Ott van a nyelved hegyén, de nem tudod kimondani? Nem vagy egyedül!

Azt a jelenséget, amikor egy-egy hétköznapi szó hirtelen kimegy a fejünkből, mindenki jól ismeri: magyarul ezt pont úgy fogalmazzák meg, mint angolul vagy koreaiul, ilyenkor azt szoktuk mondani, hogy na, már a nyelvem hegyén van, aztán persze hiába van ott, kiderül, hogy valójában nincs is. 

A helyzet vagy úgy oldódik meg, hogy hirtelen eszünkbe jut az illető szó, vagy úgy, hogy valaki más juttatja eszünkbe, de az is megesik, hogy inkább megpróbáljuk körülírni, hogy mire gondoltunk. Előfordul az is, hogy meglesz a keresett szó, aztán amikor következő alkalommal keresnénk, már megint nem jut eszünkbe.

A tepsiütő esete a serpenyővel

Egy barátomnak nem jutott eszébe a serpenyő szó, így született meg a tepsiütő. Bárki, aki látott már Tom és Jerryt, rögtön tudja, miről van szó. A neten egy sor hasonló elszólást vagy kreatív megfogalmazást találunk, a közös bennük az, hogy a beszélő nem szándékosan akart nyakatekerten fogalmazni – van az úgy, hogy az embernek nem jut eszébe még a saját neve sem, nemhogy egy olyan bonyolult és egzotikus tárgy neve, mint mondjuk az asztal. Annak sem kell szégyenkeznie, aki folyton elfelejti valaki másnak a nevét: Karin Humphreys, az ontariói McMaster egyetem kognitív tudományokkal foglalkozó professzora szerint a tulajdonnevek még gyakrabban kimennek a fejünkből, mint a többi szó. Így akkor sincs baj, ha nem jut eszedbe annak a színésznek a neve, akinek minden valószínűség szerint egyetlen jó filmje sem volt még, de arc alapján azonnal felismered.

A megfejtés természetesen Will Ferrell, bár Timothy Salthouse, a Virginiai Egyetem pszichológusa egy hétszáz önkéntesen végzett tesztben nem őt, hanem Ben Stillert válogatta be a képek közé (az ismert személyek közül Joe Lieberman amerikai politikus mellett épp Stiller idézte elő leggyakrabban a zavart). Ezeken közismert személyeket és helyszíneket mutattak a résztvevőknek, és azt figyelték, hogy mikor nem ugrik be nekik az archoz vagy helyhez társítható név. A tesztben 18 és 99 év között minden korosztály képviseltette magát, és Salthouse leginkább arra volt kíváncsi, hogy vajon az efféle epizódok sűrűségéből lehet-e következtetni a demencia beköszöntére, vagyis arra, amitől az ember leginkább tart: amikor nem jut eszébe, hogy a kezében tartott gömbölyű, piros bibliai gyümölcsöt almának hívják.

Nem a demencia kopogtat

Mint kiderült, ezek a hirtelen zavarok nem állnak összefüggésben a gondolkodás és az emlékezet zavarával, a demenciával (legalábbis nem feltétlenül kezelhetőek a betegség tüneteként), a gyakoriságukból pedig nem lehet egyértelműen következtetni a memória általános állapotára. Az ugyanakkor igaz, hogy a fiatalabbak körében átlagosan hetente egyszer fordul elő hasonló élmény, míg az idősebb korosztálynál már gyakrabban. Ezt a jelenséget egy másik kutatás rögzítette, de Salthouse és Mandell is erre jutott, csak ők nem osztották meg, hogy milyen gyakorisággal hagyott ki a résztvevők agya. Azt viszont rögzítették, hogy miként reagáltak rá: a korábbi kutatásoknak megfelelően a fiatalabbak aggasztóbbnak vélték ezeket a kihagyásokat, mint az idősek. 

Bár különösnek tűnhet, az ember az élőbeszédben rengeteg üresjáratot alkalmaz, ennek egy különös mellékszála a nyelv hegyén-jelenség is. Ezeket megakadásjelenségeknek nevezzük, és gyakrabban előfordulnak, mint hinnénk. Mivel azonban az ilyen jelenségek az élőbeszéd természetes velejárói, csak akkor tűnnek fel, ha mondjuk egy szóvivő felejt el szavakat, hezitál vagy ismételget. Ami azt illeti, ezek az időnyerő technikák nemcsak a beszélő számára biztosítanak egy kis laufot ahhoz, hogy összeszedje a gondolatait, hanem a hallgatóságnak is adnak némi plusz időt a feldolgozáshoz. Igaz, ez pont a nyelv hegyén ragadt szavakra nem igaz, ezek ugyanis nem hezitáló jelenségek, hanem az agy illanatnyi üresjárata okozza őket, és minderre még egy metakognitív réteg is rakódik: nem csupán elfelejtjük a szót, hanem magára a felejtés tényére is reakciót adunk. Ezért érezzük úgy, hogy a szó már a nyelvünk hegyén van, és épp ezért olyan bosszantó ez az érzés. 

Metakognitív és univerzális

De miért különös, és pláne mitől metakognitív a nyelv hegyén-jelenség? A spontán beszéd legalább harminc százaléka telik el szünettel, ehhez jön hozzá még a többi megakadásjelenség, amelyek közül a nyelv hegyén-jelenség csak egy a sok közül, bár tény, hogy ez különösen feltűnő tud lenni. Ezeknek az időtartama Gósy Mária nyelvész szerint nyelvenként eltérő lehet, de mindenhol jelen van.

A nyelv hegyén-érzésnek elengedhetetlen része az a felismerés, hogy nem egyszerűen nem jut eszünkbe valami, hanem már tényleg majdnem kimondjuk, ezért is írják le egyesek tisztán metakognitív folyamatnak. Az érzés két komponensből áll, legalábbis ahhogy Bennett L. Schwartz és Janet Metcalfe memóriakutatók jellemzik: kognitív szinten arról van szó, hogy megpróbálunk egy szót felidézni az emlékeink közül, metakognitív szinten pedig ennek a felidézésnek a folyamatára, vagy inkább kísérletére reflektálunk. 

A gondolatokat szavakra fordítani eleve komplex folyamat, az pedig, hogy hol kerül homokszem a gépezetbe, még nem tisztázott. Humphreys szerint a hétköznapokban olyan magától értetődően fogalmazzuk meg a mondanivalónkat (eltekintve persze a már említett megakadásoktól), hogy fel sem tűnik, micsoda komplex rendszer van munkában – amikor viszont falba ütközünk, nagyon nehéz továbblendülni. 

Lehet, hogy jó, lehet, hogy nem

A kutatások itt két külön irányba mutatnak, és csak hogy jobb legyen a helyzet, a kettő természetesen homlokegyenest ellent is mond egymásnak. Humphreys szerint az, hogy visszatérő módon nem jut eszünkbe a kategorikus imperatívusz vagy Will Ferrell neve, ahhoz vezet, hogy az agyunk már erre a tévútra bukkan rá előbb, mint a megoldásra, mert már eleve a hibára asszociálunk, arra utal, hogy a sorozatosan elkövetett hibák csak megerősítik a hibás választ. Vannak, akik szerint az efféle pillanatok figyelmeztetésül szolgálnak: ha nem jut eszünkbe a megfelelő szó, az csak arra hívja fel a figyelmet, hogy rendet kell tennünk az agyunkban és tisztáznunk kell a fogalmakat. 

Mások azt állítják, hogy egy ilyen epizód, ha az alany megkapja a választ, ami nem jut eszébe, gyorsítja a tanulás folyamatát, így ez az elme egy természetes, kíváncsi reakciója lehet az információ alaposabb bevésésére. Humphreys kutatásai épp ennek az ellenkezőjét mutatják: szerinte ugyanis ha nem áruljuk el a megoldást annak, akinek már úgyis a nyelve hegyén van a keresett szó, elkerülhető, hogy belekerüljön a hibás emlékezet spiráljába, ha ugyanis magától jön rá, az információ az ő kutatása szerint is jobban bevésődik. A Google-t használni nem ér, a kutató példája szerint ez kontraproduktív lenne, mert legközelebb Will Ferrell neve helyett az iMDB kezdőképernyője lebegne lelki szemeink előtt. 

A jelenség mögött Humphreys szerint az állhat, hogy ha magunktól jövünk rá a megoldásra, ugyanazt az utat járjuk be, bár nehezebben, mint amikor természetesen kerül elő a szó. Ha viszont külső segítséghez folyamodunk, nem küzdünk meg érte, így legközelebb ismét nehezebben fogunk rátalálni. Ezt az álláspontot képviseli Schwartz és Metcalfe is: szerintük több kutatás is bizonyította, hogy a nehezebben hozzáférhető információ jobban megragad az emberben, ha pedig nem adjuk fel, és csak erőltetjük az agyunkat egy dolog meghatározásában, később hatékonyabban tudjuk majd felidézni. Ebbe a vonalba illeszkedik Salthouse és Mandell kutatása is, amely szerint ezek az epizódok akár jótékony hatásúak is lehetnek hosszabb távon – annak ellenére, hogy az adott pillanatban bosszantónak tűnnek. 

Salthouse? Salzmann? Saltman? Valami sós, na

Mialatt ezt a cikket írtam, folyamatosan elfelejtettem Salthouse nevét – hol Saltmannak, hol Saltzmannak akartam írni. Szerencsére a kutatásából az is kiderül, hogy ez még nem jelenti azt, hogy küszöbön áll a demencia. Kiderült az is, hogy egy olyannyira elterjedt jelenségről van szó, hogy sokan első becsléseik alapján mindennapinak vélik az előfordulását (mások csak idősebb korban tippelik mindennaposnak). Az, hogy Japántól Lettországon át Magyarországig mindenhol előfordul, szintén biztató jel – annál is inkább, mert Schwartz és Metcalfe szerint az időskori élmények gyakorisága nem is demenciára utal, hanem metakognitív szinten azt erősíti meg az emberben, hogy a keresett információ ott van valahol, csak kicsit jobban kell keresni. Schwartzék emellett komoly tudományos lehetőséget látnak egy ilyen világszerte elterjedt jelenség fenomenológiai vizsgálatában: ha ezt sikerül megfejteni, bizonyára közelebb kerülünk az elme, a nyelv és a memória titkainak megfejtéséhez is. 

Memóriagyakorlatok és tepsiütők

De mit lehet tenni, hogy elkerüljük ezeket az epizódokat? A rövid válasz: semmit, legfeljebb gondolkodhatunk a megfejtésen, miközben kiröhögnek. Léteznek ugyanakkor kutatások, amelyek valamilyen megoldást kínálnak a problémára: az egyik közülük azt állítja, hogy ha ökölbe szorítjuk a kezünket, minden jobb lesz. Eegyes kutatások szerint a koffein ahelyett, hogy élénkítené az agyunkat, hajlamosíthat bennünket az efféle hibákra (Humphreys inkább azt gyanítja, hogy a fáradtság járhat hasonló eredményekkel). Ennek fényében nem túl meglepő, hogy az alváshiány, a dekoncentráltság és az alkoholfogyasztás is gyakoribbá teheti ezeket a jelenségeket. 

Gary Small, a Kaliforniai Egyetem (UCLA) Semel Intézetének pszichiáter professzora szerint nincsenek bevett gyakorlatok az ilyen helyzetek áthidalására. A legjobb, amit a professzor ajánlani tud, az általa preferált „look, snap, connect” technika: itt először fókuszálnunk kell a figyelmünket, majd pillanatfelvételt kell készítenünk a helyzetről, majd meg kell próbálnunk összekötni, hogy vajon mi lehetett az az elfelejtett szó, ami sehogy sem jutott eszünkbe az adott kontextusban – ebben már a szavak hangzása, hossza vagy kezdőbetűi is segíthetnek. Egy másik kutatás szerint az esetek 40-70 százalékában az embernek csak beugrik valami, ami már majdnem úgy hangzik, mint a keresett szó, a felükben pedig legalább az első betű megvan, és  ezen a nyomon már el lehet indulni.

A legtöbb esetben egyetlen perc elég ahhoz, hogy megfejtsük, mire is gondoltunk eredetihez – tekintve, hogy ez a későbbi emlékezést is segítheti, lehet, hogy megéri rászánni ennyit az életünkből, de ínséges időkre még mindig ott van a dolog körülírása – elvégre rajzfilm ide vagy oda, senki nem halt még bele egy tepsiütőbe, még Tom sem.