Kaleidoszkóp

Borlaibácsi jön hozzánk látogatóba. Azért jön, hogy a bátyámat korrepetálja fizikából. Anya azt mondja, üljek csak szépen én is be oda az órára, nem érdekli, hogy nekünk még nincsen fizikánk, elég sokat fizet Borlaibácsinak, úgyhogy használjuk ki a lehetőséget, üljek be szépen a sarokba, és figyeljek, hátha ettől majd nekem jobban megy a fizika, amikor rám kerül a sor.

A fizika nagyon unalmas, nem is figyelek oda arra, hogy Borlaibácsi miket magyaráz Zsombinak, helyette inkább a kaleidoszkópot nézegetem, azt, amelyiket még Zsombi épített apánkkal, hogyha máskor akarnám a kezembe venni, akkor Zsombi nem engedné, azt mondaná, hogy eltöröm, tönkreteszem, de most nem mer rám szólni, mert ha rám szólna, akkor Borlaibácsi nyakon vágná, és azt mondaná neki, hogy micsoda dolog már ez, hogy félti tőlem a játékát, ismerte apánkat, apánk igazságos ember volt, nem tűrte volna, hogy ilyesmin összevesszünk.

Borlaibácsi a fény természetéről magyaráz Zsombinak, én a kaleidoszkópot forgatom. Rázok egyet rajta, a szemem elé teszem, forgatom kicsit, megint rázok egyet rajta, megint a szemem elé teszem, megint forgatok rajta egy kicsit.

Zsombi azt mesélte, hogy a kaleidoszkópot úgy csinálták, hogy elővettek tizenkettőt apa féldrágaköveiből, és egy nagy kalapáccsal szétverték mindegyiket, és közben kiabáltak, aztán a fürdőszobatükröt a dédnagyapától maradt briliáns gyűrűvel vágták szét, és közben énekeltek, a csövet egy régi térképtokból csinálták, mindig amikor a kezembe veszem, sajnálom, hogy én nem voltam ott, de hát én kórházban voltam, nem tudtam ott lenni, úgy volt, hogy nem fogok már onnan hazajönni egyáltalán, mert nagyon beteg voltam, halálos beteg.

A kaleidoszkóp nézőkéje szarvasbőrrel van bevonva, amikor a szememhez nyomom, mindig érzem a szarvasbőr szagát, és apa hószemüvege jut eszembe, az is ilyen szarvasbőrrel volt bevonva, csak sajnos tönkrement, mert kisebb koromban bevittem a fürdőkádba, mert ki akartam próbálni, hogy nem lesz-e jó búvárszemüvegnek, és jó lett, le tudtam vele merülni egészen a vízalatti világig, ahol az atlantiszi ember úszott, még versenyt is úsztam vele, úgyhogy mind kiment a víz a fürdőkádból, de a szarvasbőr utána szétrepedezett és megbüdösödött, úgyhogy le kellett szedni a szemüvegről.

Forgatok egyet a kaleidoszkópon, a végébe, oda, ahol a kődarabocskák vannak, az elemlámpából kiszedett üveget építette be apám, még a menet is rajta van, Zsombi azt mesélte, hogy apa rácsavarta az elemlámpát, úgyhogy az elemlámpa átvilágított a kaleidoszkópon, és egy fénysugár jött ki rajta, ott a nézőkéjén, és amikor forgatta körbe apa, a fénysugár színe mindig változott, nagyon szeretném én is megcsinálni, de az elemlámpa nincs meg, nagyon sokat kerestem pedig, biztos apa vitte el magával, akkor, amikor elment, pedig hogyha megtalálnám, akkor azt csinálnám én is, amit apa csinált, Zsombi mesélte, hogy amikor kész lett a kaleidoszkóp, akkor ő megleste apát, és apa este felmászott a háztetőre, és onnan világított fel az égbe azzal a folyton változó fénnyel, ezt sokáig nem hittem el, apa félt a magasságoktól, még az emeletes ágyam tetejére se mert felmászni egyetlen egyszer se.

Borlaibácsi a fénysebességről mesél, arról, hogy annál gyorsabban menni nem lehet, a fény a leggyorsabb a világon, de én tudom, hogy ez nem igaz, a gondolat még annál is sokkal gyorsabb, a lámpa felé fordítom a kaleidoszkópot, hagyom, hogy bevilágítson a szemembe, a fényemberre gondolok, amelyik eljött hozzám éjszaka a kórházba, és megsimogatta a fejem, lassan forgatom a kaleidoszkópot, próbálom előre kitalálni, hogy fog változni benne a minta.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.