Hogyan lesz az emberi értelem denevértekintetűből sasszeművé?
„Miként a denevér szemei a nappal világosságához, éppúgy viszonyul lelkünkben az értelem a természetüknél fogva legnyilvánvalóbb dolgokhoz” – írja Arisztotelész Metafizikájának második fejezetében. De mit akar pontosan mondani ezzel a hasonlattal? Ha ezt legalább részben sikerül felderíteni, talán jobban megértjük azt is, hogy, hogy miben rejlik a filozófiatörténet szépsége és nehézsége.
A denevér tekintete
Rögtön az első mozzanatnál komoly nehézségekbe ütközünk: hogyan lát a denevér? Mai tudásunk szerint ugyanis egyes denevéreknek jobb szemük van, mint az embereknek, mások nagyon fejletlen szemmel rendelkeznek, és hanglokátorral tájékozódnak. Ezek a természettudományos ismeretek azonban jobbára ismeretlenek voltak az egyébként biológusként bizonyos tekintetben a XIX. századig meg nem haladott Arisztotelész előtt: ő úgy tudta, hogy a denevérek szeme hasonlatos a mai éjjellátó készülékekhez, azaz rossz fényviszonyok között jól működik, jó fényviszonyok között viszont egyáltalán nem. Vagyis a denevér szeme a nappali világosságnál alkalmatlan a látásra, mivel a beérkező fény túl erős számára.
Az értelem természeténél fogva „denevértekintetű”?
Nem alaptalan tehát a hasonlatot úgy értelmezni, hogy a legnyilvánvalóbb igazságok megismerésére, bár az orrunk előtt vannak, az emberi értelem valamilyen okból nem képes. Ahogyan a denevér szeme nem képes a közvetlenül a Napból érkező fény mellett rendeltetésszerűen működni, és csak a Holdról visszatükröződő gyengébb fényben lát, úgy az emberi értelem sem képes a nyilvánvaló igazságokat befogadni, csak az anyagi valóságban visszatükröződő halvány másukat. Azaz, ahogyan Arisztotelész korában természettudományos tény volt az, hogy a denevér szeme úgy lett megalkotva, hogy csak a gyenge fényt tudja befogadni, úgy az emberi elme is csak az alacsonyabb szintű igazságok megismerésére alkalmas.
Így értelmezték a metaforát azok a kora középkori muszlim misztikusok, akik Arisztotelészben saját előfutárukat vélték felfedezni. Értelmezésükben az emberi elme felfogóképessége abban az értelemben hasonlít a denevér tekintetéhez, hogy csak az alsóbbrendű, fizikai igazságok megismerésére képes, míg a magasabb szintű, metafizikai igazságok befogadására alkalmatlan. A természettudomány pusztán apró-cseprő hétköznapi ügyek megoldásában tud segítséget nyújtani – például abban, hogy miképp gyógyítsunk meg egy betegséget. Ahhoz azonban, hogy az ember a valódi metafizikai igazságokat megláthassa, a természetfeletti fény befogadásának misztikus képességére kell szert tennie. Ilyen metafizikai igazság lehet – az előbbi példánál maradva – az, hogy a közvetlen fizikai kiváltó okon túl mi indokolta az ember betegségét: például hogy ez büntetés a korábbi bűneiért, vagy éppen próba, amelyet ki kell állnia. Ezen értelmezés szerint tehát az emberi értelem képes lehet ugyan a világ jelenségeinek „tüneti kezelésére”, megpróbálhatja a betegség tüneteit például az orvostudomány segítségével gyógyítani, de az igazi okok megismerésére alkalmatlan, hiszen az igazi betegség mindig a lélek betegsége. Ezek az igazi okok pedig végig nyilvánvalóak a megvilágosult számára, aki ezért prófétai képességre tesz szert: a metafizikai igazságok ismeretében nem kevésbé triviális tudás, hogy ki fog megbetegedni, mint egy normál ember számára megjósolni, hogy ha tüzet gyújtunk egy edény víz alatt, akkor az a víz egy idő után felforr. Abban azonban ezek az arab értelmezők módfelett különböztek, hogy e misztikus képesség megszerzésére a meditatív imádság, a mértéktelen borfogyasztás, esetleg a szabad szerelem a leginkább megfelelő.
Nem indokolatlan azonban ezt a megközelítést fenntartásokkal kezelni, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem hozható összhangba Arisztotelész más kijelentéseivel. A lélekről szóló értekezésében Arisztotelész ugyanis éppen azáltal különbözteti meg az értelem működését az érzékszervek működésétől, hogy az utóbbiak esetében lehetségesnek tartja, hogy túl erős ingerről beszéljünk. Közelebbről: az adott érzékszerv számára túl erős fény, túl erős hang, stb. ideiglenesen, vagy akár végleg működésképtelenné tudja tenni az adott érzékszervet, ám az észigazságoknál nincs ilyen korlátozás. Nincs olyan, hogy „túl erős” értelmi belátás, hiszen minél nagyobb értelmi igazságot lát be az elme, annál inkább alkalmas lesz további értelmi igazságok belátására.
Nézzünk egy matematikai példát. Nem arról van szó, hogy a legnagyobb magyarázó erővel bíró matematikai igazságok belátása ideiglenesen alkalmatlanná teszi az elmét további matematikai igazságok belátására. Éppen ellenkezőleg, ezeknek az igazságoknak a belátása lehetővé teszi további, speciálisabb matematikai igazságok belátását. Vagyis elsőre úgy tűnhet, hogy van, amikor Arisztotelész is elbóbiskol egy-egy pillanatra, hiszen az értelmi megismerés és a denevér látásának idézett analógiájában éppen két olyan mentális képességet állított párhuzamba, amelyek között ugyanebben a vonatkozásban aszimmetria figyelhető meg: a látás által megismerhető tárgyak köre az érzékszerv természetéből kifolyólag korlátozott, míg az értelmi megismerések esetén ilyen korlátozás nem áll fenn. Van olyan fénytartomány, amelyet az emberi szem soha nem lesz képes érzékelni, de – állítja – nincs olyan matematikai igazság, amely elvileg is érthetetlen.
Az értelem lelkünkben „denevértekintetű”?
Nem biztos azonban, hogy helyes csapáson járunk, ha ezt az értelmezési trendet követjük. Aphrodisziaszi Alexandrosz és Aquinói Szent Tamás is megállapították: nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Arisztotelész az értelemről mint az emberi lélek képességéről állítja azt, hogy „denevértekintetű”. Mindkettejük szerint igaz ugyan, hogy az értelem megismerőképességét – amennyiben magában tekintjük – semmilyen érzékszerv természete nem korlátozza, akkor azonban, amikor az értelem az emberi lélek részét alkotja, megismerőképességét pusztán az érzékelés által megismert tapasztalatra tudja alkalmazni. Az értelmi megismerés működése pedig összetettebb, mint ahogy azt a fenti analógia sugallja: bár az értelem elvben mindent képes megismerni, a megismeréshez mégis csak a korlátozott képességű érzékelésre támaszkodik. Ezen értelmezés szerint ha az emberi szem által befogadni képes fénytartomány hasonlóan korlátozott, mint a denevér szeme által látható fényerősség, akkor az emberi értelem ugyan képes lenne arra, hogy az ezen a fénytartományon kívül eső jelenségeket megismerje, ám minthogy ezekhez nincsen hozzáférése, mégsem képes őket megismerni. És mindketten úgy vélték, hogy a legfontosabb dolgok az emberi érzékelés számára nem ismerhetők meg.
Illusztráljuk egy példával, hogy mire gondoltak. Van olyan matematikai tétel, amelynek bizonyítását számítógéppel végezték, azonban a bizonyítás túl hosszú ahhoz, hogy az ember ellenőrizhesse. Ugyan a bizonyítás minden egyes lépését képesek vagyunk felfogni és ellenőrizni, a bizonyítás összes lépését képtelenek vagyunk ellenőrizni – mennyiségük miatt. A kérdés az, hogy tudjuk-e, hogy a tétel igaz? Egyrészt állíthatjuk azt, hogy nem, hiszen nem tudjuk ellenőrizni, másfelől állíthatjuk azt, hogy igen, hiszen a bizonyítást egy, az emberi megismerőképességtől független, megbízható forrás igaznak nyilvánította.
Alexandrosz és Tamás azt állítják, hogy az emberi lélekben az értelem pontosan ilyen, az érzékeléstől független forrás. Ahogyan a számítógép elvégzi helyettünk a bizonyítást, úgy az értelem bizonyos, az érzékelés számára nem adott igazságokhoz biztosít hozzáférést. Azonban ahogyan az emberi elmének – végessége miatt – csak közvetett hozzáférése van a bizonyításhoz, azonban a bizonyítást magát nem tudná elvégezni, úgy az értelem, amíg a lélekben van, csak ezekhez a magasabb igazságokhoz fér hozzá, azonban őket nem tudja megismerni. Állításuk szerint tehát az értelem addig „denevértekintetű”, amíg a lélekben van, majd a test halála után kiszabadul ebből a szerencsétlen állapotból, elveszíti “denevértekintetűségét” és alkalmas lesz minden igazság befogadására.
Ez az értelmezés azonban szintén nem egyeztethető össze Arisztotelész más kijelentéseivel, hiszen Metafizikája első könyvében azt állítja, hogy a bölcs ember számára még ebben az életben elérhető ugyanaz a tudásszint, mint Isten számára. Bár a véges emberi elme korlátozott mennyiségű tudást képes befogadni, azonban nincsen olyan tudás, amelynek megismeréséből elvileg ki lenne rekesztve. Azaz Arisztotelész szerint ha egy bizonyítás tetszőleges elemét megismerhetem, akkor nem lehet azt mondani, hogy elvileg megismerhetetlen számomra a bizonyítás egésze, hiszen a bizonyítás egésze megértésének gyakorlati és nem elvi akadálya van.
Az értelem a legnyilvánvalóbb dolgokra „denevértekintetű”?
Érdemes lehet tehát a hangsúlyt arra fektetni, hogy a „denevértekintet” azon igazságokra vonatkozik, amelyek a természetüknél fogva, azaz nem a megismerő számára a legnyilvánvalóbbak. Márpedig Arisztotelész – szintén a Metafizika első könyvében – felvázolja a tudás megszerzésének egy olyan modelljét, amely szerint a tudás a meghökkentő jelenségeket nyilvánvaló jelenségekké alakítja. Példának vehetjük a Naprendszer működését. Elsőre, amikor azt látjuk, hogy a Nap keleten a látóhatár fölött megjelenik, azt gondoljuk, hogy a Nap felkel, miközben mi egy helyben állunk. Amikor azonban megtanuljuk, hogy valójában a Nap áll, és a Föld mozog, meghökkenünk. Azonban – mutat rá Arisztotelész – ez a meghökkenés pusztán tudatlanságuk jele: hiszen a jól képzett fizikus számára mi sem nyilvánvalóbb annál, hogy a Föld forog a Nap körül, és éppenhogy az lenne számára mindennél meghökkentőbb, ha a hirtelen a Föld megállna, és a Nap kezdene el körülötte forogni.
A tudomány Arisztotelész szerint egy kisgömböchöz hasonlítható, amely folyamatosan újabb és újabb meghökkentő jelenségeket kebelez be, és illeszti be őket a nyilvánvaló jelenségek egymást magyarázó rendszerébe. És a meghökkentő jelenség ilyetén átalakulása egy újabb, eddig semleges jelenséget tesz meghökkentővé. Ezek a meghökkentőként észlelt jelenségek pedig magyarázatra szorulnak, így újabb tudományos vizsgálódás tárgyai lesznek. És minél több jelenségnek kell ahhoz nyilvánvalóvá válnia, hogy egy jelenség meghökkentő legyen, annál nagyobb magyarázó erővel bír az adott jelenség, és annál nyilvánvalóbb, ha egyszer megismertük.
Például amíg az a tény, hogy a Föld forog a Nap körül, meghökkentőnek számít, aligha lesz meghökkentő az, ahogy napfogyatkozáskor meggörbül a fény útja, ami a relativitáselmélet kísérleti bizonyítását adta. Ahhoz, hogy az utóbbi jelenség meghökkentővé válhasson, előbb az első jelenségnek nyilvánvalóvá kell válnia. Hiszen a fény görbülése csak egy olyan magyarázati modellhez képest meghökkentő, amely a Föld Nap körüli mozgását nyilvánvalónak mutatja. Annak az ókori csillagásznak például, aki úgy tudta, hogy a csillagok tőlünk pár száz kilométerre lévő lámpatestek, aligha lett volna meghökkentő információ, hogy a napfogyatkozáskor hamarabb látszik a Nap fénye, mint hogy a Nap a Hold takarásából előbukkanna, hiszen a Földön is ezt tapasztalta különböző fényforrások esetén. Ez az információ csak a hatalmas csillagászati távolságok és a fény természetének ismeretében tesz szert jelentőségre. Ez pedig azt jelenti, hogy a relativitáselmélet nagyobb magyarázó erővel bír, több jelenséget magyaráz meg, mint a kopernikuszi világkép, és nyilvánvalóbb annak, aki megérti. Aki egyszer felfogta a relativitáselmélet, sokkal nehezebben tudja elképzelni, hogy az ne lenne igaz, mint hogy a kopernikuszi világkép hamis lenne. Hiszen ha már birtokában vagyunk a relativitáselméletnek, akkor tudjuk, hogy valójában a Föld is és a Nap is mozog, és a kopernikuszi elmélet a jelenségeknek csak egy speciális szegmensét magyarázza.
E szerint az értelmezés szerint az emberi értelem denevérként tekint a természetük szerint legnyilvánvalóbb igazságokra – hiszen ugyanezek az igazságok folyamatosan „az orra előtt vannak” abban az értelemben, hogy mindent meghatároznak, ami csak körülötte van. Mégis, ahhoz, hogy ezek az igazságok egyáltalán láthatóvá váljanak számára, előbb számos kisebb és kevésbé nyilvánvaló igazságot kell belátnia. Tehát olyan az ember, mint az ókori csillagász, akinek előbb meg kellene értenie, hogy a csillagok hatalmas égitestek a Föld nevű bolygótól távol, és nem búrára szerelt lámpácskák, meg kellene értenie, hogy valójában az egyik ilyen csillag körül forog a Föld – bár ő úgy látja, mintha állna –, és csak ezek után áll készen arra, hogy megértse a relativitáselméletet. Amikor azonban mindezekre az ismeretekre szert tett, akkor semmi akadálya, hogy megértse, és majd egyszer képes legyen felfogni a mindenség elméletét is, amely a legnyilvánvalóbb és legnagyobb magyarázóerővel bíró igazság, hiszen mindent megmagyaráz, és aki majd egyszer megérti, nem fogja tudni elképzelni, hogy ne lenne igaz. Vagyis Arisztotelész szerint a tudományos haladással és az emberiség által már megszerzett tudományos tudás egyéni elsajátításával lesz az emberi értelem „denevértekintetűből” „sasszeművé”.
A szerző az Eötvös Loránd Tudományegyetem és Alpen-Adria-Universität Klagenfurt PhD-hallgatója. A Filoman filozófusainak további cikkei a Qubiten itt olvashatók.