Tintahalban rejtőzik a jövő csodaanyaga
Ha az ember megpillant egy alig néhány centiméter hosszú hawaii kurtafarkú tintahalat (Euprymna scolopes), valószínűleg nem nevezné kapásból a bolygó megmentőjének, pedig ha a mikroműanyagokat tényleg az apokalipszis egyik előidézőjének tekintjük, könnyen lehet, hogy pont ez a jószág segíthet megtisztítani a vizeinket. Két amerikai kutató ugyanis rájött, hogy az állat fogókarjain található tapadókorongokban egy-egy olyan körkörös, tüskés, fogszerű szerv található, amelyet lemásolva természetesen lebomló anyagot lehet előállítani.
Abdon Pena-Francesch és Melik C. Demirel, a Pennsylvaniai Állami Egyetem kutatói az anyagot SRT-nek nevezték az angol Squid Ring Teeth alapján, és ha már elkezdtek foglalkozni a kis hawaii lábasfejűvel, kiszámolták azt is, hogy vajon közvetlenül az állatból kinyerve vajon jó ötletnek tűnne-e a biológiailag lebomló anyag vadászata.
Nem kell kifogni
SRT-t minden tintahalban találunk, ezekkel ragadják meg a zsákmányukat, de nem túl meglepő módon egyikben sincs valami sok. Pena-Franceschék számításai szerint a tintahalhalászat nem lenne fenntartható: világszerte 2,2 millió tonnányi tintahalat fognak, és ebbe az összes, ember által fogyasztható fajt beleszámolták. Fél kilónyi tintahal vagy kalmár hozzávetőlegesen 100 milligrammnyi SRT-t tartalmaz, ezek alapján pedig egy gramm anyag előállítási ára körülbelül 10 dollárba kerülne. Még ha nagyon jó minőségű, high-end műanyagokkal is állítjuk versenybe, a polippolimer nem túl versenyképes, ezek közül ugyanis a legdrágábbaknak sem kerül ennél többe kilója, így a vadon fogott tintahalból készült anyagoktól elbúcsúzhatunk.
Szerencsére nem kell halomra mészárolni a Föld kalmárkészletét ahhoz, hogy hozzájussunk ehhez az anyaghoz: a kutatás szerint genetikailag módosított baktériumokkal is elő lehet állítani az SRT-t, erre a célra pedig az Escherichia coli is tökéletesen alkalmas. Az így létrehozott anyag legfőbb haszna persze nem a zacskóiparban keresendő, de mindenképpen alkalmas arra, hogy a használatával csökkenthető legyen a mikroműanyagok mennyisége a tengerben: meglepően komoly szennyezést jelentenek például a mosás során a ruhákból leváló műanyagrészecskék, az SRT textilipari alkalmazásával ez a kibocsátás is csökkenthető lenne.
A környezet szempontjából ez nem lenne elhanyagolható teljesítmény, ugyanis a legtöbb mikroműanyag-forrásnak éppen a ruházat számít, és ehhez még mosni sem kell, elég, ha hordjuk, máris összemikroszálazzuk vele a környezetünket. Egy átlagos hatkilós mosás során hátszázezernél is több mikroszál távozik a csatornába, ha akrillal számolunk, de poliészterből is csaknem félmillió.
Az ipari mennyiségben előállított SRT pontos felhasználási módjait még vizsgálják: Pena-Francesch és Demirel a hétköznapi felhasználás során elsősorban a textilipart emelik ki, de a biológiailag lebomló anyagnak az orvostudományban is nagy hasznát lehet majd venni – sőt, a hadsereg is tárt karokkal várja a biológiai fegyverek elleni küzdelemben, nem véletlen, hogy a hadsereg és a légierő is támogatta a kutatást.