A publikus boncolástól a majom formájú szatírig – így zajlott az ismeretterjesztés a reneszánszban
Az impakták új adásában Margócsy Dániellel, a Cambridge-i Egyetem tudománytörténészével beszélgetünk új könyve apropóján arról, hogy miképpen viszonyultak a korabeli tulajdonosok a világ első jelentősebb anatómia atlaszához, illetve miképp próbálták hitelesen ábrázolni az európai művészek távoli kontinensek soha nem látott állatait. Na de vajon mindaz, ami akkor történt, mára tudománytörténeti kuriózum csupán, vagy a jelen ismeretterjesztői is tanulhatnak belőle?
Andreas Vesalius De Humani Corporis Fabrica (Az emberi test felépítéséről) című könyve az első modern értelemben vett anatómia atlasz, igazi mérföldkő, amely máig referenciapontnak számít az emberi test ábrázolásakor. A Jan Steven van Calcar által készített csontváz- és izomember-metszeteket ma is használjuk illusztrációként, de a 16. században teljesen másképp viszonyultak a röviden csak Fabricának nevezett könyvhöz. A korabeli olvasók – elsősorban humanista orvosok, papok és művészek – számára a több száz oldalnyi latin szöveg volt az informatívabb, a képek gyakran zavarbaejtőnek bizonyultak, Vesalius magyarázatai pedig nem kielégítőnek, s ezt a könyv margóján szóvá is tették.
A középkorban a boncolások elsősorban arról szóltak, hogy a szentté nyilvánítandó apácákat felboncolják, hogy megvizsgálják, vannak-e bennük csodás módon odakerült, nem odavaló testrészek. Montefalcoi Szent Klára boncolása volt az Európában feljegyzett első boncolás, ahol azt remélték, hogy a szívében találnak majdegy megkövült keresztet – és találtak is.
A legjobb látványosság: a boncolás
Az egyházi célú boncolás mellett csak ezután jelenik meg az orvosi célú boncolás is –igaz, ekkor még azért végeznek ilyeneket, hogy megnézzék, miről is írnak az ókori autoritások. Csak a 16. században, Vesaliustól kezdve válik a boncolás az orvosi képzés részévé, illetve látványossággá, ami a korabeli közönséget rendkívül érdekli. A boncolás, és különösen a nyilvános boncolás azonban nem veszíti el vallási funkcióját: „Lásd, itt a romlandó testünk!” – üzeni egy-egy esemény. (A leideni anatómiai színház falán ezt tükröző közmondások díszítik: „ismerd meg önmagadat”, „az ember porrá lesz”, stb.)
Az orvosok számára presztízst és reklámot jelent, ha boncolás közben örökítik meg őket, így – azaz reklámcélból – születik meg Rembrandt a kor egyik igen gazdag orvosának számító Nicolaas Tulpot ábrázoló festménye is. Az eseményszámba menő nyilvános boncolások azonban nem kellően megvilágított termekben, rossz látási viszonyok mellett zajlanak: számos feljegyzés szól például arról, hogy amikor maga Vesalius Bolognában boncol, a hallgatók nem látják eléggé a test szerveit, így Vesaliusnak a falra kell rajzolnia egy ábrát, hogy mit is kellene pontosan látni a testben, amit azonban a hallgatók valójában nem látnak. A képi ábrázolás mutatja meg azt, amit a boncolás nem tud láttatni.
Ugyancsak ebben az időszakban több művész is érdeklődni kezd az anatómia iránt. Egyesek (pl. Leonardo vagy Michelangelo) maguk is boncolásokat végeznek vagy kapcsolatban állnak anatómusokkal, így nem meglepő, hogy Vesalius Fabricájának tulajdonosai közt is sok festőt találunk – 1600 körül a tulajdonosok úgy 5 százaléka ilyen: Velazquez, Rubens, ifjabb Jacques de Gheyn és Rembrandt maga is jól ismerte a Fabricát, hiszen a Tulpot ábrázoló képén ott van a könyv.
Ez az a korszak, amikor az emberi test felfedezése mellett Európa egyre inkább felfedezi a világot is. Olyan lényekről jönnek vissza hírek távoli tájakról, amilyeneket európaiak még sohasem láttak, és a korabeli művészek gyakran minimális információ alapján próbálják rekonstruálni, hogy miként nézhettek ki ezek az állatok. Ez sok furcsasághoz vezet, hiszen félig ember, félig állat, illetve félig állat, félig növény lények egyaránt megjelennek a korabeli művekben.
A legtöbb világot járt utazó, aki a távoli kontinensekről információval rendelkezik, foglalkozására nézve részeges tengerész, így már akkor is nyilvánvaló, hogy ezek beszámolóit kellő óvatossággal kell kezelni. Emiatt sokan az ókori szerzőket (Plinius, Plutarkhosz) tekintik autoritásnak, és az ő megfigyeléseik alátámasztására próbálják felhasználni ezeknek a tengerészeknek a beszámolóit.
Hogy néz ki egy szatír?
Jó példa erre a szatírok ábrázolása, hiszen ebben az időszakban megváltozik az ókorból ránk maradt szatír-kép, és majmokat, majomszerű lényeket kezdenek szatírként ábrázolni. A fent említett okok miatt, amikor Plinius szatírokról ír, azt mindenki komolyan veszi, így nem az a kérdés, hogy vannak-e szatírok, hanem hogy miképp néznek ki, és a tengerészek orángutánokról és csimpánzokról szóló beszámolóit lényegében ennek fényében értelmezik (ezt a felfogást a csimpánzok hivatalos latin nevében – Pan troglodytes – ma is őrizzük).
A 15. századtól kezdve az információk mellett különböző mértékben megőrzött, kitömött és kiszárított példányok is eljutnak Európába, és ezt próbálják a tudósok értelmezni – gyakran tévesen. Jó példa a paradicsommadarak esete: az első, Európába kerülő példányokról levágták a lábat, ami miatt hosszú ideig sokan azt hiszik, hogy ennek a madárnak nincs lába, és a 16. században komoly viták szólnak arról, hogy akkor a paradicsommadárnak folyton repülnie kell-e, vagy sem.
Az illusztrátoroknak és művészeknek egyre gyakrabban kell olyan élőlényeket ábrázolniuk, amelyeket maguk sosem láttak, így gyakori az egymás másolása, vagy a félreértések/félehallások megjelenítése. Előbbire példa a zsiráfok ábrázolása: Európában Lorenzo Medicinek udvarában egy ajándék zsiráf jelenik meg, amely ugyan hamar elpusztul, de így is évszázadokon át ő szolgáltatja a mintát az európai zsiráfábrázolásokhoz. Rubens idejében pedig egy teljes víziló érkezik Európába a nápolyi király udvarába, amit a művész maga is megtekint. Csakhogy ez egy kitömött példány, és Rubens láthatóan nem bízik abban, hogy a kitömés anatómiailag korrekt módon történt, így amikor „Víziló és krokodilvadászat” című festményén ábrázolja az állatot , akkor elsősorban a jól megőrzött fejet mutatja be, a kérdéses testet pedig a perspektíva miatt alig látni.
A korabeli ábrázolások lóarcú tevéinek viszont élő vagy kitömött tevék helyett az az alapja, hogy az ókori szerzők szerint a teve és a ló képesek párosodni egymással, így a tevét sosem látó művészek feltételezték, hogy azoknak anatómiájukban is hasonlítaniuk kell egymáshoz.
A tudomány művelése ebben az időszakban fokozatosan pénzkérdéssé válik, és nagyon fontos lesz, hogy ki adja rá a pénzt. Az 1700-as évekig lényegében csak királyok tudnak expedíciókat szponzorálni, csak később válik ez a dolog általánosabbá. Fokozatosan megjelennek a gondosan összeszedett természettudományi gyűjtemények, amelyeket eladásra kínálnak fel, és már a korabeli gyűjtők és tudósok is bevetnek trükköket, hogy eladják munkájukat. Nem véletlen, hogy Vesalius gyönyörű meztelen férfitesteket, illetve később női testeket készít a Fabricába, hiszen szex segítségével már akkor is sok mindent el lehet adni: a Fabrica legösszejegyzeteltebb részei pont azok, ahol a női és férfi nemi szervek felépítéséről van szó.
Az impakták podcastet Nádori Gergely (Tanárblog), Zsiros László Róbert (Szertár) és Varga Máté (CriticalBiomass) készítik. Köszönet jár a podcast elkészítéséhez nyújtott technikai segítségért a FabLab Budapestnek, illetve a podcast szignálját készítő Tövisházi Ambrusnak. Ha támogatni akartok, vagy csak ötleteket, kommenteket küldeni, az impaktak_kukac_gmail.com-ra írjatok.