Miért rohan egyre gyorsabban az idő, ahogy öregszik az ember?

Hétköznapi tapasztalat, hogy az idő felgyorsul, ahogy öregszünk: már az a fél óra is, amit gyerekkorunkban elviselhetetlenül hosszúnak tartottunk, felnőttként elrepül, nem is beszélve azokról az évekről, amelyek látszólag gyorsabban teltek el, mint egy nap az iskolában. 

Az elmúlt évszázadokban több elmélet is született arról, hogy mi a jelenség oka. Az egyik ismertebbet ezek közül Paul Janet francia filozófus fogalmazta meg 1877-ben: szerinte az időt attól függően érzékeljük, hogy egy adott intervallum az életkorunk mekkora hányadát teszi ki. Nem csoda – mondta Janet -, ha egyévesen fél év borzasztó hosszúnak tűnik, hiszen az az addig eltelt élet hosszának fele – ennek megfelelően ötvenévesen alig tűnik fel, ha elröppen egy hónap, hiszen annyit megértünk már. 

Ezt a perspektivikus időszemléletet szemlélteti Maximilian Kiener osztrák grafikus weboldala is, ahol az egész életünket végiggörgethetjük, ha van hozzá türelmünk (csak az eleje nehéz, a vége csak úgy elrepül). Ez az elképzelés azt feltételezi, hogy az időre mint múltra tekintünk vissza, az érzékelésünk viszont nem egészen így működik – a gyorsulás tapasztalata ugyanakkor univerzálisnak tűnik. Azt is megfigyelték, hogy egyes mentális és fizikai betegségek is befolyásolják, hogy miként érzékeljük az időt, de önmagában a lelassuló anyagcsere vagy a testhőmérséklet változásai sem magyarázzák azt, hogy miért tűnt olyan hosszúnak a nyári szünet húsz évvel ezelőtt, és miért telik el olyan gyorsan ma (attól eltekintve, hogy most már a legtöbbünknek nincsen nyári szünete). 

Nincs idő, és az is egyre gyorsabban telik

De miben különbözhet a felnőtt és a gyerek ideje? Eleve, lehet szubjektív az idő? Carlo Rovelli olasz fizikus szerint nagyon is – sőt, csak az lehet, mert kvantumszinten idő nem is létezik, ezért ha azt mondjuk, hogy van idő, azzal csak a magunk tapasztalatára tudunk utalni. Ez a tapasztalat alig több, mint egy illúzió: más az eltelt egy óra a hegyen és más a völgyben, ahogy persze más a Föld különböző pontjain is. Mindenki a saját idejében él: nem kell ehhez másik időzónában lenni, elég egyszerűen valaki másnak lenni. Ezek után nem csoda, ha ezt az eleve nem létező dolgot, az időt még sikerült tovább bonyolítani, miközben a kérdés pofonegyszerű maradt: vajon mitől volt olyan hosszú tizenkét évesen a matekóra, és miért tűnt hosszabbnak a hétvége is, mint most? 

Régen minden jobb volt, ráadásul tovább is tartottFotó: Fortepan

Úgy tűnik, az idő tapasztalata is attól függ, ahogy észlelünk – ezt az elméletet bővebben Steve Taylor brit pszichológus fejtette ki Making Time című 2005-ös könyvében. Ebben Teylor a hatvanas évek óta zajló kísérletek tanulságaira hivatkozva azt állítja, hogy az időérzékelésünk az általunk feldolgozott információmennyiségtől függ, miután pedig egy újszülöttnek minden vicc új, gyerekkorunkban a sok újdonság hatására az idő múlását is lassabbnak érezzük. 

Emellett szól az is, hogy minél idősebbek vagyunk, annál valószínűbb, hogy kialakítunk egy napi vagy heti rutint, és csak úgy szállnak a napok egymás után, míg fiatalon izgalmasabb helynek tűnik a világ. Taylor végül arra a következtetésre jut, hogy ha az idő relatív, és semmi akadálya annak, hogy az idő uraivá válhassunk. 

Több adat, több idő

Nagyon hasonló eredményekre jutott Adrian Bejan, az MIT fizikaprofesszora egy hamarosan mgjelenő tanulmányban, csak ő nem pszichológiai, hanem fizikai szempontból közelítette meg a jelenséget.

Bejan az emberi elme mechanikáját próbálja megfejteni, ehhez pedig több különböző kutatásra támaszkodik – nem feltétlenül a fizika világából. Abból indul ki, hogy az általunk érzékelt idő eltér attól, amit „univerzális”, mindenkire érvényes, tőlünk független időnek szokás tekinteni, az agyunk pedig annak megfelelően érzékeli az időt, hogy mennyi inger éri. A fizikai értelemben eltelt idő mérhető, a saját időnk nem (és ennek nincs köze a biológiai órához sem). Az idő, ahogy mi érzékeljük, az elme trükkje: minél több adatot dolgoz fel és rendszerez, annál lassabbnak érzékeljük az idő múlását, ezért telik lassan a gyerekkorban, amikor sok mindennek kell bevésődnie, és ezért repül, amikor kevesebb új impulzus éri az agyat – amely közben maga is változik, ezzel is befolyásolva az időérzetet. 

Bejan a vizuális úton beérkező adatokat kutatta, ezen belül is kétféle szemmozgás alapján próbálta meghatározni, hogy mikor és mennyi információhoz jutunk. Azt vizsgálta, hogy a szem szakkádikus mozgását, vagyis azt az állapotot, amikor a tekintet öntudatlanul, információfelvétel nélkül ugrál a pontok között, milyen sűrűn váltja fel a fixáció, vagyis az, amikor a szem megállapodik, és rögzül a vizuális adat.

Arra jutott, hogy gyerekkorban – annak megfelelően, hogy az ember ilyenkor több újdonsággal találkozik – gyakoribb a fixáció is, ezzel párhuzamosan pedig az idő múlását is lassabbnak érzékeljük. A korral az arány lassan megfordul, a kevesebb rögzített adattal párhuzamosan az idő múlása gyorsabbnak tűnik. Az idő érzékelését az agy fizikális változásai is befolyásolják: ahogy fejlődik az agy, az információnak is hosszabb utat kell megtennie, míg eltároljuk, idővel pedig romlik a teljesítménye, ez a két tényező pedig Bejan szerint megrövidíti az időnket, ahogy az is, ha nem vagyunk elég kipihentek. 

Ennek megfelelően a fizikus is csak ugyanazzal a jótanáccsal tud szolgálni, mint amit annak idején a kosáredzője adott neki: pihenjünk sokat, éljünk egészségesen, és akkor talán az idő sem szalad el annyira. 

Nyilvánosságra hozták a hírhedt Molotov–Ribbentrop-paktum titkos jegyzőkönyvének eredeti példányait

Május végén Moszkvában először publikálták az Európa felosztásáról rendelkező egyezmény és az ahhoz tartozó titkos kiegészítő jegyzőkönyv szovjet oldalon megőrzött változatának eredeti példányait. A szovjet-német megnemtámadási szerződés nyilvános és titkos részeinek kalandos utóéletét Sz. Bíró Zoltán történész idézi fel.