más szavakra vonatkozóan. Ezért a kölcsönzés a legnehezebben „visszafejthető” változás, amikor két nyelv közös vagy hasonló eredetét keressük.

Viszont a kölcsönzés, méghozzá leginkább a szótövek kölcsönzése a leggyakoribb (és talán a leggyorsabban végbemenő) nyelvi változás az összes közül. Gondoljunk csak arra, hogy amikor megjelenik egy kulturális vagy technológiai újítás (mondjuk egy új tánc, egy új étel, egy új számítástechnikai eszköz), akkor milyen természetességgel használjuk azonnal a megnevezésére az átadó nyelv kifejezését. Ha pedig kevés az írásos emlék abból az időből, amikor a kölcsönzések történtek, az nagyon megnehezíti a nyelvész dolgát. 

Ezért például sokszor félrevezető lehet, hogy két nyelvben sok a hasonló alakú és jelentésű szó(tő), mert bár ez nem nagyon lehet véletlen (statisztikailag minimális az esélye, hogy véletlenül forduljon elő), de sokszor az egyik nyelv egyszerűen csak a kölcsönzések gyakori forrása volt (vagy mindkét nyelv ugyanabból a gyakori forrásból merített). Például a török és a perzsa (farszi) nyelv között igen nagy a szókincsbeli egyezés, de a közös eredetű tövek nagy része perzsa kölcsönzés a törökben, egy másik nagy részük mindkét nyelvben arab eredetű. Szerencsére ezeket könnyű felismerni arról, hogy ha a török nyelvcsalád sok más nyelvét, illetve a farszi rokon nyelvét vizsgálva ezeket az egyezéseket nem találjuk meg. Ugyanilyen módon azonosíthatjuk a rengeteg ótörök (és a sokkal kevesebb oszmán-török) jövevényszót a magyarban.

Átkerülhet egy nyelv egy másik nyelvcsaládba?

Néha felvetődik, hogy megváltozhatnak-e egy nyelv rokonsági viszonyai, átkerülhet-e egy másik nyelvcsaládba, ha nagyon sok kölcsönzés megy végbe benne. Ez márcsak a nyelvrokonság meghatározása miatt is lehetetlen, hiszen a nyelvrokonság nem két nyelv egyidejű állapotának a jellemzője, hanem a történetüket jellemzi (ezért kell visszakövetni a változásokat ahhoz, hogy bebizonyítsuk).

De ha azt nézzük, hogy milyenek a legszélsőségesebb esetek, akkor a gyakorlatban is azt látjuk, hogy a tömeges kölcsönzés sem szokott olyan helyzetet létrehozni, hogy két nyelv közeli rokonnak nézzen ki. Ez azért van, mert azokban a helyzetekben, amikor ez előfordulhatna (tömeges kétnyelvűség, az egyik nyelv domináns helyzete) jellemzően inkább nyelvcsere zajlik le (az alárendelt csoport feladja a saját nyelvét, átveszi a másikat) mintsem hogy szépen folyamatosan mindent átvennének a másik nyelvtől. Például ha megnézzük, hogy a latin nyelv mai leszármazottait kik beszélik, az ő felmenőik legtöbbször nem Itáliából származó római polgárok voltak, hanem germánok, kelták, ibérek stb., akik a saját nyelvüket feladva tértek át a galliai, hispániai stb. latinra.

Így akármilyen intenzív volt is az ősmagyar és az ótörök érintkezése, a magyarok nem adták fel az uráli nyelvüket (sőt, valószínűleg sok más nyelvet beszélő át is tért a magyar ősére), és a török hatás messze nem volt akkora, hogy az uráli rokonság megkérdőjelezhető legyen. Ahogy az angol germán eredetét sem lehet megkérdőjelezni, noha a szókincsének legnagyobb részét a normann hódítás után vette át a franciából (miközben a leggyakrabban használt szótövek ma is germán eredetűek). Úgy tudom, hogy még durvább a helyzet a Paraguayban beszélt guaraní nyelvben. Mivel az erősen ragozó nyelv (talán még a magyarnál is többféle toldalékot használ), könnyedén veszi át és ragozza a spanyol szótöveket, vagy képez belőlük guaraní szavakat. Ez természetesen nem teszi újlatin nyelvvé, sőt nem is ilyen folyamatok szoktak nyelvcseréhez vezetni. Mindenesetre a magyar nyelvre még azt sem mondhatjuk, hogy valamikor úgy „eltörökösödött volna”, ahogy a guaraní „elspanyolosodott”.

A szerző nyelvész, az MTA Nyelvtudományi Intézetének főmunkatársa. A Qubit.hu-n megjelent írásai itt olvashatók 

Magyar kutatók titkos élete: nappal tudós, este bűvész

Kevesen gondolnák, hogy a magyar tudományos élet prominens képviselői szabadidejüket bűvésztrükkök gyakorlásával és előadásával töltik. Összeegyeztethető a megtévesztésen alapuló varázslás a tényeket szentként tisztelő tudománnyal? Gáspár Merse Előd fizikus és bűvész négy elismert magyar kutatóval beszélgetett a nagy trükkről.