Gyep

A fűnyírókat nézem. Kicsik, akkorák, mint egy-egy cipőkrémes doboz, heten vannak, rajt alkotnak. Egészen hangtalanul nyírják a füvet, hol közelednek, hol eltávolodnak egymástól, zöld fémpáncéljuk beleolvad a gyepbe, ha nem tudnám, hogy ott vannak, talán észre se venném őket. 

De persze tudom, nagyon is tudom. Azért vagyok itt, hogy vigyázzak rájuk, valakik módszeresen lopják és rongálják a fűnyíróinkat, a cégvezetés a konkurenciára gyanakszik, nyilván meglepte őket ez a raj-koncepció, ha lemásolni nem tudják őket, hát legalább a vásárlók kedvét megpróbálják elvenni. Ugyan ki örülne annak, hogy tolvajok vagy terroristák törnek be a kertjébe, és termittel szétégetik a drága fűnyírójukat, durva égésnyomokat hagyva ráadásul a gyönyörű gyepen?

Grafika: Tóth Róbert Jónás / qubit.hu

A hintaágy kényelmes, hátradőlök rajta, csak nagyon enyhén hintáztatom, annyira, hogy úgy látsszon, magától lendíti ide-oda a szél, az aktív kamuflázs szépen eltakar, felnézek a cseresznyefára, a habos fehér virágok picit remegnek, a kamuflázs erőterétől olyan a látvány, mint ha forró levegőn át nézném, fölötte az ég valószínűtlenül, szinte fájdalmasan kék.

A puskatust simogatom, az antik diófa erezete finoman siklik az ujjaim alá, kellemes érzés, ez még apám puskája volt, kicsit modernizáltam rajta, de azért régi darab.

Az incidensek időbeli és térbeli megoszlását elemezve valószínűsíthető, hogy nemsokára itt fognak majd lecsapni, persze az is lehet, hogy nem, ahogy tegnap sem, és azelőtt sem, és azelőtt sem oda jöttek, ahova vártam őket, akkor viszont itt töltöm ezt a napot a hintaágyon.  

Visszanézek a fűnyírókra, megvan mind a hét, a gyepen egy rigó keresgél, felnézek újra a cseresznyefára, a levelek között valami mozdul, egy méh az, a virágokon mászkál. Egy pillanatig fel se tűnik, aztán persze eszembe jut, amit a hírekben hallottam, hogy valami történt a méhekkel, pár hete tűntek el, vagyis nem tűntek el, csak nem repülnek ki a kaptáraikból, mintha tél volna. Láttam valami vitát róla, egyesek szerint ez valami előreláthatatlan klímakatasztrófa előjele, vulkánkitörés lesz, vagy meteorbecsapódás, vagy mittudomén mi, azt érzik előre, mások szerint besokalltak a vegyszerektől, mindegy is, a méhet nézem, szólok a szemkamerámnak, hogy kezdje rögzíteni, a látóterem szélén diszkréten villogni kezd a kamera ikon.

A füvön akkor megmozdul valami, csak a szemem sarkából látom, mintha a földből nőne ki, ott van a fűnyíróraj kellős közepén, megvagy, tolvaj, mondom magamban, ledobom a kamuflázsleplet, a rigó csetten egyet, elrepül, én közben előrelépek a tolvaj felé, a vállamhoz emelem a puskát, hátba lövöm, ráduplázok, az első sörétraj a hátán éri, a két lapocka között, a lövés ereje felemeli a talajról és előreröpíti, a második lövés a combjait és az altestét találja el, a lábai előrelendülnek, egy pillanatig vízszintesen fekszik a levegőben, aztán a hátára zuhan, a lövések dördülésétől nem hallom a nyekkenést.

Én közben már megtörtem a puskát, már kidobtam belőle a két patronhéjat, már újakat dugtam a helyükre, már ott vagyok a tolvaj mellett, már ráfogom a fegyvert, Megvagy, tolvaj, mondom neki, nem válaszol. Az arcát csuklya takarja el, odadugom a puska csövét, lehúzom az arcáról.

Női arc, sőt lányarc, tizennégy ha lehet, nem hagyom meglepni magam, Ki küldött?  kérdezem.

Megrázza a fejét, azt várom, hogy vérhab buggyan a szája sarkán, nincs az a testpáncél, amin ne hatolnának át a robbanó mákfejsöréteim, minden kis ólomgömbben sok kisebb vanádium-acél bevonatú ólomgömböcske, a torka gurgulázik, de nem szólal meg, Ki küldött, kérdem újra, felemelem a bakancsom, a combjára teszem a talpam, finoman nyomni kezdem, nem akarom, hogy elájuljon nekem, csak azt szeretném, ha kirántaná a sokkból a hirtelen fájdalom. Végre megszólal, gurgulázva mond valamit, nem értem, a szája sarkából sűrű aranyszínű nedvesség csurran, mi van, mit mondtál, kérdezem, közelebb hajolok, erős mézillat csap meg, a királynő, gurgulázza a lány, elnéz a fejem mellett, ahogy fókuszál a tekintete, öröm fut át az arcán, tudom hogy van ott valaki, ott áll a hátam mögött, fordulok, fordítom a puskát, de azt is tudom, hogy már késő, ilyen amatőr hibába belebukni, ilyen amatőr hibába belehalni, igazságtalan az élet, ott áll valaki mellettem, ez már nem gyerek, megfogja a vállam és maga felé ránt, közben valami a hónom alá szúr, forrón, élesen, hegyesen hatol a testembe.

A puska kicsúszik az ujjaim közül, eldőlök, arccal a fűbe, az orrom megtelik a frissen nyírt gyep zöld illatával, sokkal tisztábban és élesebben érzem, mint valaha, a bőröm bizsereg, azt érzem, a szúrástól végigzümmög és bizsereg rajtam a fájdalom, nem tudok megmozdulni, az egyik fűnyíró robot ott az arcom előtt, a páncélja zöld tükrében látom, hogy az alak oldalra fordítja a kislányt, lehántja a hátáról a páncélt, előbb azt hiszem, hogy valami aranyszínű kenőcsöt csorgat a hátára, és szétkeni rajta, aztán a fűnyíró arrébb mozdul, akkor úgy látom, a lány teste szétesik, mintha nyüzsgő rovarokból állna.

A hónom alatt a fájdalom egyre élesebb, hidegen és nedvesen folyik szét a testemben, tudom, hogy már nem élek, csak képzelem, amit látok, hogy a lány arcáról lefoszlik a bőr, lefoszlik és összepöndörödik, mögötte nyüzsgő méhek, az alak odatartja a kezét, a méhek beleáramlanak, beleolvadnak.

Az alak felemelkedik, mellém térdel, rámászik a hátamra. Bogár vagyok, azt érzem egy villanásnyira, valami nagy páncélos bogár, ahogy rám térdel, betörik a szárnyam, a fájdalom élesebb bárminél, szegény szárnyam, gondolom, ettől újra ember leszek, vagy annak érzem magam, hátam van, emberi hátam, érzem, hogy hozzám nyúl, érzem, hogy végigfut az érintése a gerincemen, a tarkómon, ujjai a homlokomon kulcsolódnak össze, megemeli és hátrarántja a fejem, a gyep sima és végtelen, csak azt látom, a megnyugtató zöldet.

A fülemhez hajol, reszelősen beledünnyög, belezümmög, a fülkagylóm, a hallójáratom, az agyam mind megtelik ezzel a viszketős zümmögéssel, fájdalmas, érdes, forró, a koponyám belsejét dörzsöli, karistolja, sikálja, zümmögő-dünnyögő örvény forog a koponyámban, a fejemben, lassan megértem, hogy a lárvák végtelen mohó álmáról magyaráz, az újjászületésről, a raj hangja ez, ha elengedem magam, akkor engem is magába fogad, a sikáló, kaparó, karistoló fájdalom mélyén édes méznektárt tartogat önmagam feladása, a raj örök, csak a test halandó, össze akarom szorítani a szám, de már nem ez enyém, az orrom betölti a nektár mély édessége, belekortyolok, édes, édes, édes, a zümmögő hang onnan kezdve már az én hangom is, a raj része vagyok, zengem és zúgom és éneklem én is a dalunkat, a királynő dalát, sokan vagyok, szendergek, ébredek, párzok és pusztulok, eszem és kiválasztok, egyszerre mindenhol vagyok és sehol se vagyok, repülök, ki a kaptárból, a nap irányába, a cseresznyevirágok között mászkálok, és meglátom a füvön fekvő alakot, egyszerre átérzem a magányát, az egyedüllét szorítását, a sehova sem tartozás parttalan ürességét, fekete érzés, tudom, hogy soha többé nem érzem majd ezután, az örök raj vagyok, a testen rajzó testvéreim vagyok, teszem a dolgot a királynő akarata, a mi akaratunk szerint. 

Újtestünk ropogva feláll, imbolyogva lépünk egyet, aztán leguggolunk, recsegő, zümmögő mozdulatokkal felemeljük a puskát, a puskánkat, tudjuk, szükség lesz rá, nem mindenki engedi majd, hogy magunkba fogadjuk, mi, a raj.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.      

Penész

Márta azt mondta, nem kell mindent elhinni nekik. Az lehet, hogy igaz, hogy a jövőből menekültek vissza hozzánk, azért, hogy megbüntessenek, mert tönkretettük a Földet, de az már nem igaz, hogy mindent, de mindent előre tudnak, úgy, ahogy állítják.