Bár a 12. századi Közép-Európa egyik legismertebb történetírója, a német Freisingi Ottó püspök lesújtó véleménnyel volt a magyarokról, „az emberiség szörnyetegeiről”, egy dologban pontos megfigyelőnek bizonyult: korlátlannak látta a király hatalmát, amellyel a nemesek sem nyíltan, sem titokban nem mertek szembeszállni. De ez a helyzet nem bizonyult tartósnak.

A következő évszázadban II. András király új alapokra helyezte a birtokpolitikát, kezdetét vette a királyi birtokok egyre nagyobb mértékű adományozása. Egész megyék, ispánságok kerültek így magánkézbe örökölhető örökbirtokként. Amíg nem volt annyi magánbirtok, az előkelőségek a nagyon sok tekintetben függtek a királytól, ám azzal, hogy birtokaik növekedésnek indultak, szilárd bázist tudtak kiépíteni, és megjelent az egybefüggő uradalmak kiépítésére való törekvés. Ennek jegyében nagybirtokosok igazi célja a legközelebbi, szomszédos királyi birtokok megszerzése lett.

A tatárvészt követő káosz és a híres magyar familiaritás

A tatárjárást követő újjáépítés egyik központi eleme a kővárak építése, az ország védelmi erejének növelése lett, de egy vár felépítése anyagilag nagy áldozatokat követelt, kevesen engedhették meg maguknak. IV. Béla belátta, hogy a tatárveszély miatt jobb, ha támogatja a birtokosokat, ezért engedélyezte a földesúri magánvárak építését, és elsőként a tatárok miatt elnéptelenedett vidékeket osztották ki adományként. Az új politika jegyében alig harminc év alatt 60 százalék fölé emelkedett a magánvárak aránya. Igen hamar rájöttek az újsütetű vártulajdonosok, hogy erősségeik nemcsak az országnak nyújthatnak védelmet, hanem hatalmukat is segítenek megőrizni, a várba zárkózva a király uralmával is dacolni lehetett.

Az 1260-as években felgyorsultak az események, mert a király és örököse, István herceg megosztották a hatalmat és az országot, ezáltal szinte egymással versengve szórták az adományokat. A várak építéséhez szükséges erőforrások alapját a királyi birtokadományok képezték, de az ebből származó jövedelmek kevésnek bizonyultak. A pénzszerzés egyik leggyakoribb módja a tisztségek viselése lett, amelyekhez számottevő hatalom ugyan nem társult, de pénz vagy természetbeni juttatások igen. Az meg direkt jól jött, hogy a IV. Béla és fia közötti megosztás miatt minden tisztségből kettő lett. A legnagyobb birtokosok egymással versengve építették a várakat, lemaradni pedig életveszélyes volt, mert aki nem tudott lépest tartani, az könnyen elveszíthette relatív önállóságát, és egy nála hatalmasabb úr szolgálatába kellett állnia.

Az egyre hatalmasabb uradalmaknak egyre több megbízható emberre lett szükségük, olyanokra, akikre rá lehetett bízni egy-egy vár és a hozzá tartozó birtokok irányítását is. Ebből a szükségletből szökkent szárba a familiaritás intézménye, amely a nyugat-európai hűbériséghez hasonló, de mégiscsak sajátosan magyar rendszerré vált.

Az 1260-as években a birtokosok valamelyik uralkodóhoz csapódtak a kettő közül, és ha nem találták meg a számításukat, akkor mentek vissza az előzőhöz, így mindig leesett nekik valami. Talán ennek negatív oldalait felismerve is döntött úgy IV. Béla, hogy ideje felszámolni a megosztottságot, és háborút indított tulajdon fia ellen 1264 nyarán. Istvánt teljesen felkészületlenül érte a támadás, ezért legtöbb híve nagyon gyorsan elpárolgott, várai szinte egy kardcsapás nélkül megadták magukat. Az év végére a herceg és megmaradt hívei az erdélyi Feketehalom várába szorultak vissza, ahol makacsul tartották magukat, miközben az volt az egyetlen reményük, hogy az országban szétszóródott társaik felmentő sereget küldtek. István ezáltal végül fordítani tudott a háborún, de sikerei csúcsán megállt, nem akarta elűzni apját a trónról. Az apjával kötött béke visszaállította a korábbi állapotokat, megmaradt az ország megosztottsága.

1270 májusában IV. Béla király meghalt, István pedig azonnal a fővárosba sietett a hatalom átvételére. A koronázás botrányosan alakult, több főúr meg sem jelent a ceremónián. Ráadásul a korona is sokba került a királynak, az esztergomi érsek például teljes Esztergom megyét kapta meg adományként cserébe. IV. István a királyi hatalom erősítését tűzte ki célul, aminek első áldozatai apja hívei lettek, akik szinte végleg kiszorultak a politikai életből, és minden fontos pozícióba a keleti országrész bárói kerültek. Pár hónap nyugalom után újraindult a cseh-osztrák állam háborúja a Magyar Királysággal, amit nagy nehezen, csellel, a magyar-kun könnyűlovasság bevetésével sikerült lezárni. A következő évben azonban egy újabb nagy botrány által tértek vissza az anarchikus állapotok: 1272 tavaszán István király az Adriai-tenger partjára indult a családjával, hogy legidősebb fia, László leendő feleségének családjával találkozzon. Bihács környékén egyik este a király táborából eltűnt a herceg és Szlavónia bánja, Gutkeled Joachim, aki elrabolta a trónörököst és Kapronca várába vitte, ahonnan sereggel sem sikerült kiszabadítani. A megrendült és a botrányba belerokkant V. István visszatért Magyarországra, a Csepel-szigeten betegeskedett, majd 1272. augusztus 6-án, 33 éves korában váratlanul meghalt.

Jönnek a bárók, az oligarchák

A kiskorú László hercegre maradt a trón, anyja, Erzsébet neki is kezdett a koronázás megszervezésének. A Prágából hazatért Kőszegi Henrik eközben meggyilkolta Béla herceget, Bosznia és a Macsói bánság urát, amivel az Árpád-ház egyetlen nagykorú férfitagja tűnt el a színről. Az állapotokat nagyon jól jellemzi, hogy a gaztettnek semmilyen következménye nem volt. Gutkeled Joachim vezetésével a bárók egy része szövetséget kötött, a királynőt és híveit kibuktatták a hatalomból, és maguk között osztottak szét minden tisztséget.

Még ebben az évben jött egy másik összetételű bárói csoport, amely kiütötte a nyeregből az előző csapatot, ezzel egyfajta politikai váltógazdálkodás vette kezdetét. A következő években átlag évi kétszer váltás történt a vezetésben, így mire IV. László nagykorú lett 1277-ben, már a tizenegyedik garnitúra irányította az országot. Alig pár évtized elteltével az előkelők egyes tagjaiból tartományurak lettek, akik egy-egy egybefüggő országrészt tartottak a kezükben. Azáltal, hogy ebben az időszakban szembe mertek és tudtak szállni a királyi hatalommal, tulajdonképpen megszülettek az oligarchák.

A Gutkeled és a Kőszegi család a kiskorú király pár évvel fiatalabb öccsét, Andrást akarta a trónra ültetni 1274-ben. A bárók másik tábora – Csák Péterrel az élen – ezt nem hagyta annyiban. A két csoport 1274. szeptemberben ütközött meg Fehérvár közelében, és a Kőszegi család feje, Henrik holtan maradt a csatamezőn, a Csák família azonban ennél is többet akart. Támadást indítottak a Kőszegiek központja, Szalónak vára ellen, az ostrom azonban nem hozott sikert, a beköszöntő tél pedig megmentette a Kőszegi családot.

Három évvel később a Kőszegi és a Babonics család szerződést kötött egymással, ez volt az első oligarchák közötti egyezség. Ebben egy új királyjelölt neve bukkant fel, az ekkor 12 éves, Velencében élő Andrásé, aki a néhai II. András unokája. Nagyanyja, Estei Beatrix II. András harmadik felesége volt, aki férje 1235-ös halálakor terhes volt, és IV. Béla trónra lépésekor elhagyta az országot. Az újabb válság közepette László király is a tettek mezejére lépett: keleten letörte a Geregye család uralmát, ezáltal megszilárdította hatalmát a keleti országrészben. Az ebben részt vevő bárók tartottak a fiatal királlyal akkor is, amikor 1278. augusztus 26-án Morvamezőn szembeszállt Ottokár cseh király seregével Habsburg Rudolf oldalán. Ottokár meghalt, László pedig nyert, aminek az lett a belpolitikai hozadéka, hogy a Kőszegiek visszatáncoltak, és hazaküldték a velencei Andrást.

A klérus közbelép

László király sikere azonban csak átmenetinek bizonyult, és ebben igen komoly szerepe volt a pápának, aki éppen akkor érezte úgy, hogy itt az ideje beavatkozni a Magyar Királyság ügyeibe. A Szentszék legátust küldött Magyarországra, Fülöp fermói püspököt, aki elsőként egyfajta diktátum elkészítésében vett részt, amely a „kun törvények” néven vonult be a történetírásba. A kunok megkeresztelése, a feudalista rendszerbe való betagozódásuk nagyon kényes téma volt, ami türelmet és időt igényelt volna, de a püspök nem így akarta. A királyt felháborította a fermói püspök arcátlan, agresszív viselkedése, főleg amikor a főpap a törvény végrehajtásának sebességével elégedetlenül egyházi interdiktumot (tilalmat, kiközösítést) mondott ki többek között a király személyére is. IV. László számára két lehetőség maradt, és egyik sem volt túl nyerő. Végrehajtja a legátus követelését, amivel elveszíti a kunok támogatását, és tekintélye is csorbulni fog, vagy kiáll a kunok mellett, amivel viszont szembekerül az egyházzal és még a nemesség jelentős részével is, amivel úgyszintén a saját hatalmát ássa alá.

IV. László a kunok közé menekült a felelősség elől, és ez elhozta a káoszt. Egyetlen nagyhatalmú oligarcha sem akart dacolni az egyházzal, és ezúttal egységbe forrasztotta őket a királlyal szembeni ellenállás. Aba Finta erdélyi vajda végül foglyul ejtette a királyt, akit addig tartottak őrizet alatt, míg be nem adta a derekát, és esküvel nem vállalta a kun törvény végrehajtását. Ennek hírére a kunok fellázadtak, felkelésüket a királynak 1282 nyarán sikerült levernie.

A kun nép ezek után nem volt többé hatalmi tényező, a király két érdekcsoport között őrlődve magára maradt, a hatalom visszaszerzése érdekében szövetségesekre volt szüksége. A legkézenfekvőbb lehetőség az egyház volt, amelynek egyes tagjai készen álltak támogatni a királyt a hatalom megerősítésében. A király viszont érthetően egy szikrányit sem bízott bennük a pápai legátus intrikái után. László mindent egy lapra feltéve mindenkit menesztett az országos tanácsból és minden egyéb tisztségből, és a királyi udvart a saját híveivel töltötte fel, akik a nemesség alsó rétegeibe tartoztak. 1286 végén sereget gyűjtött, és megindította az ötödik hadjáratot a Kőszegi család ellen. Bár a király hada elfoglalt egy várat, az ifjabb Kőszegi Henriknek sikerült kereket oldania, és a következő év tavaszán ellentámadásba lendült. 1287 márciusában a király a Zsitva folyó mellett vereséget szenvedett, ami fordulópontot jelentett: a királyi hatalom gyakorlatilag megszűnt. László egyetlen eredményt ért el: létrehozta az egyház és a legnagyobb oligarchák egységét, akik egyszerűen elszigetelték őt: hagyták, hogy ide-oda vonulgasson az országban kun környezetével, kíséretével és szeretőivel együtt.

1289-ben a Kőszegiek közreműködésével újra eljött András herceg mint trónkövetelő. László, amint erről tudomást szerzett, hadparancsot küldött szét, aminek semmi eredménye nem volt, senki nem akart érte fegyvert fogni. Amikor a király a bihari részek felé vonult, és 1290. július 10-én a Borsák körösszegi vára közelében táborozott, kun előkelők embereikkel együtt rárontottak, és meggyilkolták. László mindössze 28 éves volt. A mai napig nem tisztázódott, kik voltak a gyilkosság értelmi szerzői. Az biztos, hogy többeknek állt érdekében László halála, mint az élete, így a gyanúsítottak listája igen hosszú lenne.

A király halálával a trón megüresedett, de jelölt azért akadt. Ott volt András herceg, aki ekkor Bécsben volt fogoly. Amíg a fogság magányában elmélkedett sorsa felől, addig idehaza nagyon rég nem látott egység állt fel annak érdekében, hogy ő legyen a király. Az oligarcháknak, akik úgy tekintettek az ország egy-egy részére, mint saját birtokukra, ekkor már voltaképpen mindegy volt, hogy ki viseli az Árpádok koronáját, feltéve, hogy az nem szól bele tartományaik ügyeibe. Akció indult András kiszabadítására: az esztergomi érsek által két szerzetest küldött, akik kalandos úton eljutottak Bécsbe, és álruhában megszöktették Andrást, akit 1290. július 23-án királlyá koronáztak III. András néven.

Az oligarchák fénykora, a királyság hanyatlása

A következő évtized a királyi hatalom teljes hanyatlását hozta el. A politika igazi irányítói az oligarchák lettek, az Amadék, a Borsák, a Csákok és még egy sor nagyhatalmú család. A négy legnagyobb família együtt több várral, erőforrással és katonával rendelkezett, mint a törvényes király. Emellett hirtelen számos családnak jutott eszébe Európa-szerte, hogy Árpád-házi vér is folyik az ereiben. A bajor Wittelsbach Ottó mellett a cseh II. Vencel király, a nápolyi Anjou család, de még maga a pápa is magának igényelte a magyar trónt. Még egy kalandor is képbe került, aki IV. László halott öccsének adta ki magát mérsékelt sikerrel.

III. András uralkodásának nagy része az oligarchák elleni küzdelemben telt el. 1292-ben a Kőszegiek lázadtak fel, néhány hónapon át a királyt is a fogságban tartották. 1294-ben a Borsák ellen kellett fegyvert fogni, 1295-ben a Babonicsok ragadtak fegyvert az uralkodó ellen, hogy aztán a következő évben újra a Kőszegiek támadjanak a központi kormányzat ellen. A király a lázadások ellen nem tudott, vagy inkább nem mert fellépni: a lázadás-kompromisszumos megoldás-lázadás körforgása gyakorlatilag minden évben végbement.

Egy évtizednyi anarchia után viszont halovány reménysugár csillant fel. Az egyház és egyes nemesek segítségével sikerült némileg felülemelkedni a zűrzavaron. Születtek királyi határozatok, amelyek segítségével András visszaszerzett néhány elfoglalt királyi birtokot, és behódolásra bírt pár oligarchát. A részleges siker sokaknak nem tetszett, és talán ezért is támogatták olyan bőszen az Anjou családot, akiknek a legifjabb reménysége, a 12 éves Caroberto 1300 nyarán megjelent az országban. A déli országrész számos oligarchája melléállt, hisz számukra, hatalmuk fennmaradásához égető szükség volt az anarchiához, amihez jól jött egy trónkövetelő.

Ebben a légkörben halt meg váratlanul III. András, az Árpád-ház „utolsó aranyágacskája”, 1301. január 14-én. Halálával nemcsak a több évszázada uralkodó dinasztia szűnt meg, hanem az a remény is elveszett, hogy ki lehet csavarni az oligarchák kezéből az ország irányítását. A királyságban elszabadult pusztító energiák fokozták az anarchiát.

Az a személy, akit az káosz fenntartása miatt csempésztek az országba, a 12 éves kis Anjou herceg végül több évtizedes kitartó harccal törte le az oligarchák uralmát. De ezt akkor ők még nem tudhatták.

A szerző történelemtanár, további cikkei itt olvashatók.