Mi a közös benned és egy méhben?

René Descartes-nak, a 17. századi francia filozófusnak sok mindent köszönhetünk, de a legtöbben valószínűleg nem értenének egyet azzal a gondolatával, hogy ha belerúgunk egy kutyába, az állat nem azért fog nyüszíteni, mert fáj neki. Descartes persze nem azért mondta ezt, mert egy szadista állatkínzó volt, de miután a tudatot egy a testtől teljes mértékben elkülönülő, önálló szubsztanciaként fogta fel, kénytelen volt bevezetni az „állat-gép” fogalmát – erre pedig azért volt szüksége, hogy a dualizmus értelmében az emberben meg tudja határozni azt a testtől eltérő szubsztanciát, amelyet léleknek tekintett, ilyesmit pedig nem találhatott az állatokban. 

Bár több korábbi elképzelés is említ állati és növényi lelkeket, Descartes logikája szerint ezek feltételezésére már nincs többé szükség: elegendő, ha nem kell semmi mást feltételeznünk az állatoknál megfigyelhető viselkedés mögött, mint tisztán az anyag kölcsönhatásait. A karteziánus elképzelés szerint a gondolkodást kizárólag az elme (vagy lélek) szubsztanciája okozhatja, a testi tüneteket viszont okozhatja a lélek is, de a test is. Így aztán – legalábbis Descartes érvelése szerint – az, amit az állatoknál értelmes viselkedésnek tekintünk, csak illúzió, hiszen nincs elméjük (az sem véletlen, hogy nem beszélnek: nem az a bajuk, hogy nem alkalmasak a hangképzésre, hanem az, hogy nincsenek gondolataik, amelyeket meg kellene fogalmazniuk). Az elmélet szerint ez azt is jelenti, hogy az ember teste is ugyanúgy az anyag hatáskörébe tartozik, sőt, a karteziánus elképzelés szerint ez olyannyira így van, hogy a filozófia egyik fő feladata épp az eredendően hibákra hajlamos természet tökéletesítése – többek között csiszolt lencsékkel, amelyek még a tökéletes látás erejét is megsokszorozzák.

Elektronikus bárányok

Nem véletlen, hogy Philip K. Dick ötven évvel ezelőtt megjelent sci-fijében, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkalban épp Rick Deckardnak (vö.: René Descartes) keresztelte el a főhőst, aki végig azzal a kérdéssel küzd, hogy miként lehet megkülönböztetni az embert és a gépet: Descartes-nak még rendelkezésére állt a lélek, amitől ténylegesen élőnek lehet tekinteni egy élőlényt, de semmi más nem tesz különlegesebbé, egyedibbé vagy értékesebbé egy mechanikus konstrukciót, mint ez: ha kimarad, az ember semmivel nem lesz értékesebb, mint az állat, vagy akármilyen más tárgy a világban. 

Dick regényében a Voigt-Kampff nevet viselő empátiateszt szolgál az emberre tökéletesen hasonlító androidok kiszűrésére, már amikor épp használhatónak tűnik – könnyen lehet ugyanis, hogy nincs olyan határvonal, amely megkülönböztetné a gépet az embertől. Van még jobb is: magunkról sem tudjuk, hogy nem vagyunk-e véletlenül androidok, másról pedig már végképp nem egyszerű eldönteni, hogy pontosan micsoda. 

Thomas Nagel amerikai filozófus híres gondolatkísérletében azt a kérdést teszi fel, hogy milyen lehet denevérnek lenni, és nem túl meglepő módon arra jut, hogy fogalmunk sincs: egy denevér olyannyira eltérően észleli a világot, mint mi, hogy el sem tudjuk képzelni, milyen lehet a bőrébe bújni. Ez természetesen nem egyedül a denevéreket érinti: ha jobban belegondolunk, ugyanúgy kevéssé tudjuk akár egy másik ember helyzetébe beleélni magunkat, mint egy másik állatéba, a helyzetet pedig tovább bonyolítja, hogy látszólag legalábbis mindannyian mutatunk tudatosságra utaló jeleket. Descartes szellemében szólva úgy tűnik, hogy legalábbis az emberek rendelkeznek lélekkel, vagy másként szólva tudatossággal. De akkor miért olyan nehéz kiszűrni, hogy mégis ki az android? Egyáltalán: miért ne lehetje énje, vagy ha úgy tetszik, lelke egy robotnak vagy egy számítógépes programnak?

Automaták

Annak ellenére, hogy Descartes már az 1600-as években megkülönböztette egymástól az anyag és az elme szubsztanciáját, maga a különbségtétel még korántsem idejétmúlt (azon ugyan lehet vitatkozni, hogy van-e lélek, de valami, amit tudatosságnak nevezünk, biztosan létezik, de hogy hogyan, arról a mai napig folyik a vita). A neves portugál neurológus, Antonio Damasio szerint a tudatosságot egyszer biztosan képes lesz megmagyarázni az idegtudomány: több, ezzel kapcsolatos kísérletet is idéz a Descartes tévedése című könyvében, többek között Phineas Gage esetét is, akinek egy baleset következtében megsérült az agya (egy fémcső szakította át a bányában dolgozó férfi fejét), ennek következtében pedig teljesen megváltozott a személyisége is: úgy tűnik, hogy az a valami, amit énnek vagy tudatosságnak nevezünk, az agy megfelelő stimulálásával irányítható és formálható. Ha pedig az elme így formálható, milyen alapon mondhatnánk, hogy egy megfelelően programozott robotnak nincs elméje?

Damasio elutasítja ugyan a karteziánus dualizmust, de ez nem jelenti azt, hogy a két feltételezett szubsztanciából csak az anyagot fogadja el: különbséget tesz egy program és egy élő szervezet között, és ennek mentén többféle tudatosság között tesz különbséget. A tudatosság legalacsonyabb fokát, amelyet „core consciousness”-nek nevez, az állatokban figyelhetjük meg, a legmagasabb általunk ismert megjelenését pedig az emberi tudat jelenti – erre többek között az is jellemző, hogy képes érzékelni saját időbeliségét is.

Eltérő felfogást képvisel Daniel C. Dennett amerikai filozófus: úgy gondolja, hogy valójában lényegtelen, hogy mondjuk egy számítógépnek van-e tudata, amíg képesek vagyunk intencionális rendszerként kezelni, vagyis addig, amíg a gép működéséről tehetünk olyan előrejelzéseket, mintha nem programkódok, hanem vágyak és vélekedések vezényelnék. Ezzel összefüggésben Dennett inkább az emberben találja meg annak okát, hogy miért tudjuk tudatossággal bíró intencionális rendszerként kezelni az állatokat, vagy ha már itt tartunk, akár a másik embert is: az, hogy a viselkedését intencionálisnak tekintjük, csupán egy megismerési modell, nem pedig annak a jele, hogy a vizsgált ember, állat vagy gép rendelkezne tudattal.

A rovarok nem azok, amiknek látszanak

Ha már tudatról beszélünk, hajlamosak vagyunk Damasióval együtt azt feltételezni, hogy minél egyszerűbb egy szervezet, annál inkább csak a core-tudat van benne jelen – és minél bonyolultabb, annál fejlettebb a tudata is. Bár az régóta közismert, hogy egyes rovarfajok igen komplex viselkedésre képesek, sok kutató még mindig hajlamos reflexgépeknek tekinteni őket: nem tételezik fel, hogy egy hangya akarhat valamit, inkább csak azt, hogy mechanisztikus választ ad az ingerekre, és valószínűtlennek tartják, hogy valamilyen módon reprezentálnák magukban a virágot. A rovarokat filozófiai zombikként kezelik – pedig könnyen lehet, hogy működik bennük valami tudatosság-féle, csak épp nem értjük, hogy jelenik ez meg a viselkedésükben. Annyi bizonyos, hogy könnyű őket intencionális rendszerekként kezelni, hiszen a látszat szerint valamiféle célok és vágyak mozgatják őket – más kérdés, hogy azzal, ha ilyesmiként kezeljük őket, magáról a tudatosságról még nem állítottunk semmit.

Hiába gondolta azt Descartes, hogy csak az embernek van lelke, vagyis tudata, azóta már elég sok minden kiderült az elméről – még akkor is, ha még mindig elég ingoványos területről van szó. Ha elfogadjuk, hogy a személyiség megléte valamilyen módon kapcsolatba hozható a tudatossággal, meg kell találnunk, hogy mely fajoknál figyelhető meg a személyiség megléte, ebből kiindulva pedig állíthatjuk, hogy ezek a fajok tudatossággal is rendelkeznek. A feladat nem is olyan egyszerű, mint elsőre tűnik: ahogy Don Ross, a Corki Egyetem filozófiaprofesszora is rámutat, könnyen lehet, hogy mondjuk egy elefánt minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, amely szükséges a személyiség kialakulásához, de nagy valószínűséggel még nem jutott el arra a kognitív szintre, hogy valóban kifejlődjön a saját személyisége. Az emberszabásúaknál ugyan több bonyolult tudati folyamatot is megfigyeltek – talán a leghíresebb a jelnyelven kommunikáló gorilla, Koko volt -, de azt nem, hogy saját maguktól, csak úgy mondanának valamit a világról. Egy tetszőleges celeb megírhatja az életrajzát, vagy megírhatják helyette, de a majomnak csak a szellemíró maradhat: nem tudunk még emberszabású-memoárról.  

Ghost in the machine

Damasio és társai úgy gondolják, hogy a tudatosság teljes egészében magyarázható az agy működésével, csak épp a tudomány nem tart még ott, hogy minden tudati jelenséghez társíthassunk egy-egy agyterületet. A problémára Descartes óta számos megoldási kísérlet született a teljes fizikalizmustól kezdve a metafizikai elméletekig a lélekről, útközben számos olyan kitérővel, mint a karteziánus trializmus: ebben John Cottingham brit filozófus a karteziánus dualizmus két legfőbb kihívását próbálja elhárítani egy harmadik állapot bevezetésével. 

Érvelése szerint a modern neurológia felfedezéseinek hatására Descartes sokat vesztett a vonzerejéből, leginkább két alapvető probléma miatt: egyrészt az a tétel tűnik problémásnak, hogy a lélek vagy elme tevékenységéhez egyáltalán nincs szükség testre vagy agyra, másrészt pedig az, hogy az elmélet még az ember érzéki benyomásaival is nehezen tud elszámolni, az állati tudatossággal pedig éppenséggel egyáltalán nem: ugyanaz az érzéki benyomás, amely az emberben a gondolkodáshoz, így pedig végső soron a lélekhez kötődik, ebben a rendszerben az állatoknál már csupán az anyag mozgásának tekinthető. 

Ennek persze Descartes maga is tudatában volt: a lélek, ahogy írja, nem úgy van jelen a testben, mint kormányos a hajójában, erre pedig már magában az éhség érzete is elegendő bizonyíték – valamilyen szorosabb kapcsolatnak kell lennie a két szubsztancia között (ezt a filozófus a tobozmirigyben találja meg, de nem csupán szervi kapcsolatról van szó, hanem valami olyan minőségről, amely tudatos élőlénnyé, emberré teheti az embert). Cottingham ennek a feloldására javasolja a trializmus elméletét – bár a Cartesian Reflections című könyvében azért kitér arra is, hogy az állati érzetek korántsem jelentenek akkora problémát a dualizmus számára, mint ahogy az első látásra tűnik, ugyanis Descartes-nak esze ágában sincs megtagadni az érzeteket az állatoktól mindaddig, míg ezeknek valamilyen szervi alapja van – vagyis nem mond semmi olyat, amin akár egy mai természettudós különösebben megütközhetne. 

Cottingham a különbséget az érzetek feldolgozásában próbálja megragadni: látni lát az állat is, de hiányzik belőle annak a belátása, hogy mit lát, vagyis nem formál gondolatokat a beérkezett információk alapján. Azt maga Descartes is elfogadja, hogy az állatok is képesek valamilyen módon örömöt, reményt vagy félelmet érezni, vagy, ha már az Elmélkedések gyakran idézett példájánál maradunk, fájdalmat – de a karteziánus álláspont szerint valójában nem élik át ezeket az élményeket. Az öntudattal rendelkező lény – az ember – és a mechanisztikusan működő állat közötti határvonal nem túl éles: az ember képes ugyan állati örömökre, amelyeket pusztán mechanikus folyamatok váltanak ki belőle, az állat viszont sosem lesz képes olyan öröm átélésére, amely már szellemi, intellektuális örömnek tekinthető.

2? Nem, 3!

Cottingham tulajdonképpen nem egy kurrens filozófiai elméletként javasolja a trializmust, hanem inkább azért, hogy könnyebben megérthessük Descartes dillemmáját, illetve azt, hogy a francia filozófus egyrészt nem volt állatkínzó, másrészt nem volt bolond, harmadrészt tudomást vett az élmények fenomenológiájáról: az, ami gondot okoz egy dualista számára az éheség nyilvánvalóan testi, egyúttal némileg mégis intellektuális jelenségével kapcsolatban, nem aggaszthat egy trialistát. Igaz, Descartes csak igen szégyellős trialistának ment volna el, ahogy azok a későbbi értelmezések (mint például a 18. századi materialista orvos-filozófus Julien Offray de La Mettrie-é) sem tükrözték hűen a karteziánus álláspontot, amelyek csak óvatos materialistának könyvelték el a szerzőt (akit, ahogy La Mettrie állítja, csak az egyház várható reakciója tartott vissza attól, hogy felvállalja azon álláspontját, hogy nincs is lélek – ez viszont nehezen illeszthető be abba a rendszerbe, amelyet Descartes a skolasztikus gondolkodás meghaladásaként kívánt felépíteni).

Cottingham a trializmusra utaló jeleket nem csupán az Elmélkedésekben véli felfedezni, hanem Descartes levelezésében is: azokban az írásokban, amelyeket a francia filozófus Erzsébet pfalzi hercegnőnek írt, már egyértelműen három különböző vonást különböztet meg az emberben, ezek közül pedig legalább egyben, de inkább kettőben osztozik az állatokkal – amellett, hogy a test gép, az érzetek is máshogy működnek, mint amit a két hivatalosan elfogadott szubsztancia birodalmában el lehetne helyezni. A későbbiekben erről Krisztina svéd királynővel is értekezett, igaz, nem túl hosszan: a királyi felség kívánsága, hogy a filozófus kora hajnalban tartson neki órákat, csakhamar Descartes halálához vezetett, mert (nagyon helyesen) nem volt épp a korán kelés híve. A kiváltó ok Krisztina mellett egyébként tüdőgyulladás volt.

De vissza a rejtélyes trializmushoz: úgy tűnik, hogy Descartes-ot annyira zavarba hozta a saját maga állított, két szubsztanciából álló csapda, hogy ő maga sem tudott mit kezdeni vele – de hiába nem illeszthető bele az éhség vagy az érzéki benyomások a rendszerbe anélkül, hogy az állatoknak is tulajdonítanánk valamilyen öntudatot, a probléma megoldható: a nem túl részletesen kifejtett, de többször sejtetett elmélet szerint léteznek hibrid kategóriák is, olyanok, amelyek nem köthetőek kizárólag sem a testhez, sem a lélekhez. Ez a harmadik kategória magyarázhatja, hogy miért nem álmodhatnak az androidok elektronikus bárányokkal, mégis miért lehetnek olyan meggyőzően érzelemteliek: amellett, hogy Dennettel szólva egyszerűbb intencionalitást tulajdonítani azoknak a rendszereknek, amelyek vagy rendelkeznek lélekkel, vagy nem, vagy gondolkoznak, vagy nem, a hétköznapi tapasztalatok mégis eljutnak hozzájuk, így például egy adott tárgyat az állat is lát, de az ember is, a látás folyamata pedig egyformán megy végbe mindkét esetben (feltéve, hogy az állat szeme kellően hasonlít az emberéhez, ezért is használt ökörszemet a kísérleteihez Descartes, bár egyáltalán nem biztos, hogy nem csent el egy-két hullát is, de ne vádoljuk alaptalanul a jó tudóst). A hiányzó elem, ami a trializmust tényleg hármassággá teszi, az érzés.

A test egyértelműen reagál az éhségre: lezuhan a vércukorszint, szédülés, fáradtság köszönt be. Mindez tökéletesen magyarázható anélkül, hogy bármilyen tudatot feltételeznénk: az öntudatlan betegek is képesek éhen halni. A másik vonás maga a tudat: ilyenkor az elme megfogalmazza azt az igényt, hogy táplálékra van szüksége, mert racionális fenntartani a testet. Így lehetnek éhesek az angyalok, ha Descartes gondolatmenetét követjük – mármint a dualizusig. A harmadik vonás maga az éhség érzete, és itt érkezik el Descartes a fenomenológiához: ahhoz a „nem is tudom, milyen” érzéshez, ami az éhség maga. Ehhez a komplex folyamathoz nem elég magában sem az automata, ami a test, és nem elég magában a lélek vagy elme sem: meg kell tudnia fogalmaznia magában, hogy azért érzi magát rosszul, mert a gépnek üzemanyagra van szüksége, tudja, hogy ehhez mit kell tennie (ennie), ezt pedig a test által leadott testi-elmebéli üzenetek foglalják össze. Így kerülhető el az a probléma, hogy miként lehetséges, hogy mégsem úgy vagyok a testemben, mint kormányos a hajójában – hiszen a hajónak koroghat a gyomra, de ez sosem lesz a dualista (trialista) ember számára átélhető élmény.

De miért érdekes ez?

A manapság a mainstreambe beszivárgó filozófia szinte sosem filozófia, ami persze érthető is, ha az ember belegondol a tudomány történetébe: könnyen lehet, hogy pontosan filozófiát művelnek azok, akiket éppen forradalmi gondolatokkal vádolnak meg, no meg jó kérdés, hogy mi is egyáltalán a filozófia. Marco Rovelli kvantumfizikus több recenzió és olvasói vélemény szerint is fontos filozófiai kérdésekkel foglalkozott, mégpedig mindezek közül a legveszélyesebbekkel és leginkább megosztóakkal, a metafizikával – viszont úgy kezelte a metafizikát, ahogy annak idej;n a természetfilozófusok, és ugyanúgy belefért a tárgyalásába Heidegger, mint Einstein. Ez a holisztikus megközelítés oldhatja meg, vagy legalábbis teheti könnyebben feldolgozhatóvá, a tudat problémáját is.

A tudat és öntudat mint evolúciós skill

Darwin nem a filozófia nagyjai között vonult be a köztudatba, pedig ott a helye, ahogyan Einsteinnek is: az, hogy elválasztjuk a filozófiát mint büfészakot a természettudományoktól, sajnálatos újkori fejlemény. Elég épp Descartes-ra, Leibnizre, Newtonra, Locke-ra vagy pont Darwinra gondolni ahhoz, hogy felmérjük, mekkora hatással lehettek ezek az emberek a kortárs gondolkodásra. Nem is csak a kortársra: többé-kevésbé még mindig ezeknek az embereknek a bűvöletében élünk, és gyakran nem tudjuk átlépni az általuk felállított határokat, még akkor sem, ha a nanotechnológiától a génszerkesztésig mindent bevethetünk. Érdekes módon a tudatosságot evolúciós szempontból ritkán vizsgálták, pedig bizonyára jól jönne: az a valami, ami miatt képesek vagyunk gondolkodni, tervezni és belátni, hogy a terveinknek következményei vannak, mindenképp hasznos evolúciós vonásnak tűnik.

Hagyjuk Dennett robotjait: ott csak úgy néz ki a helyzet, hogy az amőba szeretne valamit, és inkább tartózkodik valami mástól. A német zoológus, Alfred Brehm az igazán izgalmas az amőba lelki életével kapcsolatban tett megállapításaival, ugyanis a nagykönyv azt írja, hogy  „de íme, megmozdul a tunya tömeg! Az améba testének felszinén kis dombos dudorodás kezd kidagadni”, és ha ez még nem lenne elég, kiderül a szövegből, hogy van neki lelki élete is:  „Tény az, hogy az iszapban pihenő améba, mely jól teletömte magát apró moszatokkal, azt a benyomást teszi, hogy jól érzi magát, ellenben az, amelyet álmodozó pihenéséből nagy fénnyel vagy gyenge ecetsavval kizavartunk, azt a gondolatot ébreszti, hogy a fény vagy az ecetsav csiklandozása őkelmének éppen nincs inyére”. 

Most akkor van tudata ennek a lénynek, vagy nincs? Egyáltalán, lehet egy idegek nélküli valaminek tudatosságot tulajdonítani? Ha Descartes elméletét követjük, semmiképpen – de sokan már a rovaroktól is megtagadják a tudatosságot, ők pedig jóval feljebb vannak az evolúciós szamárlétrán, mint Brehm amébái. Mégis úgy tűnik, hogy van tovább: lehet, hogy a szörnyen idegesítő poloskákban is van valami, amit korábban csak az emberének tartottunk.

Elme és evolúció

A filozófia és a kognitív tudomány tehát elég sokat foglalkozott a tudatosság rejtélyével, de egészen a közelmúltig az evolúció szempontjából viszonylag keveset vizsgálták – márpedig ha kifejlődött valami ehhez hasonló legalábbis az emberben, valószínű, hogy evolúciós haszna is van. Sőt, nem kizárt, hogy nemcsak az embernek hajt evolúciós hasznot: lehet, hogy egy régi történetről van szó, és talán épp ez zavarta össze Descartes-ot, amikor az éhség, az érzetek és az állatgépek világába tett kirándulásokat.

A 2010-es évek eleje óta kidolgozott elmélet, az Attention Schema Theory (a továbbiakban: AST) abból indul ki, hogy a tudatosság nem más, mint az evolúció válasza egy problémára: az idegrendszert folyamatosan olyan rengeteg információ bombázza, hogy lehetetlen kiszűrni közülük a lényegesebbeket, a tudat pedig épp ebben nyújthat segítséget. Az az élőlény, amely sikeresen szelektált az adatok között, sikeresebb is lett evolúciós szempontból, az elmúlt félmilliárd év során – egyes kutatók legalábbis nagyjából ekkorra datálják a tudatosság születését – pedig a rendszer addig finomodott, míg el nem értünk addig, amit Descartes a lélek szubsztanciájának nevezett: a tudatig. 

A rendszer primitív szinten még agy nélkül is működik: annak a neuronnak az információja jut tovább, amelynek sikerül „túlordítania” a többieket, ez pedig az idők során egyre finomodik, ennek megfelelően idővel egyre inkább a túlélés szempontjából lényeges információk jutnak el a tudathoz – illetve alkotják azt, amit tudatnak nevezünk. A szervezet válogat az ingerek között, és rangsorolja őket: erre a hidra még nem képes, úgyhogy valószínűleg erre az evolúciós lépésre nagyjából ötszázmillió éve kerülhetett sor.

Ez a lépés a szem kifejlődését jelentette – azét a szemét, amely Descartes-ot is annyira lenyűgözte, hogy az optikájának rendelte alá az egész filozófiáját, amikor kijelentette, hogy ha az optikájában téved, az egész új filozófia alapjai megrendülnek (nem véletlen, hogy olyan gyakran és szívesen élt optikai metaforákkal: az új elmélet alapja a tiszta és elkülönített, clara et distincta módon történő belátás volt). A szem még agy nélkül is tud szelektálni, képes arra a szűrésre, ami az evolúciós ugráshoz szükséges, ahogy a fül is: a szűrésre minden érzékszervnek megvolt a maga elektorátusa, ez döntötte el, mi fontos, és mi nem. 

A következő lépés a tectum létrejötte volt: ez az agynak nagyjából a kontrollpanelje, ahol összehangolt döntés születik arról, hogy mi fontos, és mi kevésbé az, és összefogja a szem, az orr és a fül által szállított adatokat. Ez hiányzik a gerinctelen állatokból, de megvan a gerincesekben, bár nem tudjuk, pontosan mikor alakult ki, mindenesetre ez felelős azért, hogy egy belső modell alapján előre számolhasson az állat azzal, hogy az egyes mozdulatai milyen eredményekkel járnak majd: enélkül nemhogy pingpongozni, de még megmozdulni is kihívás lenne. A tectum hasonlítja össze a beérkező vizuális inputot azokkal, amelyeket elvárunk tőlük, így kontrolláltan tudunk mozogni, és előre tudunk számolni azzal, hogy egy elhajított tárgy például hol érhet földet – de ehhez nyomon is kell követnünk a tárgy mozgását. Erre elég sok faj képes, és nem is kell hozzá túl sok minden - elég, ha az állat rendelkezik tectummal, ezzel pedig még az ingolák is rendelkeznek, pedig róluk senki nem állítaná, hogy túl fejlettek lennének - viszont tudják kontrollálni a testüket egy belső modell alapján, amely a tectum működését szabályozza, és lehetővé teszi az állatnak, hogy összehangolja a tagjainak a mozgását (még ha az ingolák esetében nincs is túl nagy választék végtagokból). 

A tectum mindannyiunkban működik: az általa irányított folyamatoknak köszönhető, hogy egy hirtelen mozdulatra odakapjuk a pillantásunkat, de ez csak reflexszerűen működik, a modell pedig a testrészek működésének összehangolására szolgál – míg az agykéreg, ahol talán a tudatosság is lakozik, már sokkal absztraktabb dolgokat fog össze, bár ez is ugyanúgy egy belső modell alapján működik, mint a primitív tectum. Az AST elmélete szerint épp itt rejtőzik a tudat: az a tudat, amely azért tűnik testetlennek, mert egész egyszerűen nem érdeke, hogy saját magával foglalkozzon – de a neuronok közötti kapcsolatokból emelkedik elő, ilyenformán pedig még a primitívebb szervezetek is rendelkeznek vele, legfeljebb megfogalmazni nem tudják (de, ahogy a tudatról való gondolkodás évszázados története is mutatja, ez még az embereknek sem sikerül feltétlenül). 

Állati elmék

Hiába tűnik úgy Nagel gondolatkísérlete alapján, hogy sosem tudhatjuk, milyen lehet denevérnek lenni, vagy egyáltalán, valaki másnak lenni, próbálkozni azért próbálkozunk: megpróbáljuk kikövetkeztetni, hogy a másik vajon mire gondol, és ennek alapján alakítjuk a társas viselkedésünket. Ha ez jelenti a tudatosságot, és az valóban az agykéreg neuronjainak összjátékából áll össze, úgy tűnik, hogy nemcsak a fejlett főemlősök és az emberek rendelkeznek vele, hanem a kutyák, sőt, a krokodilok is. A hollók elrejtik egymás elől az élelmet: megpróbálják kitalálni, hogy a másik mire gondol és hogyan fog viselkedni, és ennek megfelelően cselekszenek. Valamilyen fogalmat alkotnak arról, hogy a másik is valaki. 

Az AST szerint az elmúlt háromszázmillió évben az evolúció egymással párhuzamosan hozta létre az öntudatot és a másokról való tudást – vagy legalábbis azt, amit Dennett intencionális alapállásnak nevez, ebben az értelemben ugyanis a holló éppúgy intencionális rendszerként kezeli a másik hollót, mint ahogy az ember az amőbát, a számítógépes programot vagy a másik embert. Michael Graziano, a Princeton Egyetem idegkutatója szerint a tudatosság nem más, mint a mód, ahogy megértjük a világot (az „ablak a világra”), ez pedig természetesen fejlődött ki a tudatosság primitív formáiból egészen odáig, amikor az ember a nyelv megjelenésével már szavakba is tudta önteni azt a feltételezését, hogy rajta kívül valaki más is valaki – sőt, ugyanezt feltételezte a természeti erőkről, szellemekről, de ugyanez áll amögött is, amikor a gyerek személyiséggel ruházza fel a játékmackót. 

Graziano szerint az, hogy magunkévá tesszük ezt az intencionális alapállást, evolúciós előnyökkel jár – egyébként pedig a hiperszociális természetünk velejárója, amely amellett, hogy fals riasztásokat is képes adni, így például természetes volt a szellemhit is, a hosszú évek alatt történő egymásra hangolódás tünete is (Justin L. Barrett amerikai pszichológus szerint ennek megfelelően a vallás is egy evolúciós kényszer, olyannyira, hogy teljesen természetes az, hogy a kisgyerekek hajlamosabbak hinni Isten létében, mint más, hasonló alapállásokat elfogadni, maga a hitre való igény pedig attól függetlenül megvan az emberben, hogy milyen környezetben szocializálódik). 

A madarak és a méhek is

Ha a tudatosság evolúciós kényszer, sőt, túlélési stratégia, semmi okunk nincs azt feltételezni, hogy csak az ember rendelkezne vele. Donald Griffin amerikai zoológus szerint legalábbis néhány állat esetében inkább azt kellene adatokkal alátámasztani, hogy nem rendelkeznek öntudattal, a viselkedésük ugyanis arra mutat, hogy tudatában vannak annak is, hogy minek vannak tudatában. Az általa idézett kísérleteket majmokkal végezték, de úgy tűnik, hogy már a méheknél is megfigyelhető valami, ami akár tudatosságként is felfogható: az állatok a kaptárban éjszaka eszmét cserélnek. 

Ezt első ízben Martin Lindauer osztrák etológus figyelte meg, és arra jutott, hogy a méhek éjfél körül még átbeszélik, hogy hogyan telt a napjuk, és ennek megfelelően találják ki, hogy hova menjenek másnap. Későbbi vizsgálatok alapján pedig az így rögzített információkra jobban emlékeztek, ha aludtak is, így még az sem lehetetlen, hogy a méhek nem csupán gondolkodnak és beszélnek egymással, hanem talán még álmodnak is, sőt, ha egy problémával szembesülnek, azt kreatív módokon próbálják megoldani, mégpedig úgy, hogy ennek során a megoldás hosszabb távú következményeit is figyelembe veszik. 

Darwin egész odáig elmerészkedett, hogy az amőbán és a laposférgeken kívül már a növényeknek is valamiféle akaratot tulajdonított, de erre kevés meggyőző bizonyíték van – persze ez is attól függ, hogy mit tekintünk tudatosságnak. Ha az evolúció által életre hívott túlélési stratégiát tekintjük tudatnak, amelyet jobb híján ezzel az elnevezéssel illethetünk, akkor csak annyiban vagyunk különlegesek ebből a szempontból, mint egy méh, holló vagy egy kutya: annyiban fejlesztettük ki magunkban azt, amit tudatnak vagy léleknek nevezünk, amennyiben ez hozzásegítette az embert a túléléshez, ennyiben pedig bármely más állat, amelynek szüksége volt erre a képességre, ugyanúgy rendelkezik öntudattal, mint mi. 

link Forrás