Öregharcos

Ne ijedjen meg kedves Zsizel, Doktor Vráncsai vagyok, üvöltötte a fölöttünk lakó idős tudós, és közben teljes erővel ütötte a szemközti szomszédom ajtaját. Én mondjuk magamtól biztos nem érzékeltem volna ezt, mert épp élőhalott könyvelőket és mutáns muzeológusokat gyilkoltam halomra a Jupiter valamelyik holdja körül keringő űrállomáson, ahol az emberiség teljes kultúrájáról készült egy letét-másolat a végítélet utáni időkre a játék kerettörténete szerint, de Zsizel ismerte a beállításaimat, úgyhogy egymás után hétszer is rám írt gyors egymásutánban, és így átjutott az üzenete a nezavarj-blokkjaimon, segítség, írta, legyek kedves gyorsan csinálni valamit, mert a szomszédunk épp arra készül, hogy egy motorfűrésszel szétvágja az ajtaját és megerőszakolja, neki meg most egyáltalán nincs erre ideje, egyrészt épp becsavarta a haját, másrészt pont felrakott egy rohadt drága kollagénes csiganyálas aranyporos tajvani hernyóselyem arcmaszkot, harmadrészt befeküdt a japán masszázsfotelbe, méghozzá a leggonoszabb húszperces gerincnyújtó svédmasszázskombóra, szóval ha még mindig nem akarom, hogy kihívja a biztonságiakat, akkor legyek szíves, és csináljak azonnal valamit.

Nem, egyáltalán nem akartam, hogy kihívja a biztonságiakat, ha valamit, hát azt pont nem akartam, pont most nem hiányoztak, amikor spóraérés előtt állt az észgombafarmom, úgyhogy gyorsan elmentettem az állást, átlogoltam a biztonsági rendszerbe, hogy megnézzem, ki van a folyosón, de még mielőtt megjött volna fid, már meg is hallottam ismét Doktor Vráncsai hangját, most már teljesen tisztán. Én amúgy kedveltem az öreget, akkor szerettem meg, amikor az edzőtermi medence alján találtam rá félkómás állapotban, mint később kiderült, egy direkt erre a célra vásárolt mélytengeri búvárruhában, amelynek ravaszul megbuherálta az oxigénellátó rendszerét, hogy olyan kontrollált oxigénhiányos állapotot idézzen elő, amelynek segítségével állítása szerint a jövőbe láthat.

Kicsit elgémberedtek a végtagjaim a játékszékben, úgyhogy eltartott egy fél percig, amíg kiértem az előtérbe, tényleg a doki volt az, és legnagyobb meglepetésemre valóban állig fel volt fegyverkezve: épp úgy, ahogy Zsizel írta, a hátán egy motorfűrész volt keresztben, mellette egy lefűrészelt csövű vadászpuska. Doktor úr, mi van veled, kérdeztem, közben szelíden a vállára tettem a kezem, Doktor Vráncsai úgy fordult meg, mintha áramütés érné, ezek után természetesen egyáltalán nem is lepődtem meg azon, hogy egy revolvert nyomott az arcomba. Fekete keretes szemüvegének szódásüveg-vastag lencséi valószínűtlenül felnagyították nagy, szürkészöld szemét, ahogy hunyorogva az arcomba nézett, te vagy az, Tacskó, mondta, amikor végre felismert, látható megkönnyebbülés áradt szét az arcán, azt hittem, nem vagy otthon, vagy téged már elkaptak, kopogtam, csengettem, meg üzengettem, de nem reagáltál, hát most legalább ezt az édes kis Zsizelt megpróbálom megmenteni, amíg nem késő.

Megőrültél, öreg barátom?, kérdeztem tőle barátságosan, erre Doktor Vráncsai csak vállat vont, kultúrtörténész vagyok, mondta, lemondóan legyintett egyet hozzá, néha azt kívánom, mentem volna inkább kutyakozmetikusnak, ahogy boldogult anyám óhajtotta, vagy lettem volna inkább szabadalmi jogász, ahogy atyám szerette volna, de én balga fejjel hagytam, hogy beszippantson a filológia, aztán engedtem a populáris kultúra csábításának, és most már kész, most már vége, most már örökre tudnom kell azt, amit tudok, és ahogy ezt mondta, hirtelen kinyílt Zsizel lakásának ajtaja, és a mindeddig lazán az ajtónak támaszkodó Doktor Vráncsai átesett a küszöbön, és majdnem lesodorta a lábáról a selyemkimonóba öltözött, ám még mindig arcmaszkot viselő és behajcsavart Zsizelt. Az öreg meglepő fürgeséggel átbukfencezett a fején, aztán fedezéket keresett egy dohányzóasztal mögött, azonnal gyere be, Tacsikám, csukd be és zárd be az ajtót, kiáltotta, most azonnal el kell barikádoznunk magunkat.

Felsegítettem a földről Zsizelt. Ha úgy is ajtót akartál nyitni, akkor nem tudom, minek kellett kiszedj a játékomból, mondtam élesen. Zsizel rám mosolygott, az összeráncolódó, csiganyáktól csöpögő arcmaszk sajnos sokat rontott a hatáson. Meghallottam a hangodat, és eszembe jutott a gombapor, susogta, gondoltam, hátha van nálad véletlenül pár adag. A köntös alól kacéran kivillanó combjára néztem, és ahelyett, hogy emlékeztettem volna, hogy tartozik a legutolsó három adag árával, csak kacsintottam egyet: ez csak természetes. Ahogy kimondtam, már éreztem is a gombapor beszippantásának emlékét. Ha két szóban kellene leírnom, azt mondanám, euforikus mindentudás, ha csak egyben, akkor azt, hogy istenülés, nem csoda, hogy be van tiltva, ha rajtam múlna, legszívesebben és is betiltanám, hogy ne istenüljön már csak úgy bármelyik paraszt, nem is szívesen adok belőle senki másnak, kivéve Zsizelt, de ő se mindig kap, csak ha kiérdemli.

Doktor Vráncsai közben elkezdte kirakni a kis asztalra a fegyvereit, meglepő mennyiségű dobócsillag és kézigránát volt nála, meg pisztolyok, meg kések, érthetetlen volt, hogy tudta mindezt magával cipelni. Mire készülsz, öreg harcos, kérdeztem tőle, közben Zsizel karmolásai jutottak eszembe, a gombaportól pont annyira tudott megvadulni, amennyire azt én szerettem. Doktor Vráncsai akkor az élőhalottakról kezdett magyarázni, hogy ő egy tizenhatodik századi szövegben bukkant rá először olyanokra, akiknek az agyát kellett elpusztítani az ártalmatlanításhoz, aztán szisztematikusan kezdte elemezni az előfordulásukat, és abból, hogy milyen szinten terjedtek el a populáris kultúrában, egy evolúcióbiológussal átkonzultált hosszú éjszaka, és egy statisztikai matematikusnővel eltöltött virgonc hónapok után arra a következtetésre jutott, hogy az emberiséget valakik szisztematikusan próbálják felkészíteni a közelgő zombiapokalipszisre, mégpedig nyilvánvalóan az élőhalottak által letarolt jövőből érkező menekültek, akiknek persze senki se hisz, hát más utakon próbálják lassan felkészíteni az emberiséget az elkerülhetetlen harcra.

Amíg beszélt, mindketten többször megpróbáltunk a szavába vágni, de meglátszott a konferencia- meg plenárisülés-rutin az öregen, egyáltalán nem hagyta magát. Végül csak elhallgatott, ekkor feltettem neki a kérdést: de mondd, barátom, mért gondolod, hogy most fog kirobbanni a járvány?

Ezt mutatja a statisztikai elemzés, mondta mély meggyőződéssel a hangjában.

De ha így van, akkor mért nem készül senki a harcra?, kérdezte Zsizel.

Túl jól szórakoznak az egészen, mondta az öreg sötéten, de ha kinézel az ablakon, akkor látni fogod, hogy már elkezdődött.

Zsizel ringó csípővel odalépett az ablakhoz, látványosan csimpaszkodva kinézett.

Semmi, mondta.

Pedig már egy órája zajlania kéne, doktor Vráncsai ujjai idegesen doboltak a motorfűrész benzintartályán. Lehet, hogy elszámoltam magam, töprengett, mély ráncok jelentek meg a homlokán.

Lehet, mondtam, de attól még elbarikádozhatjuk magunkat pár órára. Ahogy az öreg csupa májfolt kezére néztem, egyszer csak éreztem, hogy megesik a szívem rajta, és elönt a szeretet. Rámosolyogtam, aztán feltettem a kérdést: Mondd, öreg harcos, kóstoltad már a gombaport?

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.