Kunyhók, mozik, múzeumok

A kunyhó a világban mindenütt egyszerű, fedett hajlékot jelent, anyaga és alakja azonban sokféle lehet. A francia filmrendező, Agnès Varda installációja tulajdonképpen meg is felel ennek a definíciónak; 2013-ban a Los Angeles County Museum of Art (LACMA) kiállításán egy üvegfalú házat épített munkatársaival; a falakra pedig Amerikában forgatott, Oroszlánszerelem című filmjének celluloid tekercseit futtatta fel. A kunyhó belsejében fém filmdobozokat tornyozott egymásra, amelyekre akár le is lehetett volna ülni. A My Shack of Cinema (1968-2013) vagyis „Az én mozikunyhóm” a rendező kaliforniai éveit és munkáit bemutató retrospektív kiállítás közepén a film médiumára, az emlékezetre és az időre is reflektáló installációvá változott.

Agnès Varda a 69. Berlinare filmfesztiválon, 2019 február 13-ánFotó: JOHN MACDOUGALL/AFP

2018-ban a párizsi Galérie Nathalie Obadia terében felépített Cabane de Cinéma: La serre du Bonheur (azaz ’Mozikunyhó: A Boldogság üvegháza’) esetében nemcsak a lépték lett más, hanem a kunyhó alakja és anyaga is. A galériatér bejáratánál a fém filmdobozokból épített boltív alatt juthatott el hozzá a látogató, majd az üvegfalakon Varda Boldogság című filmjének celluloid tekercseire zoomolhatott. A kunyhó belsejében pedig, akárcsak az említett film elején látható mezőn, napraforgók sorakoztak.

Lefegyverzően egyszerű installációról van szó; a kunyhó nosztalgikusan otthonos, miközben a film, amit felidéz, és amiből építkezik, magát az idillt kérdőjelezi meg. Az 1965-ben bemutatott Boldogságban Varda ugyanis azt vizsgálta, hogyan, milyen természetes kegyetlenséggel működik a boldogság, és milyen is annak a média által közvetített képe. Olyan filmről van szó, melyben – a DVD-változatot üdvözlő Richard Brody szavaival – „az érzelmi élet és az érzéki gyönyör a szociológia, a pszichológia és a filozófiai reflexió prizmáján át válik láthatóvá”. Ezt pedig az impresszionista festészettől inspirált színválasztás, a kameramozgások, a vágás üteme, és persze a zene – vagyis a vardai filmnyelv – teszi lehetővé, nem pedig valamiféle erőltetett didaktikus narráció.

1970-ben Biró Yvette így látta Agnès Varda alkotói világát: „A módszer mindig azonos: hangsúlyozottan banális elemekkel próbálja kirakni az elvontabbhoz, emelkedetthez vezető göröngyös utat, áthatolni ezen a sűrű tenyészeten, mely megjelenésében csupa ismerős jelentéktelenség, a parányi gesztusok, az érzelmi és hangulati világ apró moccanásainak egybeszövődése, de amelynek felhangjai távolabbi utalásokat rejtenek: emberi lehetőségeink kitapintását.”

A 2018-ban felállított installációban megmutatkozik egyebek közt a rendezőnek az analóg film utáni sóvárgása. A darabjaira szétszedett film a maga anyagszerűségével Varda számára ugyanis képes (volt) otthont adni. Ám a celluloid szalagon látható filmkockák saját időrendje, amitől a mozivászonra vetítve a film film lehetett, elvész a kunyhó falain. A Boldogság úgy kúszik át egy másik felületre, hogy a szemünk láttára felszámolódik.

Ráadásul a 2008-ban DVD-változatban kiadott filmet – digitálisan – restaurálni kellett, mert az eredeti kópia szinte teljesen színeit vesztette. Vagyis, 10 évvel később, a párizsi kunyhóinstalláció építésekor a művész már alighanem egy restaurált változatot használt fel alapanyagként. Az eredetileg tehát analóg anyagra rögzített, tárgyként is létező filmet később szkennelték és restauráltak; az installációban Varda pedig egyetlen tárggyá fordította vissza.

A Mozikunyhó eszerint többszörös átfordítás, folyamatos átjárás a romlékony hordozók között. Talán érdemes éppen itt megjegyezni, hogy a művész egykor a muzeológusokat oktató École du Louvre hallgatója volt. Említett installációi pedig – a munkák minden egyéb dimenziója és a szerző önértelmező szabadsága mellett is – rámutatnak arra a problémára, mekkora kihívást jelent az audiovizuális anyagokat gyűjtő intézmények számára a művek megőrzése.

Az immár megkerülhetetlen technikai és szemléletbéli problémáról, az átfordítás/átírás szükségességéről – 2015 óta a Ludwig Múzeum konferenciáin és kiállításai kapcsán rendszeresen szó esik a honi szakmai nyilvánosságban is.

A film- és médiaművészeti munkák esetében gyakoribbak a cselekvést sürgető reflexiók. Joggal tehetjük fel azonban a kérdést: mi történik a nem művészek által létrehozott audiovizuális hordozókon létező tartalmakkal? Hogyan küzdenek a gyűjtésük, tárolásuk, megőrzésük és közzétételük kérdésével például a néprajzi és történeti múzeumok? Mi az, ami ebből a küzdelemből ma látható? A hordozók rohamléptékű avulásának pedig mi köze van az audiovizuális örökség fogalmához?

Ha érdekelnek a válaszok, várunk az Örökség esték következő, kilencedik alkalmán március 21-én, csütörtökön 18 órakor az ELTE bölcsészkarán. Részletek itt találhatók.

A szerző történész, muzeológus, az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék volt doktorandusza.

Tudós? Akkor ateista!

Stellan Ottosson svéd szerző magyarul frissen megjelent Darwin-életrajza érdekes, de meglehetősen egyoldalú képet ad az evolúcióelmélet atyjáról, a tudósról, apáról, angolról, ateistáról és teológusról.

Száz méter mély szénhidrogéntavakat találtak a Titánon

A Szaturnusz legnagyobb holdja, a Titán ősi Földre emlékeztető viszonyai, vastag légköre, szénhidrogéntengerei és tavai, szénhidrogén-esőzése, vándorló dűnéi, folyóvölgyei, érdekes szerves kémiai folyamatai és felszín alatti globális folyékony vízrétege az egyik legizgalmasabb tudományos célponttá teszik a holdat Naprendszerben.