1950-ben Hans Bethe amerikai fizikus a frászt hozta az FBI-ra a Scientific American magazinban megjelent, hidrogénbombáról szóló cikkével. Most végre elolvashatjuk, amiről akkor lemaradtunk.

Az ötvenes évek paranoid hidegháborús klímájában az Egyesült Államokban nem volt nehéz gyanúba keveredni, pláne akkor, ha az ember a hidrogénbomba kifejlesztésén dolgozott. Nem csoda, hogy a projekt résztvevőit, köztük a ma 111 éve született Teller Edét és tudóstársait is szoros megfigyelés alatt tartották. Szinte hihetetlen, de mindez nem volt elég, és a hidrogénbomba másik atyjának, Hans Bethe-nek még így is sikerült úgy megjelentetnie egy cikket a bombáról, hogy az FBI-nak úgy kellett utána elégetnie a folyóirat példányait, nehogy véletlenül a szovjetek kezére jusson a cikk, amiből további részleteket lehetett megtudni a pusztító fegyverről. A cikk nemrégiben vált ismét hozzáférhetővé a Muckrock jóvoltából, itt többek között szemelvényeket is találunk Bethe FBI-aktájából.

A cikkel Bethe tisztázni akart néhány félreértést a hidrongénbomba körül, ez pedig az FBI szerint olyan jól sikerült, hogy közben kiterítette az Egyesült Államok kártyáit. Az újság háromezer kinyomtatott példányát bezúzták emiatt, és minden nyomát eltávolították annak, hogy valaha is megszülethetett egy ehhez hasonló írás. A kifogásolt technikai részletek mellett Bethe ráadásul nyíltan kifejezte az aggodalmát is a hidrogénbombával kapcsolatban, amivel még inkább gyanúba keverve magát a szolgálat emberei előtt. Aggályaival egyébként nem volt egyedül, szinte senki, aki részt vett a fegyver fejlesztésében, nem látta volna szívesen, ha bevetik.

Akkora pánik tört ki, hogy nem csupán a német származású tudós vált gyanússá az FBI előtt, hanem a jelentések tanúbizonysága szerint maga a Scientific American is: azzal vádolták a lapot, hogy „pont olyan anyagokat hoznak le, mint amilyeneket a szovjetek szeretnének látni egy hasonló tudományos újságban, például balos tudósokat szólaltatnak meg szakmai és politikai kérdésekről”. Alaposan ellenőrizték Bethe múltját is attól fogva, hogy a nácik elől Németországból először Londonba, majd az Egyesült Államokba menekült, egészen addig, hogy kikkel állt kapcsolatban, miután megérkezett az országba.

A Rosenberg-ügy

A jelentésekből úgy tűnik, hogy Bethe nem szimpatizált a kommunista eszmékkel – ez lényegi kérdés volt, ugyanis épp ekkor robbant ki a Rosenberg házaspár körüli botrány, amelyben Julius és Ethel Rosenberget azzal vádolták, hogy információkat szivárogtattak ki az amerikai atomprogramról a Szovjetuniónak. Az ügyben azzal gyanúsították Ethel testvérét, aki ugyanúgy az új-mexikói Los Alamosban dolgozott, hogy szigorúan titkos információkat próbált eljuttatni Juliuson keresztül a szovjet titkosszolgálatnak. A kutatóintézetben dolgozó férfit 1950-ben fogták el a házaspár mindkét tagjával együtt, őket végül kémkedés vádjával halálra ítélték.

Az eset alaposan megrázta a korabeli közvéleményt: Lori Clune, a fresnói Kaliforniai Állami Egyetem történésze szerint ha nem az ötvenes évek paranoid légkörében zajlott volna a tárgyalás, valószínűleg a feleséget nem ítélték volna el, a házaspár gyermekei pedig a mai napig tagadják, hogy apjuk az atombombával kapcsolatos információkat osztott volna meg a szovjetekkel, és kiállnak anyjuk ártatlansága mellett.

A Rosenberg-hálózathoz tartozott a gyanú szerint Philip Morrison amerikai fizikus is, Bethe munkatársa az atombomba fejlesztésében, az FBI pedig amiatt aggódott, hogy maga Bethe is szovjet kém lehet. Morrison egyébként 2005-ben bekövetkezett haláláig tagadta a vádakat, amelyek szerinte többek között azért érhették, mert korábban nyíltan vállalta kommunista nézeteit. Ezért az ötvenes években különösen szigorú megfigyelés alá vonták, Bethe aktájában is többször említik, hogy a két tudós többször beszélt is egymással, de az ismeretlen ügynök jónak látja kiemelni, hogy a német fizikus a beszélgetés során többször is mélyen elítélően nyilatkozott társa politikai meggyőződéséről.

Bethe azért is tűnhetett különösen gyanúsnak a szolgálatok számára, mert a vádak szerint közeli kapcsolatban állt Al Saranttal, egy később Leningrádba szökött szovjet kémmel, aki azt állította, hogy Bethe támogatta bejutását a Cornell Egyetemre, ahol ipari kémként tevékenykedett. Igaz, innen az amerikai légvédelmi fejlesztésekről lopott anyagokat, nem az atomprogramról.

David Greenglass, a Rosenberg-hálózat egyik tagja, Ethel Rosenberg testvére szerint ráadásul a korábbiakban „ismert baloldali szimpatizánsként” magát Bethe-t is be akarták szervezni (Greenglass ekkor már tizenöt évnyi börtönbüntetését töltötte, ebből végül tíz évet kellett leülnie). Az FBI a kifogásolt cikk megjelenése előtt is érdeklődött már a német származású fizikus iránt, a Sarant-szál hatására viszont egészen megvadultak, és hihetetlen mennyiségű anyagot gyűjtöttek róla. Nem ő volt az egyetlen, Albert Einstein aktájából például az is kiderült, hogy a hivatal vizsgálta annak a lehetőségét is, hogy a fizikus valamilyen oknál fogva náci halálsugarat épített, illetve hogy az egész relativitáselmélet csak valami kommunista összeesküvés része.

Bár a Bethe ellen felhozott vádak ennél azért valamivel komolyabbak voltak, végül bebizonyosodott, hogy Greenglass vallomása nagy valószínűséggel nem felelt meg a valóságnak. A fizikus mellett több kollégája, többek között John Dunning fizikus, a Manhattan terv (az atomfegyver kifejlesztését célzó észak-atlanti kezdeményezés) egy másik legendás alakja is feddhetetlen hazafiként jellemezte a tudóst. Miután a Rosenberg-hálózattal nem tudták összekötni, már csak két dolog adott okot a gyanakvásra: az, hogy Bethe a kifogásolt cikkben is szót emelt a hidrogénbomba bevetése ellen, valamint az, hogy a tudomány által feltárt adatok szabad áramlásáért emelt szót. Ez alatt azt is értette, hogy az amerikai tudósok eredményeivel a szovjetek is dolgozhatnának és viszont – elég gyanús ötletnek tűnhetett ez az ötvenes évek légkörében.

Azért fejlesztették, hogy soha ne használják

Természetesen nem Bethe volt az egyetlen, aki tartott az atombomba vagy a hidrogénbomba bevetésétől: a Manhattan terv szinte minden résztvevője felismerte, hogy milyen katasztrofális következményekkel járna egy atomháború, a program támogatói szerint viszont a status quo fenntartásához elengedhetetlen volt a megfélemlítő erejű arzenál fenntartása.

Az ötvenes években a tudósok még csak találgattak a szovjet atomprogram eredményeivel kapcsolatban. Maga Bethe egy 1954-es cikkében azt állítja, hogy még évek telhetnek el, míg az ellenséges nagyhatalom képes lesz kifejleszteni egy ilyen fegyvert, a valóságban viszont az első tesztrobbantást már 1953-ban megejtették a szovjetek.

Bethe szerint amikor belevágtak a fejlesztésbe, az Egyesült Államok és a Szovjetunió is kényszerpályára került: az egyetlen megoldás az lett volna, ha a két ország kutatói megállapodnak egymással, hogy bár megtehetnék, egyik nagyhatalom sem fejleszt hidrogénbombát (ehhez pedig az is szükséges lett volna, hogy ezt mindenki be is tartsa). Az amerikai fizikus optimista volt ebben az ügyben: szerinte senki nem merne tesztek nélkül nekilátni egy hidrogénbomba fejlesztésének, ezeknek pedig nyoma is marad, így könnyen ellenőrizhető lenne, hogy ki szegi meg az egyezményt.

Illetve csak ellenőrizhető lett volna: azzal, hogy az Egyesült Államok ténylegesen kifejlesztette a bombát, és elvégezte a tesztrobbantásokat, a Szovjetuniónak sem maradt más választása, mint hogy kifejlessze a saját hidrogénbombáját. (Bethe pacifista létére azért realista is volt: belátta, hogy az egyetlen olyan hely, ahol az országok békében megférnek egymással, a bélyegalbum, ugyanis lelkes filatelista is volt). Bethe érvelése szerint a baj már az atombombával megtörtént, a hidrogénbombával pedig – annak idején, amikor a kifogásolt cikkét írta – épp megtörténik, és az emberiségnek csak egyetlen reménye van arra, hogy elkerülje a teljes pusztulást, mégpedig az, ha soha senki nem veti be ezt a fegyvert.

Kapcsolódó cikk a Qubiten:

link Forrás