A legtökéletesebb gyümölcs, amit Isten megalkothatott: az eper
Itt a tavasz, itt az eperszezon, és a gondok is megkezdődnek, hiszen a fán termő gyümölcsöt kellene hivatalosan epernek hívnunk, de ha szamócát emlegetünk, általában az apró erdei szamócára gondolunk (Fragaria vesca), nem pedig a megszokott, teljes méretű földieperre (Fragaria chiloensis vagy ananassa). A későbbiekben persze rengeteg változat született, de a középkor eperkedvelőinek ezek még nem álltak rendelkezésére, nekik maradt a sima erdei szamóca. Ezt is szerették, és nemcsak az íze miatt: Mary Wallace Bruggmann amerikai művészettörténész szerint már a növény szépsége is lenyűgözte a korabeli szerzeteseket, ezért is használták az iniciálék díszítésére is.
Émile Mâle francia művészettörténész szerint a szerény szamóca felé irányuló hirtelen figyelem legfőbb oka nem kisebb személyiség lehetett, mint maga Assisi Szent Ferenc: az ő hatására kezdtek felfigyelni a természeti szépségre is, a szamóca finoman formált levelei, fehér virága és piros gyümölcse pedig valóban jól mutattak a képeken.
A szamóca az 1300-as évek végétől egyre gyakrabban bukkant fel a Mária-ábrázolásokon, van köztük olyan is, ahol Jézust kínálják a gyümölccsel, de akad olyan is, ahol nem kisebb személyiségek, mint maguk az angyalok állnak neki szamócát szedni (feltehetőleg ezt is a kisdednek szánják). Az viszont, hogy valami egyszerűen csak jól mutat a képeken, még nem elég ahhoz, hogy egyenesen Szűz Mária lábai előtt bújhasson ki a földből – mint a legtöbb növénynek, állatnak vagy virágnak, a középkori ikonográfiában a Fragaria vescának is megvolt a maga szimbolikus jelentése.
A szerény szamóca
Az eper vagy szamóca a keresztény felfogás szerint a feddhetetlen erkölcsű ember szimbóluma, nem csoda, hogy a gótikus hóráskönyvekben gyakori díszítőelemnek számított, sőt, Szűz Mária ruháját is gyakran díszítették vele, ahogy az oltárokra is szívesen faragtak epreket. Boschnál a Gyönyörök kertje sem lehet teljes nélküle, itt egyszerre jelenik meg a földi és a mennyei örömök jelképeként is (nála látható az a jelenet is, ahol az emberek egy irdatlan nagyságú eperrel labdáznak, mások pedig csupán az illatát élvezik, meztelenül köré telepednek, és szimatolgatják).
Nem csoda, hogy szívesen ültették a kolostorok füvészkertjeibe is Olaszországtól Németországig: V. Károly francia király 1386-ban tizenkétezer tő szamócát ültettetett a királyi kertekbe – ebben pedig bizonyára a luxusdesszert iránti vonzalom mellett gyümölcs és a feddhetetlen erkölcs közötti kapcsolatnak is szerepe volt.
Johann Künzle svájci botanikus szerint a középkorban a szamóca különösen vonzó jelképnek számított: a háromosztatú leveleket a Szentháromság jelképének tekintették, a piros gyümölcsöket Jézus kiontott vérének, az öt sziromból álló virágot pedig Krisztus öt sebével azonosították. Az már csak hab a tortán, hogy a szamóca – és az eper – nem kérkedik a gyümölcseivel, szerényen a föld felé hajtja őket, ezzel pedig az alázat fontosságára figyelmezteti az embert.
Akárhogy is nézzük, a szamóca vagy az eper története valódi sikertörténet: korábban Vénusszal társították, Bajorország egyes részein pedig állítólag egész a közelmúltig élt az a kereszténység előtt hagyomány, hogy szamócával díszítették a tehenek szarvát, valószínűleg adományként az erdei isteneknek (a szamóca az északi mitológiában is felbukkan). William Butler brit író szerint ez a legtökéletesebb gyümölcs, amit Isten megalkothatott, és erősen kétséges, hogy nála jobb dolgot egyáltalán létre lehet hozni, már ha gyümölcsökről beszélünk.
Kicsi, de finom
Akármilyen csodálatos is legyen, a szamócának azért van egy komoly hátulütője, mégpedig az, hogy kicsi, és Európában a tizennyolcadik századig az is maradt. Egyesek szerint már a rómaiak és a görögök is termesztették, de inkább dísznövényként, mert haszonnövénynek túl körülményes lett volna (bár ez egyáltalán nem zavarta például a burgundiai hercegnőt, akinek mindig szamócával kedveskedtek, ha Flandriába látogatott). Az 1300-as évektől gyógynövényként termesztették, ételeket is ízesítettek vele, bár nyersen sokan óvakodtak tőle, ugyanis Bingeni Szent Hildegárd apátnő és természettudós XII. századi szakvéleménye szerint a bogyók túl közel nőnek a földhöz, ami miatt félő, hogy a kígyók és a varangyok hozzádörgölőznek, ez pedig rosszat tesz az embernek.
Az 1400-as évektől már piacon árulták a gyümölcsöt, de javarészt a nemesség fogyasztotta, aztán a franciák után a tizenhatodik században az angolok is rákaptak az ízére. A 16. században elterjedt, hogy a növény nemcsak finom, hanem minden része kiváló gyógyító tulajdonságokkal bír. Ekkor kezdték el nagyobb területeken termeszteni, de ez a szamóca még mindig ugyanaz volt, mint ami az erdőben nőtt – legfeljebb annyit javítottak rajta, hogy háromévente megújították az ágyásokat (a nemesített eper esetében ezt általában évente végzik el). A szamócák még mindig kicsik voltak.
Több száz évnyi előny
Nem úgy Dél-Amerikában: az őslakosok itt jó hatszáz évnyi előnyben voltak Európához képest, már ami az eper nemesítését illeti. Bár nehezen láttak hozzá, a Fragaria chiloensis olyan bőségben termett vadon, hogy nem sok értelme volt külön foglalkozni vele. Mégis nekiláttak, bár emiatt kicsit későn, és mire megérkeztek a spanyol hódítók, már tisztességes méretű és finom eprekkel találkoztak. Némi népirtást követően haza is hoztak a növényből: az első újvilági fajtát Gaspard Bauhin svájci botanikus írta le 1623-ban, de ez sem rázta meg alapjaiban az európai eperpiacot, ugyanis bár szép volt, de csak kis terméseket hozott (mások szerint Bauhin valójában nem is találkozott soha a növénnyel, csak mások beszámolóira támaszkodott).
Egy bizonyos: ekkoriban már elterjedt a híre, hogy Amerikában irdatlan eprek teremnek. Nem csoda, hogy a hagyományosan szamóca- és eperkedvelő franciák felkapták a fejüket a hírre, de még mindig be kellett érniük az erdei szamócával, ugyanis továbbra is ebből termesztették a legtöbbet a kontinensen (három másik fajtáról is tudtak, de azok sem hoztak nagyobb vagy ízletesebb gyümölcsöket).
De mit köszönhetünk a franciáknak?
Nem is értek el különösebb sikereket eperfronton egészen addig, míg színre nem lépett a gyümölcs ismeretlen hőse, a francia Amédée Francois Frézier, polgári foglalkozását tekintve matematikus és hadmérnök, egyébiránt kém. Nemcsak az eper és XIV. Lajos rajongói foglalhatják imába az úriember nevét, ugyanis az eper mellett ő tekinthető az európai ünnepi célú tűzijátékok atyjának is: annak ellenére, hogy hadmérnökként szolgált, egyáltalán nem érdekelte a hagyományosan irányfényként használt korabeli tűzijáték, inkább a dolog szórakoztató értékére koncentrált, a témában írott könyve pedig sokáig megkerülhetetlen volt a pirotechnikusok köreiben. (Frézier egyébként művészeti formaként kezelte a tűzijátékot, amelyben költők és építészek fejezhetik ki magukat, nem vásári mutatványként. És ha már sokoldalúságról volt szó: ő írta le elsőként a chilei őslakosok zenéjét és az általuk használt hangszereket is.)
A ma ismert eper őse, a chilei variáns, körülbelül százezer évvel ezelőtt telepedett meg a mai Chile területén. A madarak által terjesztett magok eljutottak Hawaiira is, miközben Amerikában északnyugati részén is kifejlődött a virginiai változat – kezdetben az Európában megtalálható erdei szamócához hasonlóan ezek kicsi terméseket hoztak. A növény megtelepedett a chilei Bío-Bío folyó torkolatánál is, az itt letelepülők pedig nekiláttak a nemesítésének. Európába először a Fragaria virginianából vittek, bár ez csak mélyebb színű gyümölcsökkel dicsekedhetett, mint a szamóca. Az őslakosok által fogyasztott nagy szemű termésekről Frézier csak 1712-ben számolt be egy levelében, bár a spanyol hódítók valószínűleg már fogyasztották a helyi termést.
Irdatlan eprek
A chilei eper nem hasonlított arra, amit ma ismerünk: fehér volt, és a diplomata szerint akkorára nőtt, mint egy dió, de akadtak tojás nagyságú gyümölcsök is. Ha már ott volt, mást is megfigyelt – méghozzá a spanyol hadsereg felszereltségét és készültségét. Az út során kereskedőnek adta ki magát, és összebarátkozott a spanyol vezetéssel is, miközben buzgón jegyzetelt, így nemcsak Chile és Peru víz- és földrajzát pontosította, hanem arról is beszámolt, hogy mekkora erőkkel vannak jelen a gyarmatosítók a helyi erődökben.
A térképekért, amelyeken az erődökből kivezető menekülőútvonalakat is dokumentálta, XIV. Lajostól gazdag jutalmat kapott, ő maga pedig elterjesztette a chilei epret: egyet a királyi botanikuskertnek adott, egyet a híres botanikusnak, Antoine-Laurent de Jussieu-nek, a többit meg hazavitte bresti birtokára. Miután Frézier 1714-ben tért vissza a francia udvarba, 1719-ben pedig ismét útnak indították Santo Domingo szigetére, ahol az erődrendszer megtervezéséért volt felelős, nem sok ideje juthatott a kertészkedésre.
Az eper története szempontjából mellékes, sőt, valószínűleg maga Frézier sem gondolt ebbe bele, de a neve a francia fraise (eper) szóból származott, egy ősét pedig, aki egész hihetetlen módon a Julius de Berry nevet viselte, állítólag azért ütötték lovaggá 916-ban, mert egy kosár szamócával kedveskedett a királynak.
Az oktoploid csoda
Jussieu időközben nem tétlenkedett: csakhamar annyi chilei epre volt, hogy nem győzte őket hova tenni. Igaz, a növények inkább csinosak voltak, mint hasznosak, csak elvétve termett rajtuk egy-két satnya gyömölcs. Akár termett, akár nem, attól még érdekességnek számított az Újvilágból, a botanikus pedig nem sajnálta a kollégáitól, így a Fragaria chiloensis csakhamar csatlakozott virginiai rokonához a füvészkertekben. Keresztezni továbbra sem tudták semmivel, mivel a növény európai rokonaitól eltérően nyolcszoros kromoszómakészlettel rendelkezett (oktoploid volt).
Ez változott 1764-ben, amikor egy tizenhét éves fiatalember, Antoine Nicolas Duchesne egy kosár egészen elképesztő eperrel állított be XV. Lajoshoz. Az új fajta valahogy termőre fordult, és olyan hihetetlen eredményeket produkált, hogy a király azonnal festőt hívatott, hogy megörökítse őket, a csodát azonban nem sikerült megismételni. XV. Lajos azonnal a királyi kertek eperügyi főfelügyelőjévé nevezte ki a fiatal botanikust, és elrendelte, hogy gyűjtse össze az összes hozzáférhető eperfélét.
Duchesne írta az első, kizárólag eperféléknek szentelt botanikai szakmunkát, ennek során pedig alapos kutatómunkával az evolúcióelmélet alapjait is megsejtette. Hiába volt az eprek (és a sütőtök) megszállottja, és hiába térképezte fel mindenkinél alaposabban az eper addigi történetét, végül nem ő termesztett először nagy epreket.
A megoldás pedig egyszerű volt: már Duchesne is három különböző eperfajról írt, mindössze annyit kellett tenni, hogy egy helyre ültetik a virginia, a chiloensis és a moschata fajtákat. Erre a franciaországi Brest városában került sor, 1766-ra pedig a botanikus arra is rájött, hogy az újfajta termő hibrid a két újvilági növény keresztezéséből jött létre. Duchesne az új fajtát ananassának nevezte, mert az illata enyhén emlékeztetett az ananászéra.
Amerikába is visszatelepítették
A gyümölcs hatalmas sikert aratott, és csakhamar az egész földön elterjedt, olyannyira, hogy máig a legkedveltebb fajtának számít – ha epret veszünk bárhol a világon, az ebből származik. A franciák után a további nemesítési munkálatokat az angolok végezték el, ezek a fajták kerültek vissza később Amerikába is, és a mai napig ezt termesztik – még az eper őshazájában is, ahol eleve az Angliából visszatelepített fajtákat kezdték el termeszteni, a virginiai epret a telepesek csak vadon szedték. Később megjelentek a növény Amerikában kikísérletezett hibridjei is – ennek egy különös vadhajtása az a furcsa helyi szokás volt, amely szerint különböző politikusok kampánycélból növényeket neveztek el magukról. A beszámolók szerint a Schuyler Colfax házelnökről, későbbi alelnökről elnevezett fajtának kifejezetten undorító íze volt, de az is kétséges, hogy Hubbard kongresszusi képviselő annak köszönhette volna a sikereit, hogy egy tököt neveztek el róla.
Megszállott James Bond-rajongókon kívül viszonylag ritkán adunk hálát a hírszerzők tevékenységéért, de ebben az esetben kivételt tehetünk: ha nem lett volna Frézier, ki tudja, hogy egyáltalán ismernénk-e az epret, és az is biztos, hogy XIV. Lajos sem jutott volna normális méretű eperhez.
Most pedig az elengedhetetlen tudáspróba: