Korrektúra

A földönkívüli egy füstölgő fekete-égszínkék kapszula mellett térdelt négykézláb a játszótér közepén, és éppen özvegy Vencelné szálkásszőrű tacskóját próbálta egészben lenyelni.

Egész jól ment neki, tulajdonképpen már csak Jeromos farka állt ki a szájából. Özvegy Vencelné a botjával püfölte közben teljes erejéből, de teljesen eredménytelenül.

A földönkívüli mozdított egyet a fején, a tacskó eltűnt a torkában, a földönkívüli, mint egy szál spagettit, úgy szívta be a kutya pórázát, cuppantott is egyet hozzá, aztán hirtelen mintha köhögne, egész teste rázkódni és remegni kezdett, egy nagy böffentés kíséretében özvegy Vencelné lába elé köpte szegény Jeromos nyakörvét és pórázát.

– Elnézést – mondta, és egyik mancsával kikapta özvegy Vencelné kezéből és messzire hajította a botot –, hálás lennék, ha nem ütlegelne tovább.

A földönkívüli leginkább egy vízilófejű, igen kövér orángutánra hasonlított, éppen csak a bundája volt vakítóan citromsárga.

– De hát ön megette a kutyámat – özvegy Vencelné hangjából csak úgy áradt a fagyos rosszallás.

– Hosszú volt az út – szabadkozott a földönkívüli –, nagyon hiányzott már a protein.

– Szegény Jeromos – özvegy Vencelné a cipője orrával óvatosan megérintette a nyálkás pórázt. – Engem is meg fog enni? – kérdezte.

– Azért annyira nem jövök messziről – mondta a földönkívüli.

– Szégyellje magát – mondta Vencelné. – Még jó, hogy szegény uram nem érhette ez meg. Hogy hitt szegény az intergalaktikus civilizációban, a jóindulatú, bölcs idegenekben! Nem tudom, hogy viselte volna, ha megtudja, hogy a földönkívüliek kutyazabáló nyegle majmok.

– Irigylem a férje idealizmusát – a földönkívüli felegyenesedett, legalább két és fél méter magas volt, özvegy Vencelné csak ekkor vette észre a bundájába nyírt spirálmintákat, a szürkés bőr elegáns kontrasztot alkotott a sárga szőrrel. – Mi volt a foglalkozása?

– Fizikus volt szegény.

– Gondolhattam volna – a földönkívüli elfordult, odament a kapszulához, kotorászni kezdett benne.

Özvegy Vencelné hirtelen megérezte a fáradtságot a lábában. – Fiatalember, vagy minek szólíthatom – kiáltott oda a földönkívülinek, – megtenné, hogy visszahozza a botomat? Anélkül nem hiszem, hogy haza tudnék menni.

A földönkívüli kiemelte a fejét a kapszulából, a játszótér túlsó oldalán, a kanadai juhar koronájába ékelődött botra nézett, aztán vissza özvegy Vencelnére. – Fölösleges. Úgyse érne haza – mondta barátságosan.

- Ezt hogy érti?

- Kábé öt és fél perc múlva megszűnik az egész emberi civilizáció.

Özvegy Vencelné lábaiba fájdalom nyilallt, úgy érezte, mintha bokáig süllyedt volna a hideg földbe.

– Üstökös? – kérdezte.

A földönkívüli egy ugrással előtte termett: – Nem, nem, én fogom megsemmisíteni. Ezzel itt. – Vencelné elé tartotta a mancsát, egy kókuszdiónyi fémgombolyag-szerűség volt a tenyerében.

Özvegy Vencelné a gombolyagot alkotó fémszalagra írt érthetetlen jeleket nézte, úgy tette fel a kérdést: – Azért, mert végtelen önzésünkkel kis híján elpusztítottuk a bolygót, és ostobán használtuk az erőforrásokat?

– Honnan szedi ezt a marhaságot?

– Szegény férjem mondogatta gyakran.

A földönkívüli megrázta a fejét: – Hát nem viccelt, amikor azt mondta, hogy idealista volt. Nem, tudtommal szó sincs ilyesmiről.

– De akkor miért?

A földönkívüli vállat vont, közben két kézzel csavargatni kezdte a gombolyagot. A gombolyag baljósan nyekergett és recsegett. – Nem mindegy magának? Nézze egy kicsit a naplementét, gondolja végig az életét, meg ilyenek, ne mind szekírozzon, nem olyan könnyű beállítani ezt az izét.

– De én tudni akarom. Jogom van hozzá.

A földönkívüli válasz helyett tovább csavargatta és rázogatta a recsegő gömböt, abban végre kattant valami, halvány fehéres fény szivárgott a felület résein. – Na végre – a földönkívüli a homokozóba dobta a gömböt, elégedetten összedörzsölte a mancsait.

Özvegy Vencelné akkor maga számára is váratlanul megragadta a földönkívüli karját. – El kell mondania. Nagyon kérem – mondta.

A földönkívüli a villogó gömbre nézett, sóhajtásszerű hangot adott ki, aztán a földre huppant, így pont özvegy Vencelné arca mellé került az arca. – Na jó, megpróbálom elmagyarázni – mondta. – Készül egy úgynevezett galaktikus enciklopédia, az egész ismert világ leírását tartalmazza, több százezer éve dolgozunk rajta, és a jövő héten fogjuk átadni a nagyközönségnek. Most végezzük az utolsó simításokat, ellenőrizzük az utolsó tényeket – elhallgatott, megvakarta fülét. – A Földről, sőt az egész Tejútról azt írjuk, hogy nincsen benne értelmes élet. A felmérő, akit kiküldött a cég, harmincezer éve járt erre, és ezt írta a jelentésében.

– Dehát ez nyilvánvaló hazugság – özvegy Vencelné hangjába egy pillanatra visszatért a kezdeti harag.

– Hát igen – a földönkívüli megértően bólintott –, valószínűleg el se jött idáig egyáltalán, csak hasraütésre beírta, hogy nincs, aztán kész.

– És nem lehetne kijavítani?

A földönkívüli zavartan megrázta a fejét. – Magán a szövegen sajnos nem lehet változtatni. Ez nem ilyen digitális vacak. Ez egy kézzel készült irdatlan nagy, óriásbolygó méretű, igen komplex hipergyémánt folyosócsomó, a falaira van vésve a tudás. De a kiadó számára nagyon fontos, hogy ne legyen benne ténybeli tévedés. Úgyhogy ez a megoldás született – a villogó fémgombolyag felé biccentett.

Özvegy Vencelné elengedte a földönkívüli karját, felnézett az alkony égre. – Micsoda idióta főnökei lehetnek. Hát nem szégyellik magukat?

A földönkívüli felállt, aztán már ott is volt a kapszulája mellett. Mielőtt beszállt volna, még özvegy Vencelnére nézett. – Ne engem kérdezzen – mondta. – Én csak egy egyszerű korrektor vagyok.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.