„Köröskörül erdőségek és hegyek (...) övezik, amelynek belseje a róna tágas síksága, és amely a folyók és folyamok futásától ékes, a különböző fajú vadakban dús erdőkben bővelkedik, oly gazdagnak ismerik természettől fogva virágzó szépsége és földjeinek termékenysége miatt, hogy szinte Isten paradicsomának (...) látják” – írta a Kárpát-medencéről Freisingi Ottó püspök, amikor az 1147-49-es második keresztes hadjárat idején a lovagokkal együtt átvonult rajta. A magyarokról már egészen más véleménnyel volt: „ezek a magyarok visszataszító külsejűek, mélyen ülő szemeik vannak, termetük alacsony, erkölcseikben és nyelvükben pedig annyira barbárok és vadak, hogy joggal lehet kárhoztatni a szerencse szeszélyét, vagy inkább csodálni az Isten türelmét, hogy martalékul hagyta ezt a szép földet az emberiség e szörnyetegeinek, akiket még embernek sem nevezhetek.”

Lehet, hogy az irigység szólt a püspökből, hogy éppen ez a nemzet szerezte meg a Kárpát-medencét, de hogy végül így történt, számos történelmi fordulatnak és személynek volt köszönhető, akik nélkül ez a nép talán már nem is létezne.

„Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget…”

A Kárpát-medence csak földrajzilag volt egységes, politikai-vallási-etnikai szempontból az ókorban és a kora középkorban is heterogén volt a terület. A honfoglalás idején nyugaton frank, morva és avar maradványok éltek, akik Rómát tekintették az irányadónak vallási kérdésekben, míg a keleten megtelepedett bolgárok és más szláv népelemek Konstantinápoly (Bizánc) felé fordulva igyekeztek boldogulni. Egyik nép sem volt képes arra, hogy egységbe forrassza a területet, így azt a kívülről érkező magyarok valósították meg.

A Magyar Fejedelemség két eltérő kultúra, vallás és gondolkodásmód határán született meg, így idővel az vált a legfontosabb kérdéssé, hogy a kettő közül melyikhez fog közeledni, mert egyértelmű volt, hogy egymagában nem maradhat fenn. A magyarok azonban még jó pár évtizedig nem töprengtek ezen, energiáikat a kalandozó hadjáratok kötötték le. A hadjáratok pedig, micsoda véletlen, elsősorban éppen a két nagyhatalom, a nyugati Frank Birodalom utódállamai és a délkeletre található Bizánc ellen irányultak. Így a magyarok első kézből ismerhették meg a két világot.

Minél sikeresebbek voltak azonban a rabló hadjáratok, annál nagyobb lett a gazdasági-politikai válság itthon. A fejedelmi hatalom meggyengült, a törzsek önállósodtak, szinte saját állammá alakultak. Egyesek Bizánc felé fordultak, onnan remélve támogatást, még a görög rítusú kereszténységet is hajlandóak voltak felvenni, és térítőket is beengedtek területeikre. Árpád halála után utódai hatalma csak a saját törzsükre terjedt ki, ez a több törzset meggyengítő augsburgi vereség után változott meg. Árpád utódainak állama a 10. század végéig csak egyike volt a törzsi államok közül, amelyek a Kárpát-medencén osztoztak. Mivel a többiek megelőzték őket, és hamarabb fordultak Bizánc felé, már csak a földrajzi közelség miatt is a nyugati orientáció maradt számukra a járható út.

Árpád unokája, Taksony fejedelem keletről hozott – vélhetően besenyő származású – feleséget. Az asszonnyal együtt betelepülő besenyők segítségével Taksony növelni tudta befolyását, így mire fia, Géza lett a fejedelem, a nyugati területek már az Árpád-ház uralma alá tartoztak. Géza tovább erősítette törzse vezető szerepét, ennek érdekében házasságot kötött az erdélyi Gyula lányával, Sarolttal, így egy rivális törzsi állammal került szorosabb kapcsolatba. Ebben az időben I. Ottó császár egyezségre és egyfajta szövetségre lépett Bizánccal, ami azt a veszélyt hordozta magában, hogy felosztva egymás közt az érdekszférákat, könnyen a Kárpát-medence sorsáról is dönthetnek.

A nemzetközi politikai helyzet válaszlépést kívánt. Követek indultak nyugatra a császárhoz, és térítőket kértek Géza fejedelem nevében a magyaroknak. A kérés meghallgatásra talált, így Géza több előkelőséggel együtt felvette a kereszténységet, és a Kárpát-medencébe érkező német papok megkezdték a közemberek megtérítését is. Ez a keresztény „hit” azonban politikailag motivált és így eléggé felszínes is volt.

Uralkodása végére Géza a Kárpát-medence nyugati és középső részén megerősítette a fejedelmi hatalmat, elkezdte a Nyugathoz való csatlakozás előkészítését, és mindezt úgy érte el, hogy nem kényszerült a politikai függetlenség feladására. Géza fejedelem halála előtt szakított az Árpád család öröklési szokásaival, és saját fia, István megválasztását készítette elő, ami még egy bizonyíték volt arra, hogy a hatalom megszilárdítása érdekében képes a régi szokásokkal, hagyományokkal is szembeszállni.

„Valakinek holnap meg kell váltani ezt a világot...”

István a 970-es években született Vajk néven, és kereszténység felvétele után lett István a neve. Amikor 997-ben ő lett a fejedelem, folytatta az országegyesítő munkát. Ebben nagy segítségére volt felesége, Gizella, aki II. Henrik bajor herceg lánya és a császár rokona is volt. A házasság révén István pozíciói erősödtek: a frigy politikai szövetséget, elismerést jelentett, ráadásul a hercegnővel sok német lovag is érkezett, akikre hamarosan szükség is lett. István legközelebbi vér szerinti rokona, Koppány önmagának követelte a fejedelmi tisztséget a régi magyar szokásokra hivatkozva.

Az ország nyugati felén elterülő, az Árpád család kezében lévő birtokok északi része képezte István örökségét. Itt már valamelyest gyökeret vert a kereszténység, de nem messze onnan, a Balatontól délre terült el Somogy, Koppány területe, ahol még őrizték az ősi szokásokat. Így a családon belüli harc hatalmi és vallási színezetet is kapott.

Egyes források szerint Koppányt bizánci rítus szerint már megkeresztelték, ami ha igaz is, legfeljebb politikai érdekből történhetett. Koppány abban is megmutatta a régi szokáshoz való ragaszkodását, hogy feleségül kérte az özvegy Saroltot, István édesanyját is, amire természetesen nem volt a válasz. Az összecsapás elkerülhetetlenné vált.

Koppány oldalán magyarok, Istvánnal magyarok és német lovagok indultak harcba, így két eltérő harcmodor is szembekerült egymással. Koppány serege szinte kizárólag könnyűlovasokból állt, míg István nehézlovasokat, gyalogosokat is felvonultatott. 997-ben találkozott a két sereg valahol Veszprém közelében, ahol ádáz küzdelem után István csapatai döntő győzelmet arattak. Mivel maga Koppány is elesett, a háború véget ért, István az Árpád család egyedüli vezetője lett. A mai napig kérdéses, hogy István mit akart elérni Koppány testének felnégyelésével a darabok szétküldésével: győzelmét akarta így hirdetni, vagy fenyegetés volt ez a többi törzsi vezető számára, netán mindkettő?

„Valakinek holnap át kell venni a koronaékszert...”

Koppány legyőzése után még egy sarkalatos epizód következett István uralkodásában. Közép- és Kelet-Európa formálódó országaiban a kereszténység felvétele mellett a királyi tisztség meghonosításával, egy jó koronázással pecsételték meg az államszervező munkát. Bár István még az egyesítés elején járt, rászánta magát a lépésre – egyes vélemények szerint attól tartva, hogy megelőzheti őt egy másik törzsi állam vezetője.

Az ezredik év második felében küldöttség indult Rómába, II. Szilveszter pápához. Ott tartózkodott az idő tájt III. Ottó német-római császár is, aki nagyon bensőséges viszonyt ápolt fiatalkori nevelőjével, a pápával. Így az egyház leghatalmasabb embere és a kontinens legnagyobb birodalmának feje nagy valószínűséggel együtt határozott a kérés teljesítéséről.

A korona érkezése új legitimációt jelentett Istvánnak, immár Isten kegyelméből uralkodott. A koronázásra vagy 1000. december 25-én, vagy 1001. január 1-én került sor, amely egyben a keresztény és független Magyar Királyság születésnapja is lett. Ettől kezdve István mint szuverén uralkodó pénzt veretett, törvényeket alkotott, okleveleket adott ki.

„Valakinek holnap le kell tennie végül a fegyvert...”

Bár István király lett, még nem vált a királyság tényleges urává, addig még tárgyalások és fegyveres csaták sorát kellett lefolytatnia a rivális törzsfőkkel szemben. 1003-ban István csapatai saját rokona, az erdélyi Gyula ellen indultak hadba Doboka vezetésével. A kiváltó okok között a pogányság felszámolása kevésbé lehetett fontos, mert a bizánci kereszténység akkoriban már bőven terjedt keleten, görög térítő püspökség is létesült Gyulának köszönhetően, a tét sokkal inkább az ország egységesítése, a királyi hatalom megerősítése lehetett.

István még az előző évben szövetségre lépett II. Baszileiosz bizánci császárral, aki Sámuel bolgár cár ellen indított háborút. Ennek a bolgár államnak volt szövetségese az erdélyi Gyula, így az ellene indult hadművelet külpolitikai érdekektől sem volt mentes. A Doboka vezette királyi erők sikert értek el, Gyula területe István fennhatósága alá került. Gyula ugyanakkor elkerülte Koppány sorsát, megengedték, hogy családjával együtt lengyel földre távozzon.

A Gyula elleni hadjárat szerves folytatása volt egy bizonyos Keán vezér elleni hadjárat, amelyre talán még abban az évben sor került. Keán Dél-Erdélyben uralkodott, ahol magyarok, bolgárok és más szláv népelemek éltek. Nagyon valószínű, hogy Gyulához hasonlóan a bolgár állammal volt szövetségben, ezért is volt fontos a kiiktatása. Keán legyőzésével a teljes Erdély István király fennhatósága alá került.

A következő évek kevésbé ismert eseménye, a szinte csak külföldi krónikából ismert „fekete magyarok” elleni háború. A leírás szerint „István, Magyarország királya háborúval támadta meg Fekete Magyarországot, s kiérdemelte részint erővel, részint pedig félelem és szeretet révén azt az egész földet az igazság hitére téríteni”. Annyi bizonyos, hogy a Duna déli szakaszán, valahol a Szerémségben élhettek ezek a bizonyos fekete magyarok, akiknek a krónikások leírása szerint sötétebb bőrük volt. Ez alapján feltételezik, hogy a fekete magyarok a déli határszakaszt védő kabarok törzsének tagjai lehettek.

A kabarok vezetője Aba Sámuel volt, akivel szemben nem volt szükség fegyverre, elég volt a politika. István egyik lánytestvére valamikor 1005-1010 között feleségül ment hozzá, így a házasság révén bekerült a királyi udvarba, és ő lett az „udvar ispánja”, ami a későbbi nádori tisztség előfutára volt. A Körösök vidékén a Vata vezette élők megnyerésére elég volt néhány térítő pap, így ez a terület is békésen lett a formálódó Magyar Királyság szerves része.

A déli országrész biztonsága akkor szilárdult meg igazán, amikor 1009-ben István király másik húga a velencei dózse felesége lett. Velence jogilag Bizánc alattvalójának számított, a birodalom egyik legfontosabb szövetségese volt a térségben. A Bizánccal való kapcsolat így tovább javult, a magyar csapatok is részt vettek a bolgárok elleni harcban, sőt a főváros, Ohrid elfoglalásában is, amivel a bolgár állam gyakorlatilag megsemmisült.

Ezzel közvetlenül a Bizánci Császárság lett a Magyar Királyság déli szomszédja. Istvánnak köszönhetően ekkortájt nyílt lehetőség arra, hogy a Jeruzsálem felé igyekvő európai zarándokok a legegyszerűbb szárazföldi utat használva a Duna mentén haladhassanak céljuk felé. Alig pár évtizeddel korábban még a magyarok nyilaitól retteghettek a kontinens népei, most pedig biztonsággal közeledhettek a szent város felé az immár keresztény országon át. Ennél jobb reklám nem is kellett a formálódó magyar állam számára.

Az 1020-as évek végére már csak egy törzsfő volt talpon, Ajtony, aki nem is rejtette véka alá a királyi hatalommal szembeni ellenérzéseit. Ahol csak tudott, keresztbe tett a királynak, a királyi sószállítmányokat például saját vámszedőivel is megsarcoltatta. Politikai számításból ő is felvette a görög rítusú kereszténységet, és még a monostoralapítást is engedélyezte a területén. A magyar-bizánci kapcsolatok javulásával azonban elvesztette szövetségesét, így meggyengült, amit István ki is használt 1028 körül.

A királyi sereg a korábban Gyulát legyőző Doboka fiának, Csanádnak a vezetésével indult meg Ajtony „országa” ellen. A két sereg Ajtony székhelye, Marosvár közelében ütközött meg, és a csatában váratlanul Ajtony csapatai győztek. Csanád a királyi sereggel visszavonult, hogy másnap Nagyősz közelében ütközzön meg az ellenféllel. A szerencse ezúttal nem állt Ajtony mellé, serege vereséget szenvedett, a törzsfő meghalt.

Ajtonnyal az utolsó még ellenálló törzsfő is eltűnt a színről, véget ért a Kárpát-medence több évszázada tartó vallási-politikai megosztottsága. A Magyar Királyság lett az első olyan államalakulat, amely egységbe tudta forrasztani ez a területet, és képes volt ezt tartósan meg is őrizni. Ugyanakkor az ország egyesítése egy új határvonalat is kijelölt. A keresztény európai régió határvonala több száz kilométerrel keletebbre került a magyar és a lengyel állam jóvoltából. A Magyar Királyság ekkor lett Európa része.

István király nem sokáig ülhetett a babérjain, mert a belső ellenség után egy külső ellenség tette próbára az éppen csak formálódó fiatal királyságot. II. Konráddal (1024-1039) új dinasztia került a német-római császári trónra, amely semmiféle rokoni szállal nem kötődött a magyarokhoz. A császár 1026-ban letaszította trónjáról a velencei dózsét, akinek menekülnie kellett, fia, Orseolo Péter pedig Istvántól kért és kapott menedéket. A két állam közötti kapcsolat megromlását az egyre szaporodó határmenti villongások is jelezték. A király varég/viking harcosokat telepített le a nyugati határ mentén a gyepű védelmére, és vezetésüket a fiára, Imre hercegre bízta.

1030-ban a császár elérkezettnek látta az időt a magyarok elleni támadáshoz, és meg is indult István ellen. A magyar határvédelmi rendszer, a gyepű jól vizsgázott, jelentősen lassította a támadást. Mire a tekintélyes sereg átverekedte magát a gyepűn, már igen komoly ellátási gondjai voltak. A magyar erők pedig nem siettek el semmit, a felperzselt föld taktikáját vetették be a németek ellen. Mivel a támadók nem találtak élelmet, és a kutak sem voltak biztonságosak, hamarosan a visszavonulás mellett döntöttek. De ez sem ment könnyebben, mint a korábbiak. A magyarok, amikor csak tehették, ellentámadásokkal zaklatták a lassan, vánszorogva vonuló ellenséges erőket, és nem volt kegyelem a lemaradóknak. István király hada gyakorlatilag a teljes császári sereget felmorzsolta, és az üldözés közepette még Bécset, a Lajta és a Morva folyók vidékét is elfoglalta. 1031-ben II. Konrád császár békét kötött a Magyar Királysággal, lemondva az előző évben elveszített területekről is.

„Valakinek holnap meg kell válni az életétől…”

Ahhoz, hogy István életműve fennmaradhasson, olyan utódra volt szükség, aki továbbviszi a király politikai elképzeléseit. A Gizellával kötött házasságból több gyermek is született, de a felnőtt kort csak Imre herceg érte meg, így István belé vetette minden bizalmát. Imre feleségül vett egy bizánci hercegnőt, így erősítve a kapcsolatokat a nagy szomszéddal. Ő lett a királyi testőrség parancsnoka, a letelepített varégok vezetője.

1031-ben azonban hirtelen véget ért a fiatal herceg diadalmenete. A hildesheimi évkönyv tudósítása szerint „Imre, István király fia, a russzok vezére, vadászaton, vadkantól felhasogatva siralmas halállal halt meg”. A magyar történelemben először, de sajnos nem utoljára lett egy vadkan a vadászat győztese. De már akkor is felmerült a gyanú, hogy nem vaddisznó, hanem ember volt a tettes.

Anonymus szerint István király idején volt egy bizonyos Tonuzoba nevű besenyő törzsfő, a Vadkan (Kabán) nevű törzs vezetője, akit valamilyen oknál fogva István különösen kegyetlenül végeztetett ki: élve eltemették a feleségével együtt. Amennyiben ez a történet igaz, megtorlás is lehetett is ez a herceg elleni merénylet miatt.

Imre herceg halálával veszélybe került az öröklés, mert csak távolabbi rokonok maradtak. Szóba jöhetett Orseolo Péter, az elűzött velencei dózse fia, aki édesanyja révén unokaöccse volt Istvánnak, és a római keresztény vallás híve. Másik oldalról ott volt Vazul, aki Géza fejedelem Mihály nevű testvérének volt a gyermeke. Keresztény volt, de görög rítusú, és ez hátrány volt István szemében. Az is tény, hogy István nem bízott Vazulban, és emiatt nem őt tekintette örökösének.

És ezen a ponton át kell mennünk a spekulációk világába, mert az ekkor történtekről többféle elképzelés is él. Az egyik elgondolás szerint Vazul elkeseredettségében István életére tört, részt vett a király elleni merényletkísérletben. Mivel a gyilkosság nem sikerült, és fény derült a közreműködésre, büntetése a megvakítás lett, hogy alkalmatlanná váljon a királyi trónra. De az is felmerült egyes kutatókban, hogy nem egy, hanem legalább két merényletkísérlet volt a király ellen, és a második után csonkították meg Vazult.

Vazul fiai, Béla, András és Levente Lengyelországba menekültek, ahonnan aztán továbbmentek a Kijevi Ruszba. A későbbi krónikák szerint István királlyá akarta tenni unokatestvérét, de felesége, Gizella ezt nem akarta, és az ő parancsára tették uralkodásra alkalmatlanná a nyitrai börtönben raboskodó Vazult. Ez a verzió Istvánt mossa tisztára, ami érthető is, mert halála után mégis Vazul fiai lettek a királyok, és kellett a jó marketing, amibe nem fért bele egy lázadó előkelőség és a kegyetlen király története. Olyan elképzelés is létezik, amely szerint Vazul a régi nomád hagyományok nevében fordult István ellen. A sztyeppei nomád népeknél, így például a kazároknál létezett az a szokás, hogy a fejedelmet 40 évi uralkodás után feláldozták, hogy egy fiatalabb, erősebb vegye át a helyét. Istvánnál 1037-ben telt be ez a 40 év, ezért próbálhatta Vazul akkor megszerezni a hatalmat. Akárhogy is történt, tény, hogy Péter maradt az egyedüli trónörökös, akit viszont sokan nem kedveltek: csak anyai ágon volt rokon, nem itt nevelkedett, idegennek számított a magyarok szemében.

Az 1077 körül íródott ún. Nagyobbik Legenda szerint István királyt 1038 nyarán „láz vette le a lábáról, s amikor már nem volt kétséges hamari halála, előszólította a püspököket és palotájának Krisztus nevét dicsőítő nagyjait; először megtárgyalta velük, hogy helyette a Velencében született Pétert, nővérének fiát választják királynak, akit már korábban magához hivatott, és seregének vezérévé nevezett ki, majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet.” Az idős, beteges uralkodó majdnem pontosan 980 éve, 1038. augusztus 15-én távozott az árnyékvilágból, pár nappal később el is temették Székesfehérváron.

A legenda szerint a haldokló király a halálos ágyán az országot Jézus anyja, Mária oltalmába ajánlotta. Innen ered az erős Mária-kultusz Magyarországon.

1083. augusztus 20-án László király odahatott, hogy a Magyar Királyság első uralkodóját szentté avassák, így tisztelegve államépítő munkája előtt. A halálának 900. évfordulója alkalmából szervezett emlékévben ezt a napot az államalapítás ünnepévé és Szent István emléknapjává nyilvánította az Országgyűlés.

István uralkodása vége felé már lélekben megtört emberként élte mindennapjait. Ennek egyik oka a jövő miatti aggodalom volt: szeretett fia halála után nem lehetett biztos abban, mi lesz életműve – az ország – sorsa. Tisztában volt azzal, hogy még a főurakból sem váltott ki teljes egyetértést minden korábbi tette, a kereszténység felvétele. Mindezt csak tetézte a kijelölt örökös személye, aki megint csak megosztotta az előkelőségeket.

István aggodalmai valósággá váltak a halála utáni években, amikor a trónviszályok miatt válságba sodródott a királyság. A sors fura fintora, hogy éppen annak a személynek a gyermekei, leszármazottjai folytatták tovább az államszervező, a politikai, vallási egység megteremtésére irányuló munkát, akivel István kegyetlenül elbánt.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Deér József: A Magyar Királyság megalakulása, Attraktor, Máriabesenyő-Gödöllő, 2010.
Font Márta: Államalapítás (970-1038) (Magyarország története 2.), Kossuth, Budapest, 2012.
Katona Imre József (szerk.): Száz rejtély a magyar történelemből, Gesta, Budapest, 1999.
Kralovánszky Alán: Szent István király temetése, História 1989-03.
Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában, Szukits, Szeged, 2003.
Kristó Gyula: Írások Szent Istvánról és koráról, Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 2000.
Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301, Osiris, Budapest, 2007.
Makk Ferenc: Magyar külpolitika (896-1196), Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 1996.
Mitták Ferenc: 1000 év – 100 híres történelmi személy, Tóth, Debrecen, 2000.
Nagy Balázs A középkori magyar városok a külföldi utazók leírásaiban. Korral folyóirat 28. szám.
Thoroczkay Gábor: Ismeretlen Árpád-kor, L'Harmattan, Budapest, 2017.
Vég Gábor: Magyarország királyai és királynői, Maecenas, Budapest, 2001.
Zsoldos Attila: A keresztény királyság megalapítása, Rubicon 2001/7.

A szerző történelemtanár, további cikkei a Qubiten itt olvashatók.