Császárok és királyok kegyetlen gyilkosa: az Amanita phalloides

Európában komoly történelmi hagyományai vannak a gyilkos galóca (Amanita phalloides) fogyasztásának – bár az esetek többségében a fogyasztó nem egészen önszántából eszik a halálos méregből. Gordon Wasson amerikai gombakutató 1972-ben a gyilkosok kedvenc gombájának nevezte a gyilkos galócát, ugyanis i. sz. 54-ben valószínűleg ezzel mérgezték meg Claudius római császárt is.

A gomba hátborzongató történelmének van magyar vonatkozása is: ez okozta III. Károly magyar király vesztét, így az egyszerű, szerény kinézetű bocskoros-galléros kis gomba világpolitikai jelentőségre tett szert. Joggal: nem sok gomba dicsekedhet azzal, hogy globális méretű konfliktust idézhetett elő, ahogy azzal sem, hogy maga Voltaire is megemlékezett volna róla – a francia filozófus úgy utalt az esetre, mint a „gombaételre, amely megváltoztatta a világtörténelmet” (mintha Claudius nem lett volna elég).

Hiába ismerik már régóta Európában a gombát, Amerikába csak nemrégiben érkezett meg, és lassan, de biztosan terjed is. A legtöbben a „mérges gomba” hallatán valamilyen oknál fogva a légyölő galócára (Amanita muscaria) asszociálnak, pedig ez annak ellenére, hogy szintén galócaféle, sehol sincs a fehér gyilkoshoz képest. Az utóbbi már csak azért is közkedvelt lehet a méregkeverők körében, mert akik kóstolták, kifejezetten finomnak mondják – de nem igazán éri meg a kockázatot a gasztronómiai kaland, ugyanis ezek az esetek még ma is gyakran halállal végződnek.

Gombafilek és gombafóbok

Az amerikaiak (és az angolok) viszonya a gombákhoz történelmileg is meglehetősen ambivalens: a XVIII. századi brit mikológus, William Delisle Hay egyenesen gombafóbiával vádolta honfitársait, ugyanis abban az időben az angolok körében valamiért az az elképzelés terjedt el, hogy fajtájától függetlenül az összes gomba mérgező. Ezt a felosztást követte a már említett Wasson is, aki lelkes gombarajongóként a gombafélék kultúrtörténetével is foglalkozott, emellett pedig ő hozta be a köztudatba a varázsgombákat – az ötvenes években éveket töltött Mexikóban az ezek fogyasztásához köthető rítusok tanulmányozásával. Wasson úgy gondolta, hogy a nyugati országok gombához fűződő viszonya meglehetősen fekete-fehér: vagy imádják, vagy rettegnek tőle, középút nem nagyon akad, míg Keleten inkább fogyasztják. Ez persze koronként is változik: míg Nero császár (a gyilkos galócával megmérgezett Claudius mostohafia) az istenek eledelének tartotta, a francia felvilágosodás nagy gondolkodója, Denis Diderot szerint nem hiába nő a gomba a trágyán, és a részéről akár ott is maradhat. A császárgomba (Amanita caesarea), egy másik galócaféle, épp Claudius gombahódolatának állít a nevével emléket – ez az egyébként nálunk védett gombafaj ehető, a gyilkos galócával ellentétben ráadásul többször is.

A gombafília és gombafóbia nagytérképét végül Gary Lincoff amerikai mikológus és gombapropagátor rajzolta fel – ez persze inkább a hagyományos hozzáállásra vonatkozik, mint a tényleges fogyasztásra, ugyanis főként a francia konyha hatására mostanra már ott is népszerű a gomba, ahol korábban tartottak tőle. Ez az averzió egyébként a briteknél olyan erős volt, hogy Haynek arra kellett rájönnie, hogy míg más nemzeteknél több száz különböző gombafajt különböztettek meg, az angoloknál hiába termett sokféle gomba, egy csomót egy kalap alá vettek, mondván, hogy „toadstool”, azaz egyszerűen csak gomba. Hogy pontosan milyen gomba, abba nem mentek bele – azt gondolták, hogy úgyis csak rosszat tesz az embernek.

Wasson ennek szemléltetésére arra is felhívja a figyelmet, hogy mindez egy sor félreértéshez vezet: az még hagyján, hogy a mesekönyvek hatására a legtöbben keverik a légyölő galócát a gyilkos galócával (a piros alapon fehér pöttyös gomba a nagybetűs Mérges gomba, legalábbis a közvélekedés szerint), de a mikológiailag műveletlen szerzők még akkor is hibát hibára halmoznak, ha épp úgy döntenek, hogy gombát használnak a sztorihoz.

Érdekes, és Wasson ebben ismét a britek gombafóbiájának bizonyítékát látja, hogy az irodalomtörténetben viszonylag kevés esetben kényszerültek arra a szerzők, hogy mérgező növényeket találjanak ki hétköznapinak szánt történetekhez, de ha gombákról van szó, szinte mindig valami fiktív fajra hivatkoznak.

A pusztító angyal és a csendes gyilkos

Mérgező gombából persze akad elég a természetben is – korántsem a gyilkos galóca az egyetlen mérgező faj, mégis ez felelős a halálos mérgezések 90 százalékáért (más becslések a mérgezések 95 százalékát tulajdonítják az Amanita phalloidesnek és közeli rokonának, a hegyeskalapú galócának (Amanita virosa). Ez utóbbi angolul a pusztító angyal (destroying angel) névre hallgat, ami jól mutatja, hogy hiába kezdték el későn megkülönböztetni a fajokat, amikor már elkezdték, nem végeztek félmunkát. A gyilkos galóca angol neve egyébként halálkalap, vagyis death cap – ezzel sem árulnak zsákbamacskát.

A gyilkos galóca fehér alapon enyhén zöldes színű, és a gombászkönyvek szerint a legkönnyebben a fehér galócával (Amanita verna) lehet összekeverni – ez szintén halálosan mérgező gomba. A probléma ott kezdődik, ha valaki az erdőszéli csiperkével (Agaricus arvensis) téveszti össze, ez ugyanis közkedvelt és ehető gomba (a „bolti gomba” is csiperkeféle, csak épp nem erdőszéli, hanem kétspórás, ennek megfelelően az Agaricus bisporus névre hallgat).

Az Amanita phalloides ölthet sárgás- és barnászöldes árnyalatot is, lemezei szélesek és fehérek, a tönkön gallér és bocskor is található. Összekeverhető még a citromgalócával (Amanita citrina) is, olyannyira, hogy régebben ez utóbbit is halálosan mérgezőnek hitték, mert nem tudták elkülöníteni egymástól a két fajt. Ez vezethetett egy szintén Wasson által idézett esethez is: egy bizonyos Girard nevű francia azt a ravasz tervet eszelte ki, hogy életbiztosítást köttet a barátaival a saját javára, majd gyilkos galócával megmérgezi őket – csakhogy, miután Paul Dumée híres gombászkönyve a Nouvel Atlas de poche des Champignons, amelynek alapján halálos mérgű gombát keresett, szintén nem különböztette meg egymástól a citromgalócát és a gyilkos galócát, nem sikerült minden barátját eltennie láb alól.

Állítólag finom

A gyilkos galóca nemcsak gyilkos, hanem ráadásul még alattomosan is öl: sem az íze, sem az illata, sem a kinézete nem árulkodik arról, hogy akár halálos is lehet a fogyasztása, sőt, akik kóstolták, és túlélték, még az ízét is kellemesnek írták le. Nem is okoz azonnal látványos tüneteket: az első panaszok a gomba elfogyasztása után 14-24 órával jelentkeznek, majd átmeneti és látszólagos javulás következik, eközben viszont dolgozik a méreg.

3-6 nappal a fogyasztás után máj- és veseelégtelenség következik be, az esetek 10-20 százalékában pedig már a beteg életét sem lehet megmenteni, de még szerencsésebb esetben is körülbelül fél év a lábadozási idő. Külön rossz hír, hogy a méregnek egyelőre nincs tökéletes ellenszere, bár már évek óta kísérleteznek a májat roncsoló méreganyagot megkötő silibinin használatával, tökéletes gyógymód nem létezik, ha már egyszer felszívódott a méreg. Épp ezért alattomos a gyilkos galóca: mire az első tünetek jelentkeznek, a felszívódás már megtörtént. S. Todd Mitchell, a Santa Cruz-i Dominican Hospital toxikológusa szerint abban az esetben, ha a páciensek 96 órán belül megkapták a silibinint, és még nem károsodott a veséjük, élve úszták meg a kalandot, az eljárást azonban még mindig tesztelik.

A gyilkos galóca nem csak akkor lappang, ha megeszik: hiába tartják számon invazív fajként, a terjedést sem sieti el. Európából hurcolták át Ázsiába, Ausztráliába és Amerikába is, legtöbbször különféle díszfák cserjéivel, a micélium pedig húsz, sőt, akár ötven évig is csendben elvan a földben, mielőtt kibújnának a termőtestek. A gyilkos galóca még a hagyományosan gombakedvelő országokban is számos áldozatot szed, így Magyarországon sincs gombaszezon mérgezéses hír nélkül; ott pedig, ahol nem ismerik, még komolyabb problémát jelenthetne. Az USA-ban és Kanadában mégis csak nemrégiben csodálkoztak rá a gombára – az Egyesült Államokban például csak 1900 körül írták le az első példányokat, a kanadai Brit Columbiában pedig csak nemrégiben bukkantak fel. Ausztráliában a hatvanas években jelentették az első gyilkosgalóca-észlelést, de Adelaide-be csak 2008-ban jutott el a faj.

Az ember általában az erdőben számít gombákra, de bárhol felbukkanhatnak: mivel elsősorban díszfákkal kerültek ki Európából, Ausztráliában, az Egyesült Államokban és Kanadában leginkább parkokban bújnak elő. Kathy Vo San Franciscó-i toxikológus kifejezetten a környéken ritkán előforduló mérgezéses esetekkel, így a gyilkos galócával foglalkozik: szerinte ennek az egyik mérge, az alfa-amanitin produkálja a legdurvább tüneteket az általa vizsgált esetek közül. Vo mérgezés esetén a hidratációra esküszik, valamint a máj megfigyelésére, szükség esetén transzplantációra – még akkor is, ha Amerikában csak alig néhány ilyen esetről tudnak évente.

Nem tudnak mit kezdeni vele

Paul Kroeger, a vancouveri mikológiai társaság egykori elnöke háborút idított a gyilkos galóca ellen, de mivel kiirtani nem igazán lehet, inkább a tájékoztatás erejében bízik. Bár a mikológusok vitáznak rajta, hogy pontosan mennyi időn keresztül képes egy gomba a föld alatt szunnyadni, Kroeger megfigyelése szerint a gyilkos galócának nagyjából ötven évre van szüksége, míg kibújik. Így a szakember kifejezetten a hatvanas-hetvenes években épült házak kertjeire és az akkoriban telepített díszcserjékre koncentrál, méghozzá sikerrel, és az érintett környékeken figyelmeztető falragaszokat helyez el.

Britt Bunyard gombaszakértő szerint a behurcolt galócák nemcsak az emberre jelenthetnek veszélyt, bár az Amanita phalloides Kanadától Dél-Afrikán át Ausztráliáig mindenütt szedett már áldozatokat, hanem a növényvilágra is – azt viszont nem látjuk, hogy mi történik a föld alatt. A mikofóbia a gombakutatásra is rányomta a bélyegét: csak 1968-ban ismerték el őket külön országként (az ország a domén után a legmagasabb kategória a növényrendszertani hierarchiában), azelőtt növényként kezelték, és csak mostanában kezdik felmérni, hogy milyen lényegi szerepet játszanak egy-egy ökoszisztéma működésében.

De hogy pontosan mi történik, amikor egy eddig ismeretlen gombafaj kezd el terjedni a növények között, még nem tudjuk. Bunyard szerint a galóca, hiába érkezett csak nemrégiben Amerikába, elkezdett alkalmazkodni, és már őshonos fajokkal is szimbiózist alakított ki, ez pedig a mikológus szerint beláthatatlan következményekkel járhat – ahogy mondja, a legtöbb dolog, amit az ember terjesztett el a világban, nem sok jót jelentett a környezet számára.