Kecskefej

Nem sokkal a negyvenötödik születésnapja után Pallágyi újra elkezdett a gitározással álmodni. Mindig ugyanaz az álom volt, egy tükör előtt gyakorolt valami szólót, mindig ugyanazt, csak a gitár nyakát látta, meg az ujjait, hiába próbált felnézni, az arcát mindig eltakarta a szemébe hulló haja, tudta, hogy egy vad mozdulattal hátra kellene vetnie a fejét, és akkor megláthatná a tükörben az arcát, de erre egyszer se volt képes, minden hajnalban merev nyakkal és vállal, átizzadt felsőben ébredt, a fülében még ott volt a szóló emléke, de nem megfoghatóan, hanem csak mint valami kivakarhatatlan spirálos viszketés.

A nyolcadik vagy a kilencedik ilyen alkalom után nem bírta tovább, felment a padlásra és lehozta a dobozt az elázott metalhammerekkel, a ládát a régi másolt kazettákkal a pincében találta meg, az egyetemi jegyzetei mellett, hát igen, a fekete lyukak annyi mindent magukba nyeltek, a black metál is ott volt valahol, túl az eseményhorizonton.

Illusztráció: Tóth Róbert Jónás / qubit.hu

A bőröndre egyáltalán nem is emlékezett, ott volt pedig a kazettás láda mellett, szépen elcsomagolva benne volt a szegecses dzsekije, a csuklóvédői, a pólók, a láncing, meg az összes többi szar, a bőrönd tetején a hálós rekeszben bevákuumozva a legfájdalmasabb emlék, a Bathory póló a kézzel félig kihímzett kecskefejjel, az egyetlen, ami Ilditől megmaradt, nyilván még anya pakolt el mindent ilyen szépen és rendesen, eszébe jutott, ahogy anya egyszer végignézett rajta, nem mondott semmit persze, annál több esze volt, csak nézte, ahogy a húszéves kisfia ott áll teljes harci díszben, vérivó koponyára festett pofával, majd kinövöd ezt is, kicsim, mint a többi hülyeséget, nyilván ezt gondolta, és végül is igaza is lett, onnan kezdve, hogy Ildi lelépett, tényleg vége lett az egésznek, szétment a zenekar, eladta a gitárokat, az erősítőt elcserélte egy kispolszkira, egyszerűbb volt azzal feljárni a kafkiba mint a busszal, pláne éjfél után, egy darabig még hallgatta az albumokat persze, az Under the sign of the black mark kazettája sokáig ott volt a kocsiban, egészen amíg menthetetlenül fel nem zabálta a beleberhelt Blaupunkt.

A vákuumzacskót anya valami teleshoptól rendelhette, mindenféle high-tech imitációs feliratok voltak a közepén lévő biohazard-sárga szélű, fekete szelep körül, Pallágyi úgy emlékezett, mint ha lett volna még pár ilyen a szekrényében, amikor a hagyatékot vitette el a temetés után, mindegy, akkor nem volt ereje átnézni anya dolgait.

Mielőtt kibontotta volna, sokáig nézte a szelepet, a zacskó síkjának görbüléseit, göcsörtös téridőtérképpé szívta az egészet a vákuum, a kecskefej mintája eltorzult, nem is volt kivehető, csak az egyik szeme látszott tisztán, ahogy egy redőből kinézett rá, szenvtelenül és érzelemtelenül, fehér lyuk sötétségben, Ildi hímzőtűje jutott eszébe, ahogy a babzsákra kucorodva át- és átszúrja a póló anyagán, ő közben a tükör előtt áll, a szólót gyakorolja, Ildi persze csak a gitár cicegését hallja, a húrok kattogását, ahogy a pengeti őket.

Akkoriban kezdték foglalkoztatni a párhuzamos univerzumok, gyakorlás közben minden elrontott mozdulatnál elképzelte, hogy elágazik a világ, hogy egy másikban hibátlanul végignyomja a szólót, ahogy tükörben nézte saját magát, úgy képzelte, mint ha a foncsor volna választóvonal, a túlsó oldalon a másik Pallágyinak sikerült, ami neki nem, minden másképp lehetne, minden másképp van, néha egész közel ment a tükörhöz, előre dőlt, kitámasztott lábbal ráhajolt a gitárra, a homlokát és az orrát az üvegnek nyomta, kancsin próbált átnézni a foncsoron, úgy játszott, az járt a fejében, hogy ha végig tudná egyszer hibátlanul játszani az Enter the Eternal Fire-t, akkor átjutna az üvegen, ő lenne ott az a másik Pallágyi, az, amelyik rendesen tud gitározni, amelyik igazán tehetséges, kiszabadulna ebből az egészből, persze sose sikerült, mindig itt maradt a tükör innenső oldalán, Ildi tűi makacsul hímezték a pólót, tudta, ezzel akarja őt magához varrni, ezzel a parasztos hülyeséggel, amit nyilván a nagyanyja tanította meg neki, ha kihímzi a pólót, és aztán azt majd ő felveszi, akkor örökre együtt maradnak, mi a francért akarna örökké együtt maradni két húszéves ember, amikor még alig éltek, ezt kérdezte tőle üvöltve, amikor kitépte a kezéből, mondd meg, hogy miért.

Pallágyi ujjai már hozzáértek a vákuumcsomag szelepéhez, vajon anyának mért pont ezt kellett így elcsomagolnia, soha nem mesélte el neki azt az estét, huszadszor se sikerült hibátlanul végigjátszani a számot, harmincadszorra se, belefejelt a tükörbe, elképzelte, hogy magába vonja, mint a víztükör, persze nem ez történt, a tükör végigrepedt, pókhálósra törött, és akkor egyszerre megértette, hogy soha nem lesz zenész, az az univerzum nem létezik, és ha létezne, akkor se volna számára soha oda átjárás.

A műanyag redőit nézte, a kecske hullámosra gyűrődött végighímzett szarvát, hirtelen az jutott eszébe, hogy lehet, hogy ez a póló mégis csak végig van hímezve, hogy mégse úgy történt minden, Ildi nem rohant le mezítláb a harmadikról, nem ütötte el a fehér ford transit, nem vesztette el a magzatukat, akinek létét el se merte őneki mondani, lehet, hogy ott a tükrön túl, ott a vákuumzacskó szelepének fekete membránján túl mégis van egy másik világ, egy olyan, ahol minden máshogy történt, ahol minden másképpen van, amíg nem nyitja ki a szelepet, és nem hajtja szét a pólót, és nem tapogatja végig rajta a hímzést, addig nem tudhatja biztosan.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók. 

A hatalom falai Európában: válogatás az arles-i fotófesztivál Walls of Power című kiállításának képeiből

Virágvölgyi István magyar kurátor a franciaországi Rencontres d'Arles nemzetközi fotófesztiválon európai falakról és kerítésekről, valamint az azok mentén élő, vagy a torlaszokon átjutni szándékozó emberekről készült felvételekből rendezett kiállítást. A július 1-je és augusztus 25-e között látogatható tárlaton 15 ország 44 alkotójának, köztük 8 magyar fotográfusnak a művei láthatók.