Elég volt a fejlődésből! Paul Virilio sebességfilozófiája

86 éves korában, szeptember 10-én elhunyt az elmúlt fél évszázad egyik meghatározó francia társadalomteoritikusa, a filozófiai életműve ellenére magát konzekvensen urbanistának valló Paul Virilio.

A szupermodernizmus építészeti irányzatát képviselő Claude Parent nevével fémjelzett Architecture Principe csoport éceszgébereként az 1960-as évek végéig gyakorlati tervezőmunkákban is részt vett ugyan, de a második világháború utáni francia építészetről szóló művek elsősorban urbanisztikai elméleteit emelik ki, a nemzetközi eszmetörténeti kalauzok pedig egyértelműen teóriáinak a kortárs filozófiára gyakorolt hatását tartják a legfontosabbnak. Az 1932-ben született Virilio iparművészként dolgozott egy darabig Henri Matisse mellett a párizsi templomok ólomüvegtábláinak elkészítésénél, de az 1950-es években már fenomenológiát hallgatott a Sorbonne filozófiai fakultásán.

Virilio (balra) és Claude Parent az 1960-as évek végénFotó: architectmagazine.com

Dromológia

Virilio elméleti munkáira az 1977-ben megjelent Vitesse et Politique (Sebesség és politika) című esszékötet hívta fel a nemzetközi figyelmet. Ebben a kötetben fejtette ki dromológia néven ismertté vált sebességtanát, amelynek lényege, hogy a 20. század második felétől a tér és az idő viszonyrendszerében a sebesség válik meghatározóvá, legyen szó kommunikációról, urbanisztikáról, művészetről, pszichológiáról, filozófiáról vagy akár teológiáról.

„A dromológia tana új dimenzió a társadalomtudományi kutatásokban. Virilio meghatározása szerint a dromológia a dromosz szóból ered, amely ’versenyfutás’-t jelent. A dromológia tehát a versenyfutás logikája” – olvasható a Gazdaságetika folyóirat 18 évvel ezelőtti számában megjelent tanulmányban. 

A sebesség Virilio szerint nem új keletű dolog, „élni annyi, mint elevennek, gyorsnak lenni. Elevennek lenni pedig nem más, mint sebesség, gyorsaság”. Állítása, hogy a modern élet a sebességre épül. „Akié a nagyobb mozgási sebesség, aki képeket, információkat, gondolatokat és hatásokat a leggyorsabban és legkisebb hibaszázalékkal tud közvetíteni, azaz egyik helyről a másikra áthelyezni, az kerekedik felül az evolúciós versenyfutásban” – fogalmaz az 1980-as Az eltűnés esztétikája címmel megjelent munkájában. Ebben kitér arra is, hogy a sebességet birtokló domokrácia tagjai képezik a domokratikus társadalmak hatalmi elitjét is.

Virilio 1993-banFotó: DESPATIN & GOBELI/leemage

A fejlődés fala

Virilio későbbi munkáiban kifejette azt is, hogy „a tudományt a haladással azonosító ideológia fatális tévedés”. A magyar Tilmann J. Attilának adott, bő húsz évvel ezelőtti interjújában elmondta erről, hogy „kialakult egy rend, a legvégső rend, vagyis a sebesség rendje (dromokratikus rend), ez a társadalomban létrehozta a sebességosztályokat. Elérkeztünk az idő falához, a sebesség végső határához, elértük a végső sebességhatárt, az elektromágneses hullámok sebességét. Hiszen most éljük az Einstein által már régen »megjósolt« információs, vagyis informatikai bomba korát. 

De mit értünk el vele, hogy eljutottunk idáig? Nem csak a gyorsaság jó oldalát élvezzük, hanem a belőle származó problémákkal is szembe kell néznünk, ami nem más, mint balesetek sorozata, a totális baleseteké. Az információátadás módszerei és a hiperszonikus közlekedési eszközök sebessége oly mértékben felgyorsultak, hogy a Föld méretei szinte a semmivel lettek egyenlők. De ha a Föld semmivé válik, vele együtt az ember is semmivé lesz. Ez pedig a katasztrófák katasztrófájával ér fel, vagyis egy totális balesettel. Földünk túlságosan kicsi és lakhatatlan lesz, éppen mert minden pillanatban körüljárható.” Virilio szerint ez az emberi létezés legégetőbb problémája ma.

A turbókapitalizmus és a tér-idő balesete

„Én egy behatárolt ember vagyok, aki valami behatárolhatatlannal foglalkozik. Tehát nem kell a munkámtól elvárni, hogy egy fizikuséhoz legyen hasonlatos. Dicsekszem a saját behatároltságommal és dicsőítem a gyengeségem. Ennek a szegény pasasnak a behatároltságán és gyengeségén keresztül mondhatom el biztosan azt, amiről most beszélek” – nyilatkozta a Balkon folyóiratnak a 2010-ben A nagy gyorsító címen megjelent kötete kapcsán. Az életműve összegzésének is felfogható munkájában minden korábbinál részletesebben vizsgálja az általa információs bombaként aposztrofált, közkeletűen technológiai forradalomként emlegetett világtrendre. 

Paul Virilio 70 évesenFotó: DANIEL JANIN/AFP

A 2007-ben kezdődő, egy évvel később az általa turbókapitalizmusnak nevezett világgazdaságot megrengető válságról Virilio a következőket állította a Balkonnak:

„1987-ben, amikor az első Wall Street-i összeomlás megtörtént, még csak a közgazdászok figyeltek fel erre a veszélyes információgyorsításra. Ez volt az az esemény, amely megerősítette azt a tényt, hogy egy hatalmas részecskegyorsítóról, egy az algoritmusok kibernetikáján keresztül működő információgyorsítóról van itt szó. Mindez, húsz évvel később, egy rendszeren belüli összeomláshoz vezetett. Jó ideje beszélek erről az integrális balesetről, és nem véletlenül használom az integrális szót, mivel ez utal az integrálszámításra. Mindezek előtt a baleset mint olyan, helyi volt, míg ma már nemcsak globális, hanem integrális, ami azt jelenti, hogy — egy láncreakcióhoz hasonlóan — más elemeket is bevon, integrál a történések folyamatába. Ez pedig egy semmi máshoz nem hasonlítható logikát hoz a felszínre (...), amely a várost és az együttélést érinti”.

Az események emberi ésszel aligha követhető felgyorsulása Virilio szerint a kollektív bizalmat is aláássa, állandósul a félelem a bármikor bekövetkező balesetektől. Menekülésként „folyamatosan kapaszkodunk a technikai tudományokba”. 

„Elég volt a fejlődésből. Ebből a mindig jobbat és mindig gyorsabban akarásból (...) Ez a sebesség által semmivé zsugorodott világ a végéhez ér. Először a közlekedés sebességváltásaival, majd a szuperszonikus és hiperszonikus sebességgel, és legvégül a pillanatnyisággal. Ez a tér-idő balesete, magáé a folytonosságé (...) Az biztos, hogy nagyon nehéz lesz ezt a katasztrófát túlélni, de ez mindig nehéz. Ami biztos, hogy a gépesített idő nem tudja helyettesíteni az emberit anélkül, hogy a történelem ne szenvedne integrális balesetet”.