Szépségklub

Az ügyvédnő harciasan keresztbe teszi a lábát, előrehajol, azt mondja, figyelmesen átnézte a papírokat, és ugye tudom, hogy jogilag semmi eszközünk nincsen arra, hogy hazugságra kötelezzük?

Bólintok, a legszívélyesebb hangomon azt felelem, hogy ebben természetesen tökéletesen igaza van, aztán rámosolygok és visszakérdezek: ugye tudja, hogy a szépségért szenvedni kell?

Erre természetesen lesütött szemmel bólint egyet. Igazából egészen jó karban van, ahhoz képest persze, hogy már jóval túl van az ötvenen. Arra gondolok, hány száz kilométert róhatott le különböző medencékben, hány ezer liter veríték lecsoroghatott a testéről mindenféle edzőgépeken. Beleborzongok.

Épp felnéz, úgyhogy meglátja az arckifejezésemet, mérgesen horkant egyet, azt mondja, nem azért készül itt egy kisebb vagyont kifizetni, hogy ilyen hangon beszéljenek vele, életében nem látott még ilyen ügyfélakvizíciót, hát mit képzelek magamról?

Rámosolygok: azt kell megértenie, drága hölgyem, hogy a pénz nem minden. Térjünk inkább vissza a szépséghez és a szenvedéshez. Ha aláírja végre a titoktartási nyilatkozatot, ami ugye nem azonos se a belépési szándéknyilatkozattal, se magával a tagsági szerződéssel, akkor lehetek végre olyan kedves, és elárulhatok ezzel kapcsolatban egy kis titkot. Közben felé nyújtom a tollat.

Kicsit tétovázik, de aztán elveszi, a mozdulat haragos, a toll hegye serceg, ahogy odakanyarítja a nevét a papírra.

Visszatolja elém a szerződését, próbál felsőbbségesen nézni, úgy mondja: – Hallgatom.

A helyzet, az, mondom, hogy a szépségért csak azoknak kell szenvedni, akik maguktól nem szépek, nekik meg tiszta hiába: olyanok sose lesznek, mint aki szépnek született. Ez a helyzet, a genetika már csak ilyen. Amit a prospektusban látott a személyi edzőkről, meg masszázsokról, meg a kardiogépekről, azt jobb, ha elfelejti, mert nálunk semmi ilyen nincs, és nem is volt, és nem is lesz, mi az alapoktól kezdjük, kijavítjuk, amit a természet elrontott, sőt, az anyagcseréjén is gyorsítunk annyit, hogy azontúl ehet, amennyit csak akar, nem fog hízni egy dekát se, a háromnapos kezelés után olyan lesz, mintha mindig is szupermodellnek született volna.

Látom, hogy kérdezni akar valamit, mondom, hogy ne fárassza magát, a tudományos részhez nem értek, a kockázatokról meg egyebekről majd a kollégákkal kell elbeszélgetnie, az én feladatom itt mindössze annyi, hogy az anyagi feltételeken felül az erkölcsi feltételeket is megvizsgáljam, vagyis azt, hogy emberileg képes és és alkalmas-e arra, hogy a tagunkká váljon.

Itt nem arról van szó, folytatom, hogy nem mondhatja el másoknak, és nem is beszélhet erről egyáltalán, hanem arról, hogy tevékenyen hozzá kell járulnia annak az illúziónak a fenntartásához, amely szerint ez mindenki számára elérhető. Nem kevés munkánk volt abban, hogy meggyőzzük a lakosságot, hogy a társadalom alsóbb rétegeibe tartozó polgárok maradéktalanul elhiggyék: a szépség és a fiatalság számukra is elérhető, csak fáradhatatlan önkínzás kell hozzá, ezért fontos, hogy továbbra is vadul diétázzanak, méregtelenítsenek, tornázzanak, fussanak, teljes szívükkel hinniük kell abban, hogy a szépség és az egészség a lemondás és az önsanyargatás jutalma. Mit gondol, hölgyem, képes lesz meggyőzően arról beszélni, hogy egyáltalán nem eszik cukrot, reggel négykor hideg zuhannyal, jeges fürdővel és lépcsőzéssel kezdi a napot, aztán mittudomén hány liter vizet iszik?

Az ügyvédnő rám néz, tudom mit fog kérdezni, azt fogja kérdezni, hogy akkor mindenki, aki ilyesmiről beszél, meg hasonló tanácsokat ad, az hazudik?

Nem várom meg, amíg végigmondja, a szavába vágok, megadom a választ: nem, nem mindenki. Csak azok, akiken úgy látszik, hogy be is vált nekik az, amiről beszélnek.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.