Miért utasítsuk el a sztereotípiákat akkor is, ha igazak?
A mindennapok során gyakran találkozunk olyan tényállításnak álcázott xenofób vagy rasszista előítéletekkel, mint például az, hogy „a muszlimok erőszakosak”, „a magyarok szervilisek” vagy „a cigányok lopnak”. Félretéve a témával kapcsolatos érzelmeinket és ideológiai meggyőződéseinket, nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget, hogy a sztereotípiák igazak is lehetnek. De egyáltalán mit jelent az, hogy egy sztereotípia igaz? Erre meglepően nehéz válaszolni. Nem kevésbé fontos kérdés: ha vannak igaz sztereotípiák, akkor morálisan hibáztathatjuk-e a beszélőt akkor, amikor ilyen állítást tesz?
Egzisztenciális, univerzális és generikus
Mégis, milyen körülményeknek kellene fennállniuk ahhoz, hogy egy sztereotípiát igaznak tartsunk? A megfejtéshez első körben érdemes kicsit eltávolodni a társadalmi csoportokról szóló általánosításoktól, és megvizsgálni két egyszerűbb állítástípust. Az egyiket egzisztenciális, a másikat pedig univerzális állításnak nevezzük. Egzisztenciális állítás például a „van egy macska a lábtörlőn”: ennek igazságához elég egyetlen macska, ami a lábtörlőn van. Ezzel szemben a „minden macska emlős” az univerzálisok csoportjába tartozik: igazságához még az sem elég, hogyha a macskák 99 százaléka emlős, kivételek ugyanis nem megengedettek.
Eddig ez nem bonyolult, ám a hétköznapok során a leggyakrabban úgynevezett generikus állításokat teszünk, amelyek valahol e kettő között helyezkednek el. Ilyenek a következő mondatok is: „a tigrisek csíkosak” (vannak albínó tigrisek), „a cápák veszélyesek az úszókra” (a cápafajok egy része veszélytelen), „a kullancsok Lyme-kórt hordoznak” (de nem mindegyik), „a virágcserepek vörösesbarna színűek” (vannak más színű virágcserepek is). Többségünk igaznak tartja ezeket az állításokat, de zavarba jönnénk, ha meg kellene mondanunk, hogy pontosan miért.
Kézenfekvő lenne arra az intuíciónkra alapozni, hogy azért, mert általában, tehát az esetek jelentős többségében, vagy szinte minden esetben igazak ezek a mondatok. Ez azonban nem így van. Elég, ha megnézzük a fentebb már emlegetett mondatokat a cápákról és a kullancsokról. Bár tény, hogy vannak kullancsok, amelyek Lyme-kórt hordoznak, évszaktól függően az állomány mindössze 5%–13%-a fertőzött. Figyelembe véve a tényeket, a cápák rossz híre is megalapozatlannak bizonyul: az eddig felfedezett több, mint 480 cápafaj közül mindössze 4 olyan fajt ismerünk, amely hajlamos emberre támadni. Ezek nem körülményesen válogatott ellenpéldák, generikus általánosításaink a fajtáról gyakran csak kevés példányra igazak. Hasonló lesz a helyzet a sztereotípiákkal is, de még ne szaladjunk előre!
Nem a valóság objektív szerkezetét tárjuk fel
Greg Carlson amerikai nyelvész 1977-ben írt irányadó disszertációja, a Reference to Kinds in English óta nyelvészek sora próbálta megmondani, hogy hogyan kell érteni a generikus állításokat – vagyis mi teszi őket igazzá –, ám erőfeszítéseik kudarcot vallottak: mindmáig nem született olyan elmélet, amely átfogó magyarázatot kínált volna. Ez egészen megdöbbentő, hiszen nagyon gyakran formálunk generikus általánosításokat, és sokszor hezitálás nélkül, kapásból fogalmazzuk meg őket. Az mégsem lehet, hogy ne tudjuk megmondani mit értünk rajtuk! Az áttörést egy új szemléletmód hozta meg: a 2000-es évektől feminista nyelvfilozófusok kezdtek foglalkozni a témával és szempontjaik termékenynek bizonyultak.
A leginkább tartható álláspontot többek szerint a Princeton Egyetem filozófusa, Sarah-Jane Leslie dolgozta ki. Ő abból indult ki, hogy a generikus állításokkal nem a valóság objektív szerkezetét tárjuk fel, így a nyelvészek előfeltevése, miszerint valamilyen tényállás teszi ezeket igazzá, elhibázott. Elképzelése szerint a generikus állításokkal kognitív berendezkedésünk alapértelmezett általánosítási sémái jutnak kifejezésre, elsősorban tehát azt kell megértenünk, hogy ezek milyen szerepet játszanak a világban való boldogulásunkban. Empirikus – főként pszichológiai és neurológiai – kísérletek és természettudományos elméletek számbavétele után Leslie végül arra jutott, hogy a generikus állításokat három csoportra oszthatjuk attól függően, hogy milyen okból tartjuk azokat igaznak.
Az első csoportba az úgynevezett karakterisztikus generikus állítások tartoznak, mint amilyen a tigrisekről szóló fenti állítás. Ezekben az esetekben többet mondunk annál, mint hogy a szóban forgó tulajdonság gyakori az egyedek közt: oksági kapcsolat fennállását állítjuk. A tigrisek például bizonyos biológiai faktorok miatt csíkosak, az ettől eltérő albínó egyedek pedig valamilyen mutáció miatt nem mutatják a jelleget, ebben a tekintetben ritka anomáliáknak tekinthetők.
A második csoportba a veszélyes tulajdonságokról szóló generikus állítások tartoznak, mint amilyen a cápákról vagy a kullancsokról fentebb hozott példa. Ezekben az esetekben gyakorlatilag nem számít az, hogy a példányok hány százalékára áll a kérdéses tulajdonság, ha az veszélyeztetheti az életünket, akkor igaznak fogjuk tartani. Evolúciós szempontból nézve nem nehéz belátni, miért hasznos ez: bár csak a cápák körülbelül 1 százaléka támadhatja meg az embert, a túlélés érdekében nem árt mindet elkerülni.
A harmadik csoportba a többségi vagy statisztikai generikusok tartoznak, amelyek azért igazak, mert a példányok többségére esetlegesen igaz a tulajdonság, oksági kapcsolat nélkül – mint például abban a mondatban, hogy „az autókban rádió van”, vagy a virágcserepek színéről szóló fentebbi kijelentében.
Ami a sztereotípiákat illeti, az etikai problémát az generálja, hogy a beszélő a rasszista állítását a veszélyes tulajdonság jelenléte miatt gondolja igaznak, azonban mivel ugyanilyen formájú állítással fejezzük ki a karakterisztikus és többségi általánosításokat is, könnyen csúsztatások történhetnek a kategóriák között.
Az első csúsztatás tipikusan a veszélyes tulajdonságokon alapuló generikusoktól a karakterisztikus generikusokra történik, a szóban forgó fenyegető tulajdonságokat ugyanis hajlamosak vagyunk az adott individuum lényegéhez elválaszthatatlanul hozzátartozónak tekinteni azért, mert az adott társadalmi csoport tagja. Itt releváns lehet az az átfogó kísérlet is, miszerint veszélyes tulajdonságok megjelenése esetén nagyon hamar, már egy-két példa után általánosíthatunk a csoport többségére, sőt hajlamosak vagyunk a generikust univerzálisként érteni; ha pedig egyszer elfogadtunk egy generikust, annak igazságát ritkán kérdőjelezzük meg. Ezek az összefüggések segítenek megérteni, miért alakulhatnak ki olyan könnyen rasszista előítéleteink.
A második csúsztatás akkor lép fel, amikor a beszélő megpróbál kibújni a rasszizmus vádja alól. Ekkor az illető többségi generikusként próbálja állítani például azt, hogy „a cigányok lopnak”, ám szembesítve őt a számtalan ellenpéldával, oly módon folytatja, hogy „igen, persze, sok cigány van amelyik nem lop, de azért a hajlam megvan bennük”. A beszélő itt átváltott a karakterisztikus értelmezésre, ami pedig teljes mértékben megalapozatlan: a cigányok nem hajlamosabbak bűnelkövetésre, mint bármelyik másik társadalmi csoport tagja. Erre a felvetésre válaszolhatja azt, hogy „persze, én sem gondoltam, hogy a cigányok születésüktől fogva hajlamosabbak lopni, de nézd, a többség mégiscsak bűnöző”. Mi történt? A beszélő visszatért állításának statisztikai értelmezéséhez. Ez az ugrálás a sztereotípiák kétféle értelme között szinte lehetetlenné teszi azt, hogy megcáfoljuk, ráadásul megóvja a beszélőt attól, hogy morálisan is felelősséget vállaljon kijelentéseiért vagy azok implikációiért azzal, hogy megalapozatlan rasszista kijelentését tapasztalatból merített tényállításnak álcázza.
Általában, legtöbb, valószínűleg
Mi a tanulság? Ha veszünk egy rasszista sztereotípiát, háromféle értelmezési lehetőség adott. Először is, ezekre valószínűleg a veszélyes, fenyegető tulajdonságok miatt vagyunk fogékonyak. Azonban a veszélyes tulajdonságokra épülő generikusok egyrészt nem reprezentatívak a csoport tagjaira nézve (lásd a cápafajok vagy a kullancsok eseteit), másrészt pedig hajlamosak vagyunk karakterisztikus általánosításként értelmezni azt a két állítás azonos formája miatt. Másodszor, a karakterisztikus sztereotípiák hamisak: esetleges társadalmi konstrukciókat, mint amilyen a rasszhoz, nemzethez, vallási csoporthoz tartozás, biológiai szükségszerűségekként, genetikai hajlamként reprezentálnak. Harmadszor, még ha történetesen igaz is egy többségi generikus állítás egy adott társadalmi fajtára, akkor sem állíthatunk ilyet, mert észrevétlenül átcsúszhatunk a karakterisztikus értelmezésbe.
Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy a téma tabu lenne, és a politikai korrektség árán a szólásszabadságot korlátozni kellene – ez már csak azért sem lenne helyes, mert létező problémákat söpörnénk szőnyeg alá. A morálisan helyes megközelítés az, hogyha minden esetben ragaszkodunk az expliciten kvantifikált mondatokhoz, azaz kizárólag úgy fogalmazunk ilyen kijelentéseket, hogy kerüljük a generikus formát, a homályos „általában”, „legtöbb”, „valószínűleg” kifejezéseket; és konkrét számadatokat, százalékokat, statisztikai adatokat használunk helyettük. Így elkerülhetjük a félreértéseket, és a destruktív gyűlölködés helyett a ténylegesen fennálló társadalmi problémákról valódi, termékeny párbeszédet folytathatunk.
A szerző az ELTE BTK Filozófiai Intézetének doktorandusza, az Eötvös Collegium tagja. A Filoman filozófusainak további cikkei itt olvashatók.
Kapcsolódó cikk a Qubiten: