Érvelhetünk-e filozófusként amellett, hogy a filozófia haszontalan?

Szakmán kívüliek között elterjedt nézet az, hogy a filozófia nem épp a leghasznosabb tevékenység, ám ez a vélekedés általában inkább csak az intuíció szintjén, reflektálatlanul jelenik meg. Mindeközben azt is gondolják, hogy a filozófusok meg vannak győződve arról, hogy saját tevékenységük igenis értékes. Ám ez a valóságban koránt sincs így. A filozófia egyik sajátossága az, hogy önmagát is rendszeresen vizsgálódás tárgyává teszi – ezt nevezzük metafilozófiának –; története során pedig rendre felbukkannak professzionális filozófusok által képviselt olyan, úgynevezett negatív metafilozófiai vállalkozások is, amelyek érvekkel próbálják aláásni a filozófia legitimitását.

Sokan, sokféle módon tettek már kísérletet erre: voltak, akik azt állították, hogy a filozófia már minden létező problémát megoldott, így művelését befejezhetjük; mások szerint a filozófia csak triviális és felületes tudással szolgál, vagy pedig elméleteiben nem hihetünk komolyan és őszintén; végül olyanok is akadtak, akik szerint a filozófia állításai nélkülözik a szemantikai tartalmat, azaz szó szerint értelmetlenek. Tőzsér János legutóbbi, 2018 végén megjelent, Az igazság pillanatai című könyve is illeszkedik ebbe a sorba, egyik fő tézise szerint ugyanis a filozófia egyetlen problémát sem volt képes soha megoldani. Megjelenésének apropóján az alábbiakban azt vizsgálom meg, hogy általánosságban – elvonatkoztatva attól, hogy konkrétan mit tartunk a filozófia hibájának – milyen gyakorlati hatásai lehetnek egy ilyen projektnek.

A kortárs vitákban a filozófiával szemben a disszenzusból vett érvet hangoztatják a leggyakrabban. Az érv nagy vonalakban a következőképpen hangzik: mivel a filozófusok között a legalapvetőbb kérdések tekintetében is közel 2500 éve súlyos nézetkülönbségek vannak és ez a disszenzus ráadásul episztemikusan egyenrangú – vagyis nagyjából hasonló tudású – és maximálisan kompetens felek között áll fenn, ezért a filozófia egyszerűen nem alkalmas módja a megismerésnek.

Minden ilyen jellegű érvvel kapcsolatban megfogalmazható egy meta-metafilozófiai szkepszis, nevezetesen az, hogy a negatív metafilozófiai vállalkozások szinte semmilyen releváns gyakorlati hatást nem értek el. Releváns gyakorlati hatás lenne például, ha a filozófusok elhagynák a szakmájukat, megszüntetnének bizonyos kutatási projekteket, vagy bezárnának filozófia tanszékeket. Mindehhez fontos hangsúlyozni, hogy a negatív metafilozófiai vállalkozások tisztán destruktív programok: képviselőik azt gondolják, hogy a filozófiában magában rejlik valamilyen inherens, kiküszöbölhetetlen hiba, tehát nem az a céljuk, hogy kritikai javaslatokat fogalmazzanak meg a filozófiai eszközök és módszerek fejlesztésére.

A metafilozófusoknak ráadásul morális kötelességük is lenne, hogy elérjék az állami pénzekből működő filozófiai kutatások forráselvonását vagy akár az intézményes filozófia teljes felszámolását. Ennek hátterében az az intuitíve helyesnek tűnő megfontolás húzódik meg, hogy a közpénzeket úgy kell elosztani, hogy a lehető legnagyobb hasznot hozza legalább a társadalom egy része számára. Valószínűleg a legtöbben úgy gondoljuk, hogy ha van egy városunk, amelyben van egy nagyon rossz állapotban lévő stadion és van egy nagyon rossz állapotban lévő kórház, akkor célszerű ez utóbbi felújítására szánni az állami pénzeket, hiszen összességében véve ebből profitálhat a legtöbbet a közösség. Feltételezhetjük, hogy metafilozófusunk, amennyiben racionális, szintén ezen a nézeten van. Ám a tudománnyal nem analóg a helyzet, hiszen rendkívül nehéz lenne bármely diszciplína hasznosságát egy másik fölé emelni. A metafilozófus szemszögéből nézve azonban a helyzet egyértelmű: a filozófiáról megállapította, hogy haszontalan, így egy olyan helyzetben, amikor például forráshiány miatt oktatókat kell elbocsátani egy egyetemről, megalapozottan érvelhet amellett, hogy ne a fizikusokat, hanem inkább a filozófusokat bocsássák el. Közbenjárására egy, a közösség számára jobb kimenetelű esemény következhet be, nevezetesen, hogy a filozófusokat küldik el, és nem a fizikusokat.

A metafilozófusok egy hasonló gondolatmenet hallatán valószínűleg azzal visszakoznának, hogy ők soha nem akartak ilyen messzire menni. Nem állították, hogy a filozófia teljesen haszontalan, sőt, közülük egyesek szerint sokat nyerhetünk vele közvetetten, hiszen a filozófia művelése fejleszti a gondolkodásunkat; akár terápiás célból is alkalmazhatjuk; műveltséget ad, és így tovább. Észre kell vennünk azonban, hogy a metafilozófus – aki szemben találja magát a megoldhatatlan helyzettel – válaszában azt aknázza ki, ami a „mi a filozófia?” kérdés nyitottságából ered, és más értelemben kezd beszélni a filozófiáról, mint ahogyan azt korábban tette. Episztemikus vállalkozásként továbbra is haszontalannak tartja, ám felértékeli – például – készségfejlesztő logikai tevékenységként. Ez azonban hosszú távon vállalhatatlan: professzionális keretek között a filozófiát mindenképpen episztemikus vállalkozásnak kell tekintenünk, mert a szakmát csak úgy művelhetjük, ha vitákba bocsátkozva előadásokban és tanulmányokban érvelünk egyik vagy másik álláspont mellett.

A negatív metafilozófiai vállalkozások képviselői tehát akarva-akaratlanul az akadémiai filozófia felszámolását segítik elő. Eddigi sikertelenségük egyik oka lehet az, hogy a filozófia ellen filozófusként szálltak síkra, a szakmabeliek közt viszont csekély azok száma, akik osztják az álláspontjukat. Hasonlóan tehát a disszenzusból vett érvhez, megfogalmazhatjuk a meta-disszenzusból vett érvet is, miszerint a metafilozófiában – megint csak episztemikusan egyenrangú és maximálisan kompetens felek között – disszenzus uralkodik, így nem hihetünk ezeknek az elméleteknek.

Tehát, ha a metafilozófus morális kötelességeinek eleget akar tenni, akkor ki kell lépnie a szakmai keretek közül, ott kell hagynia az állandó és terméketlen vitákat, és tudománypolitikussá kell válnia. Ennek során kapcsolati tőkét halmozhat fel, és megpróbálhat a különféle intézmények vezetőire hatni, bevonhatja a nyilvánosságot, hogy nyomást gyakoroljon – vagy akár írhat a tudományos ismeretterjesztés stílusában cikkeket a Qubitre. Nem árt azonban, ha mindeközben a szakmán belül is szövetségeseket keres. Ez az egyetlen lehetséges útja annak, hogy sikerre vigyünk egy negatív metafilozófiai vállalkozást, és a „hasznosság” elvét követve máshova irányítsuk át az állami forrásokat. Idealizált metafilozófusunk így morális hősként tűnik majd fel, mert hiszen nem csak ellenfelét teszi lehetetlenné, hanem maga alatt is vágja a fát: ha célt ér, az ő munkája is megszűnik.

Jobban belegondolva azonban a metafilozófus erkölcsi fölénye kétségesnek tűnik. A szakmabeliek iránt érzett szolidaritása és empátiája komoly dilemma elé állítja. Egyrészt ragaszkodhat ahhoz, hogy végigviszi vállalkozását, ám ekkor kollégái – akik nem ritkán közeli barátai is – komoly egzisztenciális veszélybe kerülhetnek, hiszen elveszíthetik az állásukat. Másrészt feladhatja vállalkozását, ezzel viszont elveszíti a lehetőségét annak, hogy legjobb tudása szerint javítson a fennálló helyzeten. Ha fenntartja radikális álláspontját a filozófiával szemben, akkor később nem lehet adott lehetőség számára, hogy megkerülje a dilemmát, és visszatérjen a filozófia műveléséhez, mint ha mi sem történt volna. Meggyőződéses szkeptikusként döntéseiben immár semmilyen etikai elméletre nem támaszkodhat, azaz puszta intuíciói maradnak; ezek pedig túl homályosak ahhoz, hogy kimásszon a csávából. Bármely oldal felé billenjen is e dilemmában, döntése nem lesz helyes. Javaslatom ezért a következő: akkor járunk a legjobban, ha egyáltalán nem kezdünk negatív metafilozófiai vállalkozásba, azok kimenetele ugyanis nem kecsegtet pozitív hozadékkal.

A szerző az ELTE BTK Filozófiai Intézetének doktorandusza, az Eötvös Collegium tagja. A Filoman filozófusainak további cikkei itt olvashatók.