Azon mehet a vita, hogy van-e élet a Földön kívül, de a kutatóknak egyelőre abban sem sikerült megegyezniük, hogy vajon az általunk nem ismert körülmények között miféle élet fejlődhetett ki. A lehetőségek csaknem végtelenek, így könnyen lehet, hogy Howard Phillips Lovecraft amerikai írónak volt igaza, és ha egyszer meglátogatnak bennünket a földönkívüliek, akkor egy lila színű, intelligens gáz veszi majd fel velünk a kapcsolatot (őt egyébként S'ngacnak hívják, és a Zarándokút Kadathba című elbeszélésben kerül elő).

Ki tudja, lehet, hogy minden második ember titokban földönkívüli, nem csak a mopszok és Dennis Rodman – ennek megfelelően pedig még akkor sem jutnánk semmilyen bizonyítékhoz, ha fényképet látnánk róluk, hiszen nem tudjuk, hogy a képnek mit is kellene ábrázolnia. A fotó egyébként sem egyértelmű bizonyíték: azt tudjuk, hogy Roswellben 1947-ben lezuhant valami, az ufóhívők köreiben pedig éveken keresztül keringett egy fénykép egy valódi alienről, erről viszont később kiderült, hogy valószínűleg egy mumifikálódott kétéves kisgyerek holttestét ábrázolja.

Túlélés mindenáron

Egyáltalán nem egyértelmű kérdés tehát, hogy néznek ki a földönkívüliek. Egy, a Stanfordon idén tavasszal tartott asztrobiológiai konferencián merült fel a kutatókban, vajon mit fogadhatnának el egyértelmű bizonyítéknak a földönkívüliek létezésére. A fénykép nem elég: ami kőnek vagy pornak, netán gáznak tűnik, könnyen lehet, hogy a legközelebbi csillagközi szomszédunk. Végül is ha kacsacsőrű emlős létezhet, semmi sem lehetetlen.

Szerencsére a fényképeken kívül van mire hagyatkoznunk: az asztrobiológusok a biológia, a kémia és a csillagászat eszközeivel próbálják megfejteni, hogy egyedül vagyunk-e az univerzumban. Az élet, legyen szó akár baktériumokról, akár egyebekről, mindig bonyolultabbnak tűnik, mint az éllettelen anyagok működése; még a legegyszerűbb baktériumban is komplex folyamatok felelősek azért, hogy az organizmus képes legyen a túlélésre és a reprodukcióra. Az asztrobiológusok akkor kezdhetnek pezsgőt bontani, ha valami olyasmire bukkannak, amelyben a jelek szerint a funkciók épp ezeket a célokat szolgálják.

Evolúció és az önző gén

A kutatók abból indulnak ki, hogy bármilyen idegen életformával is találkozzunk, működik benne a természetes szelekció: léteznek genetikai variációk, létezik az öröklődés, és egyes mutációk sikeresebbek lesznek, mint mások, így az ezeket hordozó egyedek nagyobb eséllyel élik túl társaikat, és nagyobb eséllyel adják tovább a génjeiket is. Ahogy Richard Dawkins írja klasszikus művében, Az önző génben: „túlélőgépek vagyunk, programjukat vakon követő robotszerkezetek, akiknek az a dolguk, hogy megőrizzék a géneknek nevezett önző molekulákat”. Maga Dawkins is úgy gondolja, hogy az evolúció modellje használható a Földön kívüli élettel kapcsolatos feltételezésekre, bár könnyen lehet, hogy nem tudunk elég pontos képet alkotni az egyetlen rendelkezésünkre álló minta, a földi élet alapján az űrlényekkel kapcsolatban - már ha léteznek egyáltalán.

Épp ezt várjuk el azoktól a lényektől is, akikkel vagy osztozunk a világegyetemen, vagy nem, és ez az, ami miatt tervezettnek tűnik egy élő szervezet: a túlélésre specializálódott, ha pedig erre nem alkalmas, nem is él túl, és nem is örökíti tovább a tulajdonságait. Nem tudunk olyan életet elképzelni, amely ne viselné magán ezt a tervezett jelleget, így ennek a nyomait még akkor is meg kellene találnunk egy földönkívüliben, ha az már valamiféle számítástechnikai felhőben, puszta intelligenciaként létezne, hiszen valahogy el kellett jutnia idáig. Jó példa erre Fred Hoyle brit csillagász két sci-fi regénye is, a Fekete felhő és az Androméda: ezekben egy földönkívüli intelligencia veszi fel a kapcsolatot a bolygóval, személyesen nem jelennek meg az űrlények, mégis feltételezhető, hogy ezek sem a semmiből keletkeztek (arról nem is beszélve, hogy egy programot meg is kell írni, így ha egy mesterséges intelligencia keresi fel az emberiséget, már kezdhetünk gyanakodni). Hoyle egyébként inkább tudós volt, mint regényíró, olyannyira, hogy volt idő, amikor komoly esélyesnek tartották a Nobel-díjra is - ezt végül (talán épp azért, mert sci-fiket írt) nem kapta meg.

Nem vehetjük készpénznek, hogy minden élet így működik, de az evolúció folyamata alapján legalább feltételezhetjük, hogy milyen forgatókönyv alapján fejlődhettek ki a földönkívüliek, ennek megfelelően pedig megtippelhetjük, hogy egyáltalán milyen élet fejlődhetett ki bolygónkon kívül. Abban az esetben, ha nem működne a természetes szelekció, vagy nem lenne élet, vagy pedig folyamatosan ugyanazok a variánsok ismétlődnének (ahogy Samuel Levin, az Oxfordi Egyetem zoológusa írja), az élőlény pedig nem hordozná magában a fejlődés lehetőségét – kérdés, hogy ezt egyáltalán életnek lehetne-e nevezni, ráadásul ahhoz, hogy egy ilyen életforma megmaradjon, teljesen változatlan környezetre lenne szüksége. Levin szerint egyébként nem lehetetlen, hogy az űrlények hasonlítanak hozzánk: ha hasonló kihívásoknak kellett megfelelniük, hasonló evolúciós utat is kellett bejárniuk, és miután az ember a legsikeresebb állat a Földön, egy földszerű bolygón is valamiféle humanoidnak kellene diadalmaskodnia (természetesen ettől még létezhet olyan világ, ahol S'ngac lesz a legmenőbb, akiről (amiről?) még a legjobb barátai sem állítanák, hogy hasonlít az emberhez).

Az alábbi videón az látható, hogyan képzelik el az ufókat a Qubit nyári pályázatán részt vevő gyerekek:

Univerzális kiválasztódás

A kutatók ebben az esetben abból indulnak ki, hogy az evolúció univerzális, hiszen a környezet változása nehezen elkerülhető, ehhez pedig alkalmazkodni kell. Egy újabb párhuzammal élve a science fiction világából: Robert A. Heinlein klasszikus regényében, a Csillagközi invázióban is szerepelt egy bolygó, a Sanctuary, amelyet a főszereplő retardáltként jellemez, ugyanis nincs meg benne az a természetes háttérsugárzás, amely a szerző szerint lehetővé teszi a mutációkat, így hosszú távon a telepesek elkorcsosulnak rajta.

Az univerzális evolúció nem jelenti azt, hogy a Földön kívüli életnek bármiben is hasonlítania kellene arra, amit jelenleg ismerünk: nem is muszáj, hogy szénalapú legyen, sőt, még az általunk ismert DNS-re sincs feltétlenül szükség, könnyen lehet, hogy ha ezekben a keretekben gondolkodunk, csak szűkítjük vele a látóterünket. Fogalmunk sincs, hogy hogyan fognak kinézni a földönkívüliek, ha egyszer rájuk bukkanunk (vagy fordítva), ugyanúgy lehetnek kicsik és szürkék, mint a roswelli vendég, de lehetnek akár hatalmas rovarok, mint Heinleinnél, vagy akár kutyák is, mint Clifford D. Simak regényében, egy biztos: megfelelnek azoknak a körülményeknek, amelyek között kifejlődtek.

Kapcsolódó cikkünk: