A magyarok kétharmada tart attól, hogy a robotok elveszik a munkáját, a görögöknél ez 91%
Mióta fejlődőben van a robotika, visszatérő félelem, hogy a mesterséges intelligencia leigázza az emberiséget, de még jobb esetben is a mi kárunkra fog elsülni ez a nagy fejlődés – ha máshogy nem, hát úgy, hogy a robotok elveszik a munkánkat. Olyannyira belénk ivódott már ez a meggyőződés, hogy az amerikai kutatóintézet, a Pew Research Center felmérése szerint a görögök 91 százaléka hiszi, hogy ötven éven belül a legtöbbünk munkáját robot végzi majd (52 százalékuk szilárdan hisz ebben, 39 százalékuk pedig nagyon valószínűnek tartja, hogy így alakulnak majd a dolgok).
A magyarorok összesen 66 százaléka tart ugyanettől, ezek közül mindössze a válaszadók 18 százaléka hiszi azt, hogy a robotok hatalomátvétele elkerülhetetlen lesz. Ebben a tekintetben a magyarok nagyjából ugyanolyan mértékben tartanak a robotmunkásoktól, mint az amerikaiak, náluk ugyanis a válaszadók 65 százaléka tartja elkerülhetetlennek a robotok térhódítását, ezzel a tíz vizsgált ország közül Magyarország az utolsó előtti.
A Pew összesen tíz fejlett és fejlődő országban kérdezte meg a munkavállalókat arról, hogy mit gondolnak a robotmunkásokról, a válaszok aránya az alábbi ábrán látható:
A robot olcsón dolgozik
Még azok között az országok között is, ahol kevésbé tartják fenyegetőnek a robotmunkásokat, a többség úgy véli, hogy a váltás megtörténik majd – ha pedig már elkerülhetetlen, valakinek fel kellene készítenie erre a munkavállalókat. Van, ahol a folyamat már meg is kezdődött: Dél-Koreában például 600 robot jut tízezer munkavállalóra a gyártásban, míg Japánban 300, az Egyesült Államokban 200. Ez az arány a jövőben valószínűleg csak nőni fog – annál is inkább, mert egy robot egyórai üzemeltetése körülbelül négy dollárból jön ki, ugyanez egy embernél Németországban például több mint tízszer annyi, átlagosan 49 dollár.
Ha már felkészülés: jó kérdés, hogy vajon kinek a felelőssége átállítani a munkavállalókat a szép új világra – ezt a legtöbben az állam és az iskolák feladatának tekintik, méghozzá ebben a sorrendben. A magyarok 67 százaléka tartja az átállásra való felkészülést állami feladatnak, 65 százalékuk pedig az iskolától várja a segítséget. Sokan, leginkább Argentinában, Brazíliában és az Egyesült Államokban úgy gondolják, hogy az egyénnek magának kell gondoskodnia róla, hogy felkészülten várja a robotok térhódítását. Ebben a tekintetben messze az amerikaiak bíznak legjobban az individuális törekvésekben, itt a válaszadók 72 százaléka látja az egyéni cselekvésben a megoldást. Magyarországon ez az arány 64 százalék, és a japánok állnak a legrosszabbul, ott mindössze 39 százalék tekinti a felkészülést egyénileg megoldandó problémának.
Szép új világ?
Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy a munkaerőpiacon komoly változásokra kell készülnünk, de korántsem mindenki annyira borulátó, mint például a görögök: a Forbes többek között arra hívja fel a figyelmet, hogy hiába fejlődnek a robotok, ezt nem maguktól teszik, és amíg az ember irányítja a fejlesztéseket, sokkal valószínűbb a közös munka, mint az, hogy egyszer csak elveszik a munkát az embertől.
Asimov jóslatához hasonlóan, amely szerint a gépek inkább a veszélyes vagy unalmas munkákat fogják átvenni az emberektől, az üzleti lap is inkább szénbányászként és ehhez hasonló munkakörökben képzeli el a robotikus munkaerőt, az így felszabaduló energiát pedig e szerint a forgatókönyv szerint az emberek inkább tanulásra és önfejlesztésre fordíthatnák. Ez azt is jelenti, hogy a robotizáció elterjedésével, hiába nem vágynak a munkánkra, lesz olyan munkakör, amely akár meg is szűnhet: ahogy az ipari forradalom, úgy a robotikai is alapjaiban változtathatja meg a világot.
1900 előtt a munkavállalók 40 százaléka dolgozott a mezőgazdaságban, 2018-ban már csak a 2 százalékuk. És ha már ipari forradalomról van szó: az eddigi történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy fölösleges harcolni a fejlődés ellen, mert úgysem jöhet össze, az viszont aggasztónak tűnhet, hogy a Pew felmérése szerint a válaszadók többsége (köztük a magyarok hetven százaléka, a görögöknek pedig a 87 százaléka) attól tart, hogy a robotizáció még súlyosabbá teszi a gazdagok és szegények közötti különbségeket.
Az optimista forgatókönyv szerint az átalakuló világban a megszűnő munkák helyett új, kreatívabb munkalehetőségek adódnak majd, illetve a munkavállalóknak több idejük jut a pihenésre és a tanulásra. Azok, akik ebben hisznek, gyakran azzal érvelnek, hogy az ipari forradalom sem hozta el a világvégét. Subhash Kak, az Oklahoma State University mérnökprofesszora szerint ugyanakkor az akkori és a mostani forradalom között van egy fontos különbség: a robbanómotorral például nem az emberi elmét akarták kiváltani, csak a termelést gyorsították meg, a mesterséges intelligenciával viszont pont az előbbire törekszünk. Szerinte itt nem is annyira gazdasági, mint inkább társadalmi kérdésekről van szó, ahogyan a mai világban a munkára sem kizárólag gazdasági, hanem társadalmi igény is mutatkozik.
Humanics
Hasonlóan elkerülhetetlennek találja az átállást Joseph Aoun, a bostoni Northeastern University elnöke is: arról ugyan folyik még a vita, hogy a közeljövőben ez vajon a munkavállalók hány százalékát érinti majd (egész széles szórásban mozognak a becslések a munkaerő 9 százalékától egészen a 47 százalékáig), Aoun szerint azonban nem baj, ha előre felkészülünk a váltásra. Ő ebben a projektben az oktatást látja kimelkedően fontosnak (míg mások inkább az állam szerepvállalását sürgetik, például a robotokra kivetett különadóval), a humanics névre keresztelt módszerét pedig három fő szempont alapján határozza meg.
Először is a munkavállalóknak meg kell érteniük, hogy működnek a gépek, és meg kell tanulniuk együttműködni velük, ebbe pedig beletartozik a mesterséges intelligencia által leszállított adatok kezelése is – ez a humanics második oszlopa. A harmadik pedig az emberi tényező: ide tartozik a kreativitás, az empátia és a kontextusváltás képessége is. Aoun szerint ez szorosan összefügg az élethossziglani tanulással is: a megszerzett tudás minden eddiginél hamarabb avul el, így elengedhetetlen a folyamatos fejlődés és interakció. Mindez akár még összhangban is állhat az előbb említett optimista forgatókönyvvel, amelyben a robotok munkájával felszabaduló időt az emberek önfejlesztésre fordítják.