Leonardo da Vinci, a zseni, ahogyan eddig ritkán láttad

Leonardo da Vinci köztudomásúan zseni volt, és az is legalább ennyire közismert, hogy az archetipikus zsenikép megtestesítőjeként némileg hóbortosnak is tartották. 1519-es halála óta sokan foglalkoztak vele: volt, aki a Mona Lisa felől közelítette meg a személyét, volt, aki kifejezetten az életesemények irányából; megint mások szigorú műelemzéseket állítottak sorba, hogy érzékeltessék, mi mindent művelt a reneszánsz kor legismertebb polihisztora. Leonardo ugyanis nemcsak festő és szobrász volt, hanem feltaláló, tudós, sőt, bűvész és díszlettervező is – témától függ, hogy melyiket domborítják ki jobban a tevékenységi körei közül, bár festőként nyilván megkerülhetetlen. Ahogy influencerként is: hiába halott már ötszáz éve, tulajdonképpen ő (és Dan Brown) tehet róla, hogy az amerikaiak rászabadultak a Louvre-ra, arról nem is beszélve, hogy róla nevezték el a legidősebb Tini Nindzsa teknőcöt is.

Nem csoda az sem, ha Walter Isaacson amerikai író és újságíró róla szóló, Leonardo da Vinci – A zseni közelről című könyvét a hírek szerint egy másik Leonardo, DiCaprio főszereplésével viszik majd filmre – nem ez lenne az első eset, hiszen Isaacson Steve Jobs-életrajzából is készült film. A szerző egyébként is rutinos életrajzíró (Einsteinről, Kissingerről és Benjamin Franklinről is írt már könyvet), így hát nem elsősorban művészettörténészként közelít da Vincihez, hanem újságíróként próbálja rekonstruálni életrajzát, méghozzá a mester hátrahagyott jegyzetei alapján.

A reneszánsz ember

Isaacson jól és érdekfeszítően ír egészen addig, míg nem próbálja meg elvenni a művészettörténészek kenyerét – de valljuk be, hogy a legtöbb műelemzés egy idő után még akkor is enyhén fárasztóvá képes válni, ha szakértőtől kapjuk. Ennek a problémának az áthidalására javasolta valaki egy fórumon, hogy az embernek, ha tényleg el akar mélyedni a Leonardo-életműben, és ehhez Isaacsont választja kalauznak, hangoskönyvben érdemes fogyasztania a könyvet, miközben az épp tárgyalt műről készült felvételeket nézi. 

A kötet magyarul még nem jelent meg hangoskönyvként, és bár nem tűnik rossz ötletnek, maga Isaacson sem akarta túlzásba vinni a műelemzéseket, így nem is érdemes erről az oldalról közelíteni a kötethez. Bruttó hétszáz, nettó hatszáz oldal, sok képpel és gazdag jegyzetanyaggal, de szerencsére alkalmas arra is, hogy egy-egy fejezetbe, témába vagy korba belekapva külön-külön is élvezhetőek legyenek a da Vinciről szóló sztorik – ezekben a jegyzetek mellett a szerző mások életrajzaira, talán leginkább a firenzei Giorgio Vasari által 1550-ben közölt adatokra támaszkodik. 

Vasari már nagy tisztelője volt da Vinci festészetének, akit egyébként már életében is legendaként emlegettek, eddig viszont valahogy el is kellett jutnia, Isaacson szerint pedig az nem elegendő magyarázot, hogy da Vinci zseni volt, valahogy azzá is kellett válnia. A szerző szerint da Vinci legfontosabb vonása (számos más tényező mellett) nem volt más, mint a gyermeki kíváncsiság, tudományos, anatómiai, matematikai és egyéb érdeklődése pedig elválaszthatatlan volt a művészetétől, ahogy ez a jegyzetein is látszik. A legszebb lapokról jó minőségű felvételek is szerepelnek a könyvben, ezeken jól megférnek egymás mellett a skiccek, hol arcokról, hol gépekről, az odavetett kérdések, számítások és tréfa- vagy színdarabötletek, itt-ott személyes megjegyzésekkel tarkítva Leonardo magánéletéből. 

GroteszkekFotó: Photo12

Hogyan eszik a harkály?

Isaacson szerint nem mellékes, hogy da Vinci házasságon kívüli gyerekként látta meg a napvilágot – ahogy Freud szerint sem az, ő ugyanis a két anyafigura jelenlétével magyarázta a mester homoszexualitását. A szerző értelmezése szerint ez, a toszkánai kisvárosban, Vinciben töltött kora ifjúkori évek, valamint természetesen a firenzei művészinaskodás együttesen alakították ki azt a folyamatos megfigyelői státuszt, és őrizték meg azt a gyermeki kíváncsiságot, amely folyamatos kérdezésre sarkallta a művészt. Így például a hegyi patak megfigyeléséből így születtek meg azok a hidrológiai természetű következtetések, amelyek később apokaliptikus hangulatú festményekben, özönvízben öltöttek testet. Da Vincit ugyanúgy érdekelte, hogyan működik a harkály nyelve, mint az, hogy miért úgy törik meg a napfény a vízen, ahogy törik. Az pedig, hogy kiszakadt a szemlélődésből (amelyet a jegyzeteiben többször is az ember egyik kívánatos állapotaként írt le), kifejezetten jót tett neki: itt ismerkedett meg Brunelleschi és Alberti munkásságával, ennek kapcsán pedig a perspektíva szabályaival, és alakult ki benne a geometria tudománya iránti vonzalom. 

Szenvedés, szenvedély és anatómia

Isaaacson könyvéből kiderül: amellett, hogy da Vincit a fény természetétől kezdve a látás folyamatáig (és persze addig a bizonyos harkályig) minden érdekelte, az egyik legnagyobb kihívásnak az érzelmek pontos érzékeltetését látta a vásznon – az ehhez vezető utat pedig az anatómiában lelte meg. Egyrészt korát megelőzően kísérletezett azzal, hogy miként töri meg a fényt egy állat szeme (ezeket a kísérleteket később Kepler és Descartes is megismételték a camera obscurával), másrészt a minél pontosabb ábrázolás kedvéért azt tanulmányozta, hogy „mely idegek erednek az agyból, és melyek a gerincvelőből, és hogy melyik ideg melyik izmokat hozza mozgásba”. Számos könyv született már a tudós da Vinciről is, Isaacson viszont nem tudósként, és nem is művészként közelít hozzá, hanem mindkettőként - ahogy maga Leonardo sem választotta szét magában a két énjét, ha volt neki egyáltalán két énje. Ebből a szempontból telitalálat, hogy a szerző a hátrahagyott jegyzetanyag feldolgozásával akarja bemutatni da Vincit: egy kicsit személyesen, egy kicsit mérnökként, egy kicsit feltalálóként, egy olyan emberként, akit érdekel a harkály nyelve, és mellesleg elég jól rajzol is.

Hogyan mosolyog a Mona Lisa?

Arról ugyan találgathatunk, hogy min mosolyog olyan sejtelmesen a Mona Lisa, de Leonardo jegyzetei alapján arra tippelhetünk, hogy da Vinci azt alaposan feltárta, hogy hogyan mosolyog. Miután Leonardo elhagyta Firenzét, Milánóba utazott, és az ottani uralkodó, Ludovico Sforza szolgálatába akart állni,. A hercegnek írott levelében számos kiváló képességét felsorolta – ezek között azt is, hogy egyébként festeni is tud. Ekkoriban születtek azok a csodás gépezetek, amelyekről Leonardo sok vázlatot készített: ágyúk, gigantikus nyílpuskák és effélék, ugyanis ekkoriban hadmérnökként próbált meg az uralkodónak dolgozni. 

Ebben az is érdekes, hogy Leonardo köztudottan elég furcsa figura volt: nem elég, hogy balkezes volt, ami már magában is valami különcködésnek számított a reneszánsz időkben, hanem még folyton rózsaszín tunikában is járt, valamint nem evett húst, mert irtózott a kegyetlenség minden formájától. Jegyzeteiben erről is megemlékezett: kísérletei során arra jutott, hogy az állatnak bizony fáj, ha levágják, de a zöldségben nem lakozik olyan szellem, amely lehetővé tenné számára a fájdalomérzetet. Innen már magától adódott a következtetés: az embernek erkölcsi kötelessége a húsevés elkerülése, hiszen ezzel mérsékelheti a világban lévő fájdalmat, és zöldségen is ugyanúgy elél, mint mindenevőként. Ez az ember tervezett gyilkológépeket Sforzának – igaz, valószínűleg ez nem bántotta a békeszerető lelkét, ugyanis ezek közül egyik sem valósult meg. 

Gépfegyver Leonardo tervei alapján. Életében nem építettek ilyetFotó: Isabelle Boitet/Photononstop

Nem hiába érdeklődött viszont a mechanika iránt: egy sor találmánya ugyan csak elméletben létezett, de mivel udvari rendezvényszervezőként is tevékenykedett, különböző gépekkel próbálta látványosabbá tenni a műsorokat (ez nem volt a korban egyedülálló, Giambattista Della Porta olasz természetfilozófus például a camera obscurában is előbb látta meg a bűvésztrükk lehetőségét, mint a tudományos fantáziát). Ha mindez nem lenne elég, Leonardo szükség esetén még bűvészmutatványokkal és találós kérdésekkel is szórakoztatta a nagyérdeműt, fennmaradt groteszkjeit pedig feltehetőleg humoros történetek illusztrálására használta. Isaacson Vasarit idézve megemlékezik arról, hogy Leonardo egy gyíkot is felcicomázott, hogy barátait szórakoztassa vele: könnyű szárnyakat és szakállat ragasztott az állatra, amelyet megszelidített, és egy dobozban tartott, amikor épp nem volt fellépése. 

Isaacson könyvének legfőbb erősségét épp az ezekhez hasonló anekdoták jelentik: miután Leonardo folyamatosan a kis jegyzetfüzetével járt mindenhova, mindent felírt, ami épp eszébe jutott, így kerülhettek egymás mellé a vázlatok, a kérdések és a magánéleti feljegyzések. Isaacson úgy próbálja rendszerezni ezeket az adatokat, hogy miközben egy életrajzot ír, megtartja a párhuzamos történeteket is.

Sfumato

Leonardo legtöbb tudományos kutatása legalább annyiban kötődött a saját kíváncsiságához, mint a művészethez: nem véletlen, hogy órákat töltött a vizesárok partján a szitakötők szárnyát figyelve, hogy minél tökéletesebben elkaphassa képen a repülést, ahogy a látást is a minél pontosabb ábrázolás kedvéért tanulmányozta olyan lelkesen. Az általa kedvelt sfumato technika az élethű ábrázolás mellett Leonardo hitvallását is szimbolizálta: az, hogy nem húz éles határvonalat a tárgyak közé, élethűbbé teszi a képet, egyszersmind a tudomány és a művészet közötti viszonyt is jól ábrázolja – Leonardo világában nem áll meg az egyik a másik nélkül.

Leonardo életét sokan és sokféleképpen próbálták megfejteni, az elsők között például rögtön ő maga: amellett, hogy megpróbálta megragadni az érzelmek anatómiáját, a saját életében bekövetkező változások is nyomot hagytak a festményein és a jegyzetein is. Ritkán írt saját magáról, Isaacson szerint leginkább abban az időszakban, mielőtt első ízben hagyta volna el Firenzét, ahol mellőzöttnek érezte magát, ezután pedig például az anyja halálakor vagy akkor, amikor összeveszett szeretőjével, Salaival. Róla több rajzban is megemlékezett tízéves korától kezdve egészen odáig, míg a férfi már az idős Leonardót kísérte utolsó utazására Franciaország felé (da Vinci jegyzeteiben gyakran panaszkodott Salaira, amikor lopott, vagy más okból feszült volt közöttük a viszony, halálakor mégis rá hagyta szőlőjének a felét, többek között). Isaacson rutinos életrajzóként is fogást keres rajta: rendben van, hogy mindenkit többféle szempontból is lehet elemezni meg ismertetni, de Steve Jobs például egy elég jól kategorizálható figura, azt viszont már nehezebb eldöntenünk, hogy Leonardo akkor mi. Lehet, hogy nem is kell: az, ami a kötet lezárásaként nem tetszett, nevezetesen az életvezetési tanácsok Leonardo szellemében, tulajdonképpen pont ezek ellen a kategóriák ellen szól.

Időskori önarcképFotó: leemage

Te is lehetsz da Vinci!

Isaacson a könyv java részében nem azt próbálja meg elhitetni az olvasóval, hogy Leonardo zseni volt – hiszen ez egyrészt köztudott, másrészt pedig ez is csak egy szó, amely nem jelent semmi természetfelettit. Da Vinci a tökéletességre törekedett: volt, hogy harminc év után javított bele egy képébe (a Szent Jeromosba), mert akkor jött rá valami fontosra a nyakizommal kapcsolatban. Isaacson főképp Leonardo jegyzeteire támaszkodva próbálja meg elénk tárni, hogy mégis mi járhatott ennek az embernek a fejében – ami nem kis feladat, mert a jegyzetek legalább annyira eklektikusak, mint amilyen zseniálisak, a közbevetett hirtelen teendők, skiccek, rajzok, találmányok pedig úgy követik egymást a tükörírás szüneteiben, hogy hol egy ostromgépnél tartunk, hol annál a jegyzetnél, hogy most már ideje lenne felkeresni valakit, aki el tudja magyarázni, hogyan működnek a zárak. Leonardo utolsó feljegyzése méltón illeszkedik ebbe a sorba: miután a derékszögű háromszögek területszámításáról készített feljegyzéseket, a lap aljára firkantotta, hogy most mennie kell, mert kihűl a leves (Ecc. Perché la minestra si fredda).

A Szent Jeromos, amibe Leonardo 30 év után még belejavított

A végkövetkeztetések, a végjáték és az utolsó jelenet után Isaacson megkísérli összefoglalni, hogy mit tanulhatunk Leonardo da Vincitől – ezért már kár volt, azt az egyedi látásmódot ugyanis, ami a feljegyzései alapján Leonardót jellemezte, valószínűleg nem nagyon lehet tanulni. Az önsegítő könyvek legrosszabb pillanatait idéző fejezet szerencsére mindössze néhány oldalból áll, és maga a szerző is beismeri, hogy még akkor sem fogjuk megfesteni a Mona Lisa 2-t, ha mindenben tartjuk magunkat a tanácsokhoz. A legfőbb üzenet: maradjunk kíváncsiak, tudjunk csodálkozni, és merjünk nagyot álmodni – de az is, hogy merjünk késlekedni. Egy biztos, és ezt Isaacson is érezhette: sosem baj, ha érdekel bennünket, hogy mitől olyan a harkály nyelve, amilyen.

(Walter Isaacson: Leonardo da Vinci – A zseni közelről. Helikon, Budapest, 2018, ford.: Falcsik Mari)