„A levéltárban azt mondták, hogy nincs ott semmi romákkal kapcsolatos anyag, ezért elindultam kifelé. De aztán rájöttem, hogy máshogy kell keresni, és visszafordultam. Ott voltak a romák több száz képen, csak rá kellett jönni, hogy ha Kabir Bediről van egy fotó, akkor ott bizony egy muzsikus fog a kép jobb szélén belógni” – Molnár István Gábor, az Újpesti Cigány Helytörténeti Gyűjtemény vezetője így érzékeltette a roma helytörténeti kutatás nehézségeit, ami tágabb értelemben szimbolizálja a magyarországi roma örökség láthatóságának kérdését is.

Az uniós REACH projekt magyarországi kutatói által a ELTE BTK-n rendezett, józsefvárosi roma örökségről szóló február 12-i műhelykonferencián többek között az volt a fő kérdés, hogy ha Újpesten létre lehetett hozni egy több ezer fotóból, interjúkból, dokumentumokból álló gyűjteményt a helyi cigányság múltjáról, akkor a „Nyóckerben” miért ütközünk falakba? Miért marad láthatatlan az a sok valaha volt intézmény, fesztivál, romaszervezet, ami a városnegyedben működött, képviselve a roma képzőművészetet, jazzt, hip-hopot, miközben politikai-civil érdekérvényesítésre is buzdított. Szénási Szilvia, az UCCU Alapítvány ügyvezetője felszólalásában például kiemelte, hogy a roma tematikájú józsefvárosi sétáikon egyre kevésbé lehet konkrét helyszínekhez kötni a roma örökséget: bezárt a Gallery 8, a Roma Parlament, a Napházban pedig ugyan le lehet ülni, de látnivaló már nincs.

Pedig lenne mire rácsodálkozni. Mint a konferencián is kiderült, igenis voltak (és egyre inkább csak voltak) olyan képzőművészeti galériák, közösségi helyszínek, hip-hop koncertek, amelyek építették a józsefvárosi roma identitást. Talán csak a nagyvárosi cigányzene folyamatosan változó öröksége jelentősebb még az előbbieknél is.

A cigányzene fénykora(i)

Az ELTE Kulturális Örökség tanulmányok mesterszakos hallgatói, Andor Anna Klára, Kónya Sára, Nagy Dóra és Szabó Gergely előadásából megtudtuk, hogy a cigányzene első fénykorát a reformkorban élte a nemzeti ébredésnek és az akkor divatos verbunkosnak köszönhetően. Egy-egy prímás túlzás nélkül nemzeti hőssé vált, miközben a század közepére kialakult a verbunkos hagyományokra alapozó új műfaj, a magyar nóta.

A második fénykor a századfordulóra tehető, ekkor indult az a józsefvárosi (hely)történet is, ami miatt sokan a nyolcadik kerületet tartják a muzsikus cigányság központjának. A legtöbb zenész a kerületben lakott (és lakik), itt voltak elhíresült találkozóhelyeik, mint például a Mátyás tér, illetve a 20. század első felében a kerület egymást érő kávéházaiban játszottak a cigánybandák.

Érthető, hogy ebbe a közegbe vágyott Dankó Pista (1858–1903), aki Csongrádból költözött egészen pontosan a Kálvária és a Mátyás tér között futó Weinberg utcába, amelyet 1934-ben kereszteltek el utána.

Az új utcanévtáblák felfúrásával a józsefvárosi cigányzenének látható nyoma jelent meg a kerületben, ami egyet jelentett a cigányzene egyelőre öntudatlan örökségesítésének kezdetével. Éppen a névváltoztatás idején sokat sétált az utcában Péliné Nyári Hilda, akinek a visszaemlékezéséből tudjuk, hogy a muzsikuscsaládok életében is fontos esték voltak, amikor a férfiak játszottak: „Józsi bátyám a Spolarich kávéházban muzsikált, Farkas Jenő volt a prímás. A szünetben mindig kijöttek hozzánk, üdvözölték a családot. Mi nagyon büszkék voltunk rájuk, elegánsak voltak, jól néztek ki azokban a fekete szmokingokban, habos fehér ingben. Majdnem minden este más kávéházba mentünk. A roma asszonyoknak vagy az uruk, vagy a gyerekük muzsikált valamelyik kávéházban, így esténként nagy sétákat tettünk meg. Elkezdtük a Corvin kávéházban, utána a Valériában, Deák, Bodó, Baross, Simplon, Nemzeti, Spolarich, Emke és a végén az Ostende.”

A felsorolt kávéházak nagy többsége Józsefvárosban található, azonban ahogy múltak az évtizedek, szinte mind elvesztette eredeti rendeltetését. A Spolarich ma a József körúti posta, a Bodó a Baross utcai, a Simplon pedig a Blaha Lujza téri McDonald’s. Esetükben tehát nemcsak a cigánymuzsika, hanem maguk a helyek is elvesztek, vagy radikális funkcióváltáson estet át, míg – hogy hozzunk erre is egy példát – a Nemzeti Szálló étterméből a felújítással a légkörét addig meghatározó zene tűnt el. Ez is örökség: annak eltékozlása.

Spontán koncertek a Mátyás téren

A cigányzene harmadik fénykora, ellentétben az első kettővel, már nem esett egybe az ország virágzásával. Viszont a muzsikus cigányok karrierje újra felfuthatott a hatvanas–hetvenes években azáltal, hogy a politikai vezetés kötelezővé tette minden élőzenés étterem számára a cigányzenészek foglalkoztatását. Ekkor alapították meg a Rajkó Zenekart, ahol a tehetséges gyerekek kitanulhatták a magyar nótákat és a különböző stílusokat, és képesítésük utat nyithatott számukra a jó éttermek vagy az Állami Népi Együttes zenekara, majd a Száztagú felé.

Emellett újraéledt a kerületben a korzózás, ami főként a Mátyás térhez köthető. A tér a hatvanas-hetvenes években legalább olyan fontos volt a muzsikus cigányoknak, mint az ott felcseperedő gyerekeknek vagy a szerelmüket ott megismerő fiataloknak. A vidékről érkező zenészek először a Mátyás térre mentek szállás után kérdezősködni, illetve muzsikusként bemutatkozni. A kutatás során felkeresett Kathy-Horváth Lajos elmondása szerint „mikor megjöttek a zenélésből éjjel, akkor azokat a hangszereket, amiket tudtak hozni, hozták. Körben nyitva az ablakok [a térre néző házak ablakai], feloltódtak a villanyok, ezek meg ott gyakoroltak meg muzsikáltak.”

A téren a jó nóta mellett jó tanácsot is sűrűn lehetett hallani. A cigányzenészek egymástól lestek el fogásokat, sok prímás tanult és fejlesztette tudását ott. Az ő körükben forgolódott nem egy autodidakta, akinek nem telt arra, hogy zeneiskolába járjon. Pest-szerte el is hangzott sűrűn az aranyköpés: „én Mátyás Egyetemet végeztem”. Ám a kutatás közben felvett interjúkból kiderült, hogy a cigánymuzsika a kilencvenes évekre kikopott a Mátyás térről. Talán összefüggésben áll ez azzal, hogy a szóban forgó örökség leginkább reprezentatív emlékhelyét, a Muzsikus cigányok parkját 2013-ban nem ott, hanem a Szigony és a Baross utca sarkán jelölték ki. A panelházak közötti teresedésnek addig nem volt neve, igaz, köze sem a cigánymuzsikához.

Miért Cziffra a Cziffra Központ?

A kutathatóság nehézségei, az eltűnt vagy átalakult intézmények, a láthatatlan örökség sokféle formája mellett a konferencián a romamúzeum évtizedek óta húzódó ügye is szóba került. A Roma Parlament egykori épületének helyére tervezett Cziffra Központ ügyében hamis, túlzó elvárások is megfigyelhetők. Sokan „cigány Müpának” képzelik el, mondta Káli-Horváth Kálmán festő, aki részt vesz a központ előkészítésében. Molnár István Gábor, az Újpesti Cigány Nemzetiségi Önkormányzat elnöke pedig úgy látja, a központ túl sok funkciót akar egybesűríteni, aminek az a veszélye, hogy végül profiljának egyetlen eleme sem lesz elég kidolgozott.

Akármi is valósul meg a tervekből, az intézmény névválasztása kétségtelenül jelzi a zenei örökség és hagyomány dominanciáját, hiszen Cziffra György (1921–1994) az angyalföldi muzsikuscsaládból származó legendás zongorista egyben a világ egyik leghíresebb magyar előadóművésze volt. Nem véletlen, hogy a konferencia talán legtöbbször érintett témáját, a kettős identitást is zenei hasonlattal lehetett a legszellemesebben összefoglalni: a nemzeti és a roma örökség ugyanúgy elválaszthatatlan egymástól, mint a magyar nóta és szerzői, előadói: a cigánymuzsikusok.

Ha cikkünk felkeltette az érdeklődésedet, és szeretnél a − roma vagy az európai, nemzeti, épített, szellemi, ipari vagy szocialista − kulturális örökségről történet- és társadalomtudományos keretben, de kellő gyakorlati szemlélettel tanulni, keress rá a KÖMA-ra: február 15-ig lehet még jelentkezni a képzésünkre!

A szerzők az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék munkatársai.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: