Beszéljünk magyarul: Mész fürödni? Menj fürödni!

Arra kért valaki, hogy próbáljam meg röviden összefoglalni, hogy milyenek a magyar mondatok, mondjuk úgy, ahogy egy magyarul tanuló külföldinek mondanám el a legalapvetőbb tudnivalókat, mert a tudományos szakirodalmat leszámítva ezeket nehéz összegyűjtve (sőt, talán elszórva is) megtalálni. Kicsit megijedtem a feladattól, mert elég nehéz, de talán az a szép benne. Most elkezdem, aztán később folytatom.

Mondatfélék, mondatszerűségek

A szaktudományos precizitás félretevését kezdjük azzal, hogy nem kísérelem meg meghatározni, hogy mit értek mondaton. Nyilván sokszor egy-egy szót is odavakkantunk egymásnak, és valamilyen értelemben azok is mondatok, de azokkal itt felesleges foglalkoznom, mert azok minden nyelvben egyformán néznek ki. Másrészt meg vannak olyan bonyolult mondatszerűségek, amik már magukban egy szövegrészt is kitesznek; az alapvető tudnivalókat nyilván nem ilyeneken kell elmagyarázni, szóval valahol a közepesen összetett megnyilatkozások környékén fogok megmaradni.

Minden mondatnak van valamilyen alapvető funkciója (amit sokszor jelölünk is), például lehetnek közlések, kérdések, felszólítások stb., de a legtöbb mondatot többféle célra is lehet használni, még akkor is, ha formailag valamelyik ilyen kategóriához áll közel. Ezekkel a fő funkciókkal sem fogok sokat foglalkozni, legfeljebb ha nagyon sajátos módon jelöljük őket.

Állítmányfélék: Fürödni mentem

Az iskolában a mondatok jellemzésének kiindulópontja és központi eleme az ún. állítmány „megkeresése” és jellemzése. Ennek a fogalomnak a meghatározására sem szánok sok időt, mert persze ezt a szót is sokféleképpen lehet használni. Az a lényeg, hogy akár közlésre, akár kérdésre, akár felszólításra használjuk a mondatot, a viszonylag szerkesztettebbek mindenképpen utalnak valamilyen tényállásra, eseményre, folyamatra, szokásra stb., ami a közlés, kérdés, felszólítás stb. középpontjában áll. Tehát akár azt mondjuk, hogy Fürödni mentem, akár azt, hogy Mész fürödni?, akár azt, hogy Menj fürödni!, mindhárom mondatnak az az esemény áll a középpontjában, hogy a megszólított elmegy (elmegy-e, menjen el stb.) fürödni. A fürödni megy szerkezet különböző alakjai (aszerint, hogy benne a megy igének milyen módú és idejű alakja jelenik meg) arra utalnak, hogy hol kell „elhelyezni” azt a bizonyos tényállást, eseményt stb. a képzeletünkben, például a múltba vagy valami más időpontba képzeljük, esetleg csak egy képzeletbeli világba (erre való a feltételes mód, de a felszólító mód is, mert amikor kimondjuk, akkor még csak elképzeljük, hogy megvalósul).

Mivel a mondatok egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy milyen típusú tényállásról, eseményről stb. szólnak, és hogy hol „helyezkedik el” az illető tényállás, esemény stb. abban az elvont térben, amit itt említettem, nem alaptalan azt mondani, hogy az emberi nyelvekben az ezekre utaló kifejezések alkotják a mondatok magvát, középpontját, és őket szoktuk állítmánynak hívni. Ezen belül a tényállás, esemény stb. típusát jelölő kifejezéseket igéknek vagy legalábbis igét tartalmazó szerkezeteknek nevezzük, annak a bizonyos időben-képzeletben elhelyezésnek a jelei pedig az emberi nyelvekben szinte mindig ezeken a kifejezéseken belül találhatók meg. Például a magyarban az igék bizonyos toldalékai (idő- és módjelek, de talán még a -hat/-het képző is) ezt a funkciót szokták szolgálni. Azokat az igealakokat, amik ezeket a toldalékokat hordozzák, ragozott (finit) igealakoknak szoktuk nevezni (szemben például az igenevekkel vagy az igéből képzett egyéb szavakkal). Ezek köré a ragozott igealakok köré épül az állítmány. Sokszor ezeket magukat nevezzük állítmánynak, sokszor pedig egy nagyobb szerkezetet, aminek a részei (főleg akkor, ha a ragozott igealak magában nem túl tartalmas).

Például abban a mondatban, hogy Petra énekelt, az énekelt a ragozott igealak, és egyben állítmánynak is szoktuk tekinteni, mert magában hordozza az esemény típusára való utalást is (éneklés), és a képzeletbeli térben való elhelyezést is (valahol a tényleges múltban). De már például abban a mondatban, hogy Petra énekelni fog, a ragozott igealak a fog, ami nem túl tartalmas, csak az időbeli elhelyezést fejezi ki, az esemény típusát az infinitívuszban álló (tehát nem finit) énekelni igealak fejezi ki. Ilyenkor az egész énekelni fog szerkezetet tekintjük állítmánynak.

Ilyen összetett, szerkesztett állítmány nagyon sokféle van, például az iskolában névszói vagy névszói-igei állítmánynak nevezett fajta (Petra énekes volt vagy Petra énekes maradt). Fontos megjegyezni, hogy a nyelvészek inkább informálisan használják az állítmány szót, és nem tulajdonítanak nagy jelentőséget annak, hogy mit értünk bele. Ezért is annyira furcsa, hogy az iskolában úgy kérik számon, mintha valami kristálytiszta fogalomra utalna ez a szó. Például az egyik előző példában, abban, hogy Fürödni mentem, az iskolai nyelvtan formai okokból azt állítja, hogy ebben a ragozott igealak (a mentem) az állítmány, pedig nyugodtan mondhatjuk, hogy a „fürödni menés” egyetlen fogalom, egyetlen komplex eseménytípus, vagyis ebben a mondatban a mentem igealaknak csak formailag van kitüntetett szerepe (mert ő a ragozott igealak).

Már most előrebocsátom, hogy ha magyarul tanuló külföldieknek magyarázzuk a magyar mondatok szerkezetét, akkor ezt a problémát nem söpörhetjük a szőnyeg alá. Nem egyszerű filozofálás az, hogy milyen tényállásokat, eseményeket stb. fejezünk ki úgy, mintha összetett típusba tartoznának (amilyen talán a „fürödni menés”), mert a magyar nyelvtanban, mondattanban ennek igen nagy szerepe van, több, mint sok más nyelvben. Szerintem nem lehet elvi (metafizikai) alapon eldönteni, hogy milyen tényállásokat sorolhatunk egyetlen összetett típusba, is milyenek azok, amik egy egyszerűbb típusba tartoznak, és a részleteiket csak hozzáfűzzük. Viszont nyelvileg sokszor döntést kell hoznunk erről (és nagyon sokszor, nagyonis indokoltan, maga a nyelv sem tesz éles különbséget közöttük).

Például az igekötők olyan szoros kapcsolatot alkotnak az igékkel, hogy fel sem szokott merülni (még az iskolában sem), hogy a tényállás vagy esemény típusát csak a bennük levő igető jelöli: a félreáll nem az állás egy fajtája, hanem önálló cselekvés-típus. Ha mondatban szerepel, az iskolában is úgy elemzik, hogy a félreáll, nem pedig az áll az állítmány. Ezzel szemben a beáll a garázsba a formájával azt fejezi ki, hogy itt a beáll az esemény típusa, a helyhatározóval kifejezett körülmény pedig (a garázsba) csak pontosítás, kiegészítés. A katonának áll kifejezést az iskolában valószínűleg egyetlen névszói-igei állítmánynak nevezik, de ha megnyúznak, akkor sem tudom megmondani, hogy mit mondana egy magyartanár a sarokba áll, vigyázzban áll, talpra áll, sorban áll, esőre áll, vesztésre áll stb. stb. kifejezésekről, és félek, hogy nagyon sok ilyen kifejezésről nincs is egységes álláspontjuk.

Igés szerkezetek: Jóska áll

Lám, az állítmány kissé homályos fogalmának tárgyalásával már bőven átcsúsztunk a magyar nyelvtan egyik legérdekesebb területére, az igés szerkezetek világába. Az előbb felsoroltak is ilyenek, legalábbis egy nagy részük. Az a jellemzőjük, hogy semleges környezetben egy hangsúlyos kifejezést (mondjuk az igekötőt vagy egy határozószót vagy egy névelőtlen, ragos főnevet) közvetlenül követ egy igető, de a hangsúlyos kifejezést nem szembeállításként értelmezzük. Tehát ilyen igés szerkezet az esőre áll, de nem ilyen az, hogy Jóska áll, mert ennek a másodiknak vagy mindkét szavát hangsúlyozzuk, vagy ha csak a Jóska szót, akkor ellentétet fejez ki (`Jóska, nem pedig valaki más áll').

Az igés szerkezetek között mindenféle van, ez a nyelvi eszköz a magyar nyelv dzsolidzsókere. Vannak köztük olyanok, amik gyakorlatilag összetett igék (például az igekötősök, vagy az orrba vág-félék), meg fürödni fog-féle segédigés szerkezetek, a katona volt és a többi névszói állítmány, bizonyos igék akkor, amikor irányra, végpontra vagy helyre utaló bővítménnyel állnak (Szegedre utazott, a kapuba lőtte a labdát, az asztalon van), és talán még folytathatnánk. Nincs ezeknek egyetlen közös vonásuk (talán csak annyi, hogy bennük az ige valahogy kevésbé „tartalmas”, mint amikor önálló hangsúllyal áll), de van köztük ún. családi hasonlóság.

Mindenesetre a magyarul tanuló külföldiek számára az egyik legnagyobb problémát az szokta jelenteni, hogy pontosan milyen szerkezeteket lehet (vagy éppen kell) ebben a sajátos szórendi-hangsúlyozási elrendezésben használni. Vannak nyelvek, amikben rengeteg igazi összetett ige van (ezeknek az elemei teljesen „össze vannak nőve”, elválaszthatatlanok egymástól), más nyelvekben szinte egyáltalán nincs ilyen. A magyar valahogy félúton van a két véglet között, mert igazi összetett igéket nemigen tartalmaz, viszont tele van többé-kevésbé egységet alkotó igés szerkezetekkel.

Az igés szerkezetek szórendje: Jóska rúgott be

Feljebb azt írtam, hogy „semleges körülmények között” az igés szerkezetekben az ige hangsúlytalan, és a második helyen áll, követi az ún. igevivőt: BErúg, TALPra áll, FÜrödni fog (itt a hangsúlyos szótagokat nagybetűkkel írtam). És milyenek a nem „semleges” körülmények?

A közvetlenül a finit igét megelőző hely a magyarban nemcsak annyiban dzsolidzsóker, hogy az igés szerkezetek igevivőjének a szokásos helye, hanem több más esetben is kitüntetett szerepe van. Például ide kell rakni a tagadószót is, márpedig akkor az igevivő már nem lehet ott (egyszerre csak egy dolog tud közvetlenül a ragozott ige előtt állni), ezért az ige után kerül: nem rúg be, nem áll talpra, nem fog fürödni, nem volt katona. Aztán itt a helye a valamivel szembeállított dologra utaló kifejezésnek, az ún. fókusz szerepűnek is: JÓSka rúgott be, JÓSka áll talpra, JÓSka fog fürödni, JÓSka volt katona.

Az eddigiekből kiderül, hogy egy igés szerkezetben csak egy igevivő lehet, hiszen annak közvetlenül az ige előtt kell állnia, ha kettő lenne, valamelyiket csak „rossz helyre” rakhatnánk. Tehát van talpra áll meg feláll, de olyan igés szerkezet már nem lehetne, hogy talpra áll fel vagy feláll talpra. De – mint a nyelvtani jelenségeknél általában – ez sem olyan abszolút szabály, hogy ne lennének legalább valamilyen szempontból kivételes esetek. Például a nem rúg be jellegű tagadott szerkezetekre éppen mondhatnánk azt is, hogy a nem az egyik, sőt a fő igevivő szerepét tölti be (annak ellenére, hogy a szerkezetben van egy másik igevivő is, a be igekötő), azért áll közvetlenül az ige előtt. Azt, hogy a tagadószó szoros egységet alkothat az igével, alátámasztja, hogy sok nyelvben ez világosan így van, mert akár teljesen elválaszthatatlan a ragozott igétől, mint pl. a modern perzsában (a farsziban), vagy éppen igei toldalék fejezi ki, mint pl. a japánban. Ráadásul a tagadószó még akkor is az igéhez tapadva, előtte áll, ha fókusz is jelen van: TEGnap nem rúgott be (nem pedig MA).

Végül nagyon sajátos helyzetet okozhatnak a segédigés szerkezetek, hiszen azokban két ige szerepel, egy infinitívuszban álló, a másik pedig lehet ragozott. Mi történik, ha nem egy egyszerű igető áll infinitívuszban, hanem egy igés szerkezet? A magyar megoldás az, hogy ilyenkor is az igevivő áll közvetlenül a ragozott ige előtt, mintha hozzá tartozó igevivő lenne: be fog rúgni. Ezt a jelenséget a magyar nyelvészek a segédige beférkőzésének nevezik. (A 20. század elejéig még sokszor egybe is írták az igekötőt a segédigével, Kosztolányinál meg Csáthnál sok olyannal találkozunk, mint megakarta csókolni.) Csak akkor marad ilyenkor az igevivő a hozzá tartozó infinitívusz előtt, ha tagadószó vagy fókusz szerepel a kifejezésben: nem fog berúgni, JÓSka fog berúgni.

A szerző nyelvész, az MTA Nyelvtudományi Intézetének főmunkatársa. A Qubit.hu-n megjelent írásai itt olvashatók.