Az erény nyomában a katolikus Disneylandben
Az indianai Notre Dame egyetemről, amit Amerikában időnként katolikus Disneylandként is emlegetnek, alighanem már mindenki hallott, ha máshonnét nem is, a tavalyi hírekből, miszerint az intézmény exportálja képzéseit hazánkba, és új kurzusokat indít Magyarországon. Ennek a hírnek azonban nem feltétlenül van akkora jelentősége, ha figyelembe vesszük, hogy az egyetem már eddig is közös képzéseket tartott fenn a Pázmány Információs Technológiai Karával, és az új szakok is, már ha tényleg elindulnak, csak ezt a kart érintik.
Katolikus hagyományai számos kiemelkedő tudományos teljesítménynek szolgáltak támaszul a Notre Dame-en, de épp ezek a tradíciók jelentik a legnagyobb kihívást a 21. század Amerikájában. Hogy lehet ma megfelelni ennek a hagyománynak? Ez a kérdés az egyetem több mint 170 éves történetében mindig is aktuális volt; a konkrét dilemmák persze időről időre lecserélődtek vagy átalakultak, ma mindenesetre a liberalizmushoz és progresszivizmushoz való viszony okoz fejtörést sok Notre Dame-esnek. Az viszont sosem volt kérdés, hogy a kutatás szabadságát az egyetem teljes mellszélességgel vállalja. Tanszékei ennek köszönhetik pedigréjüket.
Az egyetem hírnevét többek között a Filozófia és a Politikatudományi Tanszékeknek köszönheti. Robert Audi a filozófia tanszék egyik motorja, előadásain 77 éves korát meghazudtoló, kifogyhatatlan energiával és fürgeséggel építi fel érveit és hárítja a legkomolyabb ellenvetéseket is. Szakmai elismertsége jórészt azzal függ össze, hogy alig akad olyan filozófiai téma, amiről ne publikált volna figyelmet érdemlő írást. Leginkább mégis az etika és az ismeretelmélet területein alkot, és azzal vívta ki magának a legnagyobb figyelmet, hogy közel két évtizede kitartóan érvel az etikai intuicionizmus mellett.
Audi azt a nézetet védelmezi, miszerint vannak maguktól értetődő etikai igazságok, azaz anélkül is ismerhetünk etikai princípiumokat, hogy akár empirikus, akár más természetű tézisekből vezetnénk le őket. Szisztematikus munkával visszaemelte az intuicionizmust a komolyan vehető filozófiai álláspontok közé (egyesek az Audi nyomán kibontakozó „új intuicionizmusról” is beszélnek). Filozófiai példaképe, Sir David Ross intuicionista munkáját (amellyel a magyar fordításirodalom sajnos a mai napig adós) pedig mára angolszász körökben a 20. század legjobb szisztematikus erkölcsfilozófiai művének tekintik.
A tanszék másik filozófiai nagyágyúja Peter van Inwagen, aki talán még Audinál is nagyobb névnek számít a szakmában. Legalábbis idehaza mindenképp így van, ugyanis van Inwagen a szabad akaratot vizsgáló filozófusok doyenje. (A szabad akarattal és az erkölcsi felelősséggel kapcsolatos filozófiai kérdések Magyarországon jelenleg is nagy népszerűségnek örvendenek, többek közt Huoranszki Ferenc, Réz Anna és a témában a legfrissebb önálló monográfiát megjelentető Bernáth László révén.) Az angolszász trendek azonban – legalábbis, ha van Inwagen véleményéből indulunk ki – inkább e téma kimerülését mutatják. Van Inwagen szerint a szabad akarat irodalma mára túlburjánzott és elvesztette eredeti fókuszát – ezért ő már szívesebben foglalatoskodik ontológiával, vagyis az alapvető létezők típusainak meghatározásával. Sajátos nézete szerint olyasféle összetett tárgyak, mint székek vagy a Hold tulajdonképpen nem léteznek, csakis egyszerű objektumok és organizmusok vannak – vagyis atomok, vagy éppen én.
Audi és van Inwagen kiváló kollégája volt évtizedekig Alvin Plantinga is, aki ismeretelméleti könyvein túlmenően korunk egyik legfontosabb vallásfilozófusaként ismert. Ám őt manapság már nem látni a campuson: a Templeton-díjas filozófus Alzheimer-kórral küzd. Egyeteme ugyanakkor továbbra is aktívan életben tartja filozófiájának emlékezetét a róla elnevezett ösztöndíjjal, előadássorozattal és az elméleteit bemutató animációs sorozattal. (A magyar filozófiai fordításirodalomnak nemcsak lemaradása, de egyenesen egyik szégyenfoltja, hogy tőle nem olvashatunk nyelvünkön egyetlen cikket sem.)
A Notre Dame leghíresebb tanára azonban mégiscsak Alasdair MacIntyre, a filozófia tanszék emeritált professzora, napjaink egyik legszélesebb körben olvasott erkölcsfilozófusa. Fő műve, Az erény nyomában azt mutatja be, hogyan alakult az erény fogalma a homéroszi eposzoktól kezdve a felvilágosodás kudarcos projektjén keresztül napjaink hatékonyság-fetisizmusáig. 90 éves kora ellenére még mindig aktív: előadásokat tart, új publikációkon dolgozik. Könyvei lebilincselő olvasmányok, már csak narratív felépítésük, szellemességük és a szerző széleskörű tájékozottsága miatt is – MacIntyre volt az, akinek a nagytekintélyű nyelvfilozófus, J. L. Austin azt mondta oxfordi záróvizsgáján: sosem lesz belőle jó filozófus, mert túl sokat tud.
MacIntyre gondolkodása nehezen beskatulyázható: volt marxista, nevezték közösségelvűnek, a liberalizmus és a modernitás kritikusaként ismert, míg egyesek mégis liberálisként gondolnak rá, önmagát leginkább azonban Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás követőjeként szereti meghatározni. Gondolkodásának felcímkézése mindenkinek komoly fejtörést okoz, már csak azért is, mert például a műveiben centrális szerepet játszó és ugyanakkor élesen kritizált intuicionizmus vagy az egyetemes emberi jogok gondolata alapvetően összebékíthetőnek is tűnhetnek saját filozófiájával.
A Notre Dame politikatudományi tanszékén utolsó félévét tanította tavaly Leo Strauss két szellemi örököse, Michael és Catherine Zuckert (akik közül Catherine kinti témavezetőm is volt, Michaelnek pedig sziporkázó Locke-kurzusára volt szerencsém bejárni). A Németországból emigrált zsidó származású politikafilozófus, a közeli Chicagói Egyetem professzoraként világhírűvé vált Strauss többek közt egy trilemmát hagyott örökül tanítványainak. Azaz egyszerre három olyan állítás tartozott a tanai közé, amelyek egymással összeegyeztethetetlenek:
- A) a modernitás rossz, pontosabban hanyatlás a klasszikus politikai gondolkodás hagyományához képest;
- B) az Egyesült Államok a modernitás része és gyümölcse;
- C) Amerika (azaz az Államok alapítási eszméi) mégis helyesek és jók.
A különböző straussiánus iskolák között nincs egyetértés abban, hogy melyik állítást vetik el; mindhárom variációra van példa. A Zuckert házaspár jellemzően az (A)-t utasítja el, vagyis szerintük a modern politika, illetve a liberalizmus korántsem ördögtől való. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a liberalizmusról folytatott mai viták egyik neuralgikus pontja maga a definíció: ahány szerző, annyi definíció – és ez persze nem tesz túl jót az álláspontok szétszálazásának és megvitatásának sem.)
Ugyanez a trilemma azonban nemcsak a straussiánusoknak jelent megoldandó problémát: ezzel néz szembe gyakorlatilag maga a katolikus egyetem is. Eredetileg nem volt kérdés a (C) állítás igazsága, Amerika eszményének elfogadása. Sorin atyának, az egyetem alapítójának keményen meg kellett küzdenie azért, hogy a jellemzően protestáns Egyesült Államokban legitimáljon egy katolikus intézményt – számára azonban világosak voltak Amerika katolikus gyökerei. Nem véletlen, hogy az egyetem katedrálisába szállíttatta Orestes Brownson holttestét, azét a filozófusét, aki amellett érvelt, hogy a Függetlenségi nyilatkozat minden konklúziója igaz, de ezek levezethetők a kereszténységből is, nincs szükség ehhez az alapító atyák sajátos politikai doktrínáira.
Manapság azonban korántsem egyértelmű az amerikai alapítók modern eszményeinek csodálata az egyetemen. A politikatudományi tanszék legnagyobb médiafigyelmet kiérdemlő professzora, Patrick Deneen – akire már Barack Obama volt amerikai elnök és a Breibart News korábbi szerkesztője, Milo Yiannopoulos is hivatkozott – hosszú cikksorozatban és több könyvben (legutóbb a Why Liberalism Failed címűben) érvelt amellett, hogy az amerikai liberalizmus nem ösztönzi az embereket a közösségek és a hagyományok fenntartására, ideértve a katolikus felekezeteket és tradíciókat.
Így a liberalizmus hosszú távon a hagyományok felbomlásához vezet, ezzel pedig Amerika gyakorlatilag maga alatt vágja a fát. Már látjuk is a véget, állítja Deneen: a közösségi szellem lassan az autoritarianizmusnak adja át a helyét. A kialakult helyzetre Deneen szerint megoldás lehet, ha a kisközösségünkre fókuszálunk, és itt próbáljuk kialakítani az arisztotelészi eszmények szerinti kiváló, erényes élet feltételeit (ez a gondolat egy másik keresztény sztárszerző, a Louisianában élő Rod Drehernél is megjelenik).
Nem a Deneen és Dreher nevével fémjelzett és MacIntyre-re sokat hivatkozó irányzat az egyetlen azonban, amely szembemegy a liberalizmussal a Notre Dame-en. Tavaly az egyetem világhírű intézete, a Center for Ethics and Culture éves konferenciáját a liberális Phillip Muñoz, Deneen és két úgynevezett „integralista” szerző, Adrian Vermeule és Gladden Pappin vitája zárta. (Utóbbiak egyike sem a Notre Dame-en kutat vagy oktat.) A szekularizációval szembehelyezkedő integralisták szerint a liberalizmussal együtt az állam és egyház teljes szétválasztására vonatkozó tant is el kell vetni: a tradicionális tanítás alapján a katolikus egyház nemcsak mintegy spirituális vezető szerepre hivatott, de ezen túl világi szereppel, a politikai alakulatokban aktív, tényleges hatalommal rendelkező szerepet is be kell töltenie – legalább a katolikusként politizáló képviselőkön keresztül. Az integralisták ráadásul akár a katolicizmus államvallássá tételét is üdvösnek látnák. Sokan ezt a nézetet katolikus alapokon is vitathatónak, ráadásként követeléseit szimplán megvalósíthatatlannak látják. Ám az integralizmus támogatói tábora mégis növekszik: az ő szempontjukból elvi kérdés, hogy miben reménykednek, és mit tartanak felsőbbrendűnek – az államot vagy a vallást.
A konferenciát záró csörtét végül elég egyértelműen Deneen nyerte meg, aki kivételes retorikai és debattőri adottságokkal rendelkezik; ez a körülmény nagyban magyarázza népszerűségét is.
A vita maga megtekinthető itt:
Sokan vélik úgy, hogy a liberalizmus progresszivista szárnya, a politikai korrektség, valamint a diverzitás és az inkluzivitás (magyarán a különböző identitásúak és a hátrányos helyzetűek iránti befogadás) mértékének növelésére tett erőfeszítések lassan ellehetetlenítik és katasztrófahelyzetbe sodorják az amerikai egyetemeket - gondoljuk csak Brett Weinstein és az Evergreen College esetére, de a helyzetet már a Simpson család egyik epizódja is megénekelte. Mindez azonban a Notre Dame-ből kiindulva ma még kevéssé látszik. Az egyetem ilyen téren eddig mentes a túlkapásoktól, egyébként pedig nagy múltra tekint vissza a társadalmi igazságosságért és egyenlőségért folytatott harcban: a 20-as években Amerika-szerte ismert focistái szétverték a helyi, köztudottan katolikusgyűlölő Ku-Klux-Klan szervezetet; legendás rektora, Hesburgh atya a 60-as években Martin Luther Kinggel vonult fel; 1988-ban az egyetem megnyitotta gender studies tanszékét, és folyamatos elégedettségi kérdőívekkel, bizottságok létrehozásával és különböző programokkal igyekszik megteremteni egy nyitott, toleráns, ugyanakkor a keresztényi szemlélethez is hű légkört.
A szerző a Notre Dame egyetemen töltötte a 2018/2019-es tanév őszi félévét, a Tempus Közalapítvány Campus Mundi ösztöndíjának jóvoltából. A Filoman filozófusainak további cikkei itt olvashatók.