„A világ jobb lett volna Teller nélkül” – ezt nem más, mint egykori barátja, a Nobel-díjas fizikus, Isidor Rabi mondta a világhírű magyar fizikusról, akinek a neve szinte egybeforrt a hidrogénbombával és a hidegháborús fegyverkezési versennyel. Az idézet jól mutatja, hogy a ma 111 éve, 1908. január 15-én született Teller Ede megítélése a mai napig ellentmondásos: miközben szakmai tudását senki sem vitatja, nézeteit és politikai szerepét annál inkább.

„Amit a barátai mondanak Tellerről, az mind igaz: villámgyors gondolkodású és zseniális, képzelőereje lélegzetelállító, fizikai energiája csodálatos. Intellektuális bátorsága félelmetes volt – szinte kihívta maga ellen a kritikát. Bírálóinak – akik valószínűleg többségben vannak – szintén igazuk van abban, hogy fondorlatos és manipulatív volt – írta a magyar származású fizikusról 2003-ban a Nature folyóiratban megjelent nekrológjában John Maddox, aki korábban 22 évig volt a lap főszerkesztője. Intellektuális bátorsága a meggondolatlansággal és a provokációval volt határos, intoleranciája pedig azokkal szemben, akik nem értettek vele egyet, megbocsáthatatlan volt. Mindannyian egyetértenek azonban abban, hogy kivételesen tehetséges fizikus volt.”

Teller a 20. század egyik legbefolyásosabb tudósa volt, olyan felfedezéseket tett, amelyek máig hatással vannak a fizikai kémiában és az atomfizikában folytatott kutatásokra. Nevéhez fűződik a hidrogénbomba mellett a molekulák és ionok geometriai torzulására vonatkozó Jahn–Teller effektus, a hajlítási mozgásokat leíró Pöschl–Teller potenciálfüggvény, a szubtomi részecskék radioaktív bomlás során tapasztalható viselkedését leíró Gamow-Teller tétel, vagy a gázok szilárd felületen történő adszorpcióját leíró Brunauer–Emmett–Teller-elmélet (BET). Tellernek nagy szerepe volt az atomfegyverek továbbfejlesztésében, többé-kevésbé közvetve pedig Hirosima és Nagaszaki 1945-ös elpusztításában.

Amerika gonosz géniusza vagy a hidegháború hőse?

Teller, aki az antiszemitizmus elől menekülve egy évvel az érettségi után, 1926-ban költözött Németországba, majd 1936-ban az USA-ba, döntő szerepet játszott abban, hogy az Egyesült Államok az 1950-es években kifejlesztette az atombombánál ezerszer pusztítóbb erejű hidrogénbombát. Meg volt győződve arról, hogy a sztálini Szovjetuniónak nem lesznek erkölcsi gátlásai, és nagyra értékelte a szovjet fizikusok alkotói tehetségét is. Mára egyértelmű, hogy ebben igaza volt: a szovjet hidrogénbombán már akkor dolgoztak, amikor az amerikaiaknál a fizikusok még nagyban vitáztak róla. (A Tellerről és a lengyel emigráns matematikusról, Stanislaw Ulamról elnevezett Teller-Ulam konfiguráción alapuló bombát az amerikaiak 1952 novemberében robbantották fel egy kísérletben, a szovjetek 1953 augusztusában tesztelték első saját hidrogénbombájukat.)

Hiába szerepelt Teller eredményei elismeréséül 1957-ben a Time magazin címlapján, hiába kapta meg 1962-ben az Enrico Fermi-díjat, illetve közvetlenül halála előtt, 2003-ban George W. Bush elnöktől a legmagasabb amerikai polgári kitüntetést, az Elnöki Szabadság-érdemrendet, vagy dolgozta ki az amerikai atomerőművek biztonságának alapvető szempontjait, szemléletmódját és döntéseit egész életében ellentmondásos reakciók kísérték.

Peter Goodchild angol televíziós producer, aki erdetileg vegyészként végzett Oxfordban, 2004-ben megjelent Edward Teller: The Real Dr Strangelove című könyvében emlékszik vissza arra, hogy Teller 1954-ben főszerepet játszott Robert Oppenheimer, az atombomba atyjaként emlegetett amerikai fizikus szenátusi meghallgatásán. Oppenheimer – legalábbis a nagy viták idején – ellenezte a hidrogénbomba kifejlesztését, és támadta azokat a tudósokat, akik a kísérleti robbantások rákkeltő hatására figyelmeztették a vezetőket. Teller viszont negatívan nyilatkozott róla, kételkedett vezetői alkalmasságában. Oppenheimertől ezután megvonták a titkosított munkákhoz szükséges engedélyt, és csak évekkel később rehabilitálták. Teller utóbb megbánta ezt, mint élete vége felé utalt rá: „egyszerűen butaságot csináltam. Ebben az sem vigasztal, hogy Wigner Jenő egyszer elmagyarázta nekem, hogy a butaság általános emberi tulajdonság. Láthatóan ebből az általános emberi tulajdonságból nekem is jócskán kijutott.”

Goodchild könyvének címében egyenesen Stanley Kubrick filmjének címszereplőjéhez, Dr. Strangelove-hoz, később Darth Vaderhez hasonlítja a magyar fizikust. Bírálja, amiért részt vett Oppenheimer ellehetetlenítésében, és azért is, mert nagy befolyása volt az Egyesült Államok védelmi politikájára és a nukleáris fegyverkezési versenyben való részvételére. Goodchild arra is felhívja a figyelmet, hogy Eisenhower elnök két embertől félt különösen: Werner von Brauntól, aki németországi és az amerikai rakétafejlesztés egyik vezető alakja volt, és Teller Edétől. A brit szerző azért is részben Tellert tartja felelősnek, amiért 1983-ban a szovjetek majdnem megelőző nukleáris csapást mértek a nyugati országokra, csak hogy ők nyerjék a fegyverkezési versenyt.

Teller a hidegháború utolsó pillaantaiig aktív maradt: a nyolcvanas évek elején Ronald Reagan elnököt arra biztatta, hogy harcoljon a szovjetek ellen, és alakítsa ki a csillagháborús tervként (Strategic Defense Initiative, SDI) emlegetett stratégiai védelmi kezdeményezést, amely ugyan atomfegyvereket használt volna, ugyanakkor hatalmas előnyt szerzett a hidegháborús fegyverkezési versenyben az amerikaiaknak.

Goodchild arról is formált egy elméletet, hogy miért válhatott Teller ilyenné: „saját, meglepően őszinte beszámolója szerint Tellernek boldogtalan gyerekkora volt. 1908-ban Budapesten született, zsidó családba, szülei a széltől is óvták. Egyszer édesanyja kivitte Tellert és nővérét a strandra, kötelet kötött derekukra, ennél fogva tartotta őket a parton. Tellert otthon tanították, és amikor végre iskolába került, kegyetlenül bántak vele társai. Öt évig volt outsider, csak néhány évvel egyetemre kerülése előtt talált barátokra. Később Európa különböző fizikai központjaiban is attól rettegett, hogy újra páriává válik.”

Találkozás Tellerrel, avagy „a létezés egy másik szintje”

Magyarországon egész másként néztek és néznek Tellerre, mint Amerikában. Itthon ő volt az a világhírű tudós, aki a rendszerváltozás után időről időre hazalátogatott, ás jó tanácsokkal szolgált a paksi atomerőmű működtetéséhez: „Hosszú botjával végigjárta az erőművet, az ellenőrzött zóna nehezebb terepeit is leküzdötte, ebben hegymászó múltja segítette. Alaposan kikérdezett minket, elsősorban a reaktortartály anyagának ridegedése érdekelte. Későbbi látogatásain részletesen tájékozódott a biztonságnövelő programról, a személyzet képzettségéről és főleg a jövő terveiről” – írta Teller egyik paksi látogatásáról 2008-ban Rónaky József, az Országos Atomenergia Hivatal akkori főigazgatója. 1990-ben Tellert a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választották, számos rangos díjat kapott. Könyveiben szórakoztató stílusban magyarázza el a fizika törvényeit, rádió- és tévéinterjúi tovább növelték hazai népszerűségét.

Hargittai István a Budapesti Műszaki Egyetem professzora, kémikus, tudománytörténész, az MTA rendes tagja éppen azért vállalkozott Teller életrajzának megírására (Teller, Akadémiai Kiadó, 2011), mert foglalkoztatta a fizikus ellentmondásos megítélése. Hargittai évekkel korábban könyvet írt a Szilárd Leó vicces megjegyzése nyomán csak marslakókként emlegetett magyar származású tudósokról (kötetében Kármán Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János és Teller Ede kapott helyet, akik még magyarországi diákéveik alatt barátkoztak össze), és a könyvre adott reakciók alapján arra jutott, hogy Teller annyira megosztó, ellentmondásos személyiség, hogy vele érdemes lenne bővebben foglalkozni.

Tovább kutatott, és ennek eredményeként született az életrajzi kötet. Az először külföldön megjelent könyvet a nemzetközi sajtó a szerző szerint úgy fogadta, mint az első kiegyensúlyozott életrajzot Tellerről. „Mert vagy rajongói vannak, vagy gyűlölői. Magyarországon egyszerűbb volt a megítélése, a nagy többség csak álmélkodott, milyen nagy ember. Én is annak tartom, de bennem egy sokkal árnyaltabb kép alakult ki róla.”

Hargittai 1996-ban feleségével együtt személyesen is meglátogatta a fizikust, a találkozást így idézte fel a Qubitnek: „nehezen indult a beszélgetés, mert Teller valamilyen betegségből épült fel éppen. Akkor változott meg a hangulat, amikor megértette, hogy én az ő antikommunizmusát nem annak tulajdonítom, hogy 1919-ben volt egy kommunista diktatúra Magyarországon. Teller akkor 11 éves volt, ez értelmetlen feltételezés. Az ő antikommunizmusa saját elmondása szerint elsősorban Arthur Koestler Sötétség délben című könyve nyomán alakult ki. Ilyen szempontból tekinthetnénk ezt az antikommunizmust ideológiai alapúnak, de nekem az a véleményem, hogy az elsősorban politikai alapokon nyugodott” – mondta Hargittai, aki szerint Teller a Szovjetuniót látta az Amerikai Egyesült Államok és az egész szabad világ engesztelhetetlen és életveszélyes ellenségének.

A Tellerrel való találkozásban a professzor emlékei szerint különösen a fizikáról szóló eszmecsere bizonyult érdekesnek. „Ott úgy éreztük, mintha a létezés egy másik szintjén lebegnénk, annyira elvarázsolt minket a Heisenberg-féle határozatlansági elvről, a heisenbergi és a schrödingeri fizikáról tartott előadása. Lenyűgöző volt. Teller végig aktív volt, és szellemileg abszolút friss. Utána még évekig leveleztünk, pár héttel a halála előtt váltottuk az utolsó levelet.” Hargittai elküldte Tellernek egyik könyvét, amelyről fejezetről fejezetre megírta a véleményét. „Sajnos, nemsokára Teller Ede meghalt. Úgy éreztem, hogy egy korszak záródott le, ő volt az utolsó marslakó, sokkal tovább élt, mint a többiek.”

Hargittai István Teller Ede tragédiája címmel drámát is írt a fizikusról, ebben hangzanak el Teller saját szavai, amelyek valamelyest feloldják megítélése és egész élete ellentmondásosságát: „történelmi távlatok kellenek ahhoz, hogy a szerepemet és mindazokat az eseményeket, amelyekben részt vettem, tisztábban lehessen látni.”

Teller Ede életútja röviden:

• 1925-ben a mai ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskolában érettségizett.
  
• Ifjú éveiben olyan barátok vették körül, mint Neumann János, Wigner Jenő és Szilárd Leó.
  
• Az antiszemitizmus ellen menekülve 1926-ban Németországban folytatta vegyészmérnöki, majd fizikusi tanulmányait.
  
• Doktori értekezését Lipcsében az ionizált hidrogénmolekula gerjesztett állapotairól írta.
  
• Hitler és a nácik hatalomra jutása után Németországot is elhagyta, majd 1935-től az Amerikai Egyesült Államokban élt.
  
• 1933-ban társával kidolgozta a hajlítási mozgások leírására szolgáló Pöschl–Teller potenciálfüggvényt.
  
• 1937-ben társával felfedezte a Jahn-Teller effektust.
  
• 1938-ban Gamow-val együtt kidolgozta a termonukleáris fúzió elméletét, majd Paul Hugh Emmett-tel a Brunauer–Emmett–Teller felületeket.
  
• A maghasadás felfedezése után Szilárd Leó barátját elvitte Einsteinhez, aki az Einstein–Szilárd-levélben felhívta az elnök figyelmét a hitleri Németország saját nukleáris tervére és az atombomba készítésének veszélyére.
  
• Robert Oppenheimer vezetésével elkészültek az első atombombák, és egy júliusi kísérleti robbantás után 1945 augusztusában megtörtént Hirosima és Nagaszaki atombombázása. A háború után Teller vezette azt a bizottságot, amely kidolgozta az atomreaktorok biztonsági intézkedéseit.
  
• 1947-től a Reaktorbiztonsági Bizottság elnöke.
  
• 1952-ben sikeresen próbálták ki az első amerikai hidrogénbombát. Az amerikai atomtudósok között nagy vita folyt arról, ilyen pusztító erejű fegyvert szabad-e tovább fejleszteni.
  
• 1952-ben Teller egy új termonukleáris kutatólaboratórium – a Lawrence Livermore Laboratórium – létrehozásáért kampányolt sikeresen, amelynek később igazgatója lett.
• 1975-től a Stanford Egyetem Hoover Intézetének kutatójaként dolgozott.
  
• 1979-ben A Three Mile Island atomerőműben történt reaktorbaleset után a biztonságos atomreaktorok kérdésével foglalkozott.
  
• 1981 és 1989 között nagyban hozzájárult a csillagháborús tervezetként emlegetett stratégiai védelmi kezdeményezés létrejöttéhez.
  
• 1990-ben a MTA tiszteletbeli tagjává választották.
  
• 1991-ben elsőként kapta meg felesleges vagy egyenesen káros tudományos tevékenységért kiosztott Ignobel Béke-díjat.
  
• 1994-ben megkapta Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a csillaggal.
  
• 2001-ben megkapta a magyar Corvin-láncot.
  
• 2003 szeptemberében hunyt el a kaliforniai Stanfordban.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: