A legtökéletesebb gyümölcs, amit Isten megalkothatott: az eper

2019.05.03. · tudomány

Itt a tavasz, itt az eperszezon, és a gondok is megkezdődnek, hiszen a fán termő gyümölcsöt kellene hivatalosan epernek hívnunk, de ha szamócát emlegetünk, általában az apró erdei szamócára gondolunk (Fragaria vesca), nem pedig a megszokott, teljes méretű földieperre (Fragaria chiloensis vagy ananassa). A későbbiekben persze rengeteg változat született, de a középkor eperkedvelőinek ezek még nem álltak rendelkezésére, nekik maradt a sima erdei szamóca. Ezt is szerették, és nemcsak az íze miatt: Mary Wallace Bruggmann amerikai művészettörténész szerint már a növény szépsége is lenyűgözte a korabeli szerzeteseket, ezért is használták az iniciálék díszítésére is.

Émile Mâle francia művészettörténész szerint a szerény szamóca felé irányuló hirtelen figyelem legfőbb oka nem kisebb személyiség lehetett, mint maga Assisi Szent Ferenc: az ő hatására kezdtek felfigyelni a természeti szépségre is, a szamóca finoman formált levelei, fehér virága és piros gyümölcse pedig valóban jól mutattak a képeken.

photo_camera Csinos, de kicsi

A szamóca az 1300-as évek végétől egyre gyakrabban bukkant fel a Mária-ábrázolásokon, van köztük olyan is, ahol Jézust kínálják a gyümölccsel, de akad olyan is, ahol nem kisebb személyiségek, mint maguk az angyalok állnak neki szamócát szedni (feltehetőleg ezt is a kisdednek szánják). Az viszont, hogy valami egyszerűen csak jól mutat a képeken, még nem elég ahhoz, hogy egyenesen Szűz Mária lábai előtt bújhasson ki a földből – mint a legtöbb növénynek, állatnak vagy virágnak, a középkori ikonográfiában a Fragaria vescának is megvolt a maga szimbolikus jelentése. 

A szerény szamóca

Az eper vagy szamóca a keresztény felfogás szerint a feddhetetlen erkölcsű ember szimbóluma, nem csoda, hogy a gótikus hóráskönyvekben gyakori díszítőelemnek számított, sőt, Szűz Mária ruháját is gyakran díszítették vele, ahogy az oltárokra is szívesen faragtak epreket. Boschnál a Gyönyörök kertje sem lehet teljes nélküle, itt egyszerre jelenik meg a földi és a mennyei örömök jelképeként is (nála látható az a jelenet is, ahol az emberek egy irdatlan nagyságú eperrel labdáznak, mások pedig csupán az illatát élvezik, meztelenül köré telepednek, és szimatolgatják). 

photo_camera Elég sok minden történik, de ott a lényeg: a hatalmas eper Fotó: Wikimedia Commons

Nem csoda, hogy szívesen ültették a kolostorok füvészkertjeibe is Olaszországtól Németországig: V. Károly francia király 1386-ban tizenkétezer tő szamócát ültettetett a királyi kertekbe – ebben pedig bizonyára a luxusdesszert iránti vonzalom mellett gyümölcs és a feddhetetlen erkölcs közötti kapcsolatnak is szerepe volt. 

Johann Künzle svájci botanikus szerint a középkorban a szamóca különösen vonzó jelképnek számított: a háromosztatú leveleket a Szentháromság jelképének tekintették, a piros gyümölcsöket Jézus kiontott vérének, az öt sziromból álló virágot pedig Krisztus öt sebével azonosították. Az már csak hab a tortán, hogy a szamóca – és az eper – nem kérkedik a gyümölcseivel, szerényen a föld felé hajtja őket, ezzel pedig az alázat fontosságára figyelmezteti az embert. 

photo_camera A szerény szamóca Fotó: Yann Avril/Biosphoto

Akárhogy is nézzük, a szamóca vagy az eper története valódi sikertörténet: korábban Vénusszal társították, Bajorország egyes részein pedig állítólag egész a közelmúltig élt az a kereszténység előtt hagyomány, hogy szamócával díszítették a tehenek szarvát, valószínűleg adományként az erdei isteneknek (a szamóca az északi mitológiában is felbukkan). William Butler brit író szerint ez a legtökéletesebb gyümölcs, amit Isten megalkothatott, és erősen kétséges, hogy nála jobb dolgot egyáltalán létre lehet hozni, már ha gyümölcsökről beszélünk. 

Kicsi, de finom

Akármilyen csodálatos is legyen, a szamócának azért van egy komoly hátulütője, mégpedig az, hogy kicsi, és Európában a tizennyolcadik századig az is maradt. Egyesek szerint már a rómaiak és a görögök is termesztették, de inkább dísznövényként, mert haszonnövénynek túl körülményes lett volna (bár ez egyáltalán nem zavarta például a burgundiai hercegnőt, akinek mindig szamócával kedveskedtek, ha Flandriába látogatott). Az 1300-as évektől gyógynövényként termesztették, ételeket is ízesítettek vele, bár nyersen sokan óvakodtak tőle, ugyanis Bingeni Szent Hildegárd apátnő és természettudós XII. századi szakvéleménye szerint a bogyók túl közel nőnek a földhöz, ami miatt félő, hogy a kígyók és a varangyok hozzádörgölőznek, ez pedig rosszat tesz az embernek. 

Az 1400-as évektől már piacon árulták a gyümölcsöt, de javarészt a nemesség fogyasztotta, aztán a franciák után a tizenhatodik században az angolok is rákaptak az ízére. A 16. században elterjedt, hogy a növény nemcsak finom, hanem minden része kiváló gyógyító tulajdonságokkal bír. Ekkor kezdték el nagyobb területeken termeszteni, de ez a szamóca még mindig ugyanaz volt, mint ami az erdőben nőtt – legfeljebb annyit javítottak rajta, hogy háromévente megújították az ágyásokat (a nemesített eper esetében ezt általában évente végzik el). A szamócák még mindig kicsik voltak.

Több száz évnyi előny

Nem úgy Dél-Amerikában: az őslakosok itt jó hatszáz évnyi előnyben voltak Európához képest, már ami az eper nemesítését illeti. Bár nehezen láttak hozzá, a Fragaria chiloensis olyan bőségben termett vadon, hogy nem sok értelme volt külön foglalkozni vele. Mégis nekiláttak, bár emiatt kicsit későn, és mire megérkeztek a spanyol hódítók, már tisztességes méretű és finom eprekkel találkoztak. Némi népirtást követően haza is hoztak a növényből: az első újvilági fajtát Gaspard Bauhin svájci botanikus írta le 1623-ban, de ez sem rázta meg alapjaiban az európai eperpiacot, ugyanis bár szép volt, de csak kis terméseket hozott (mások szerint Bauhin valójában nem is találkozott soha a növénnyel, csak mások beszámolóira támaszkodott). 

Egy bizonyos: ekkoriban már elterjedt a híre, hogy Amerikában irdatlan eprek teremnek. Nem csoda, hogy a hagyományosan szamóca- és eperkedvelő franciák felkapták a fejüket a hírre, de még mindig be kellett érniük az erdei szamócával, ugyanis továbbra is ebből termesztették a legtöbbet a kontinensen (három másik fajtáról is tudtak, de azok sem hoztak nagyobb vagy ízletesebb gyümölcsöket).

photo_camera A chilei eper virága Fotó: Steen Drozd Lund/Biosphoto

De mit köszönhetünk a franciáknak?

Nem is értek el különösebb sikereket eperfronton egészen addig, míg színre nem lépett a gyümölcs ismeretlen hőse, a francia Amédée Francois Frézier, polgári foglalkozását tekintve matematikus és hadmérnök, egyébiránt kém. Nemcsak az eper és XIV. Lajos rajongói foglalhatják imába az úriember nevét, ugyanis az eper mellett ő tekinthető az európai ünnepi célú tűzijátékok atyjának is: annak ellenére, hogy hadmérnökként szolgált, egyáltalán nem érdekelte a hagyományosan irányfényként használt korabeli tűzijáték, inkább a dolog szórakoztató értékére koncentrált, a témában írott könyve pedig sokáig megkerülhetetlen volt a pirotechnikusok köreiben. (Frézier egyébként művészeti formaként kezelte a tűzijátékot, amelyben költők és építészek fejezhetik ki magukat, nem vásári mutatványként. És ha már sokoldalúságról volt szó: ő írta le elsőként a chilei őslakosok zenéjét és az általuk használt hangszereket is.) 

A ma ismert eper őse, a chilei variáns, körülbelül százezer évvel ezelőtt telepedett meg a mai Chile területén. A madarak által terjesztett magok eljutottak Hawaiira is, miközben Amerikában északnyugati részén is kifejlődött a virginiai változat – kezdetben az Európában megtalálható erdei szamócához hasonlóan ezek kicsi terméseket hoztak. A növény megtelepedett a chilei Bío-Bío folyó torkolatánál is, az itt letelepülők pedig nekiláttak a nemesítésének. Európába először a Fragaria virginianából vittek, bár ez csak mélyebb színű gyümölcsökkel dicsekedhetett, mint a szamóca. Az őslakosok által fogyasztott nagy szemű termésekről Frézier csak 1712-ben számolt be egy levelében, bár a spanyol hódítók valószínűleg már fogyasztották a helyi termést. 

Irdatlan eprek

A chilei eper nem hasonlított arra, amit ma ismerünk: fehér volt, és a diplomata szerint akkorára nőtt, mint egy dió, de akadtak tojás nagyságú gyümölcsök is. Ha már ott volt, mást is megfigyelt – méghozzá a spanyol hadsereg felszereltségét és készültségét. Az út során kereskedőnek adta ki magát, és összebarátkozott a spanyol vezetéssel is, miközben buzgón jegyzetelt, így nemcsak Chile és Peru víz- és földrajzát pontosította, hanem arról is beszámolt, hogy mekkora erőkkel vannak jelen a gyarmatosítók a helyi erődökben. 

photo_camera Frézier Dél-Amerika-térképe könyvének 1717-es angol nyelvű kiadásából Forrás: Wikimedia Commons

A térképekért, amelyeken az erődökből kivezető menekülőútvonalakat is dokumentálta, XIV. Lajostól gazdag jutalmat kapott, ő maga pedig elterjesztette a chilei epret: egyet a királyi botanikuskertnek adott, egyet a híres botanikusnak, Antoine-Laurent de Jussieu-nek, a többit meg hazavitte bresti birtokára. Miután Frézier 1714-ben tért vissza a francia udvarba, 1719-ben pedig ismét útnak indították Santo Domingo szigetére, ahol az erődrendszer megtervezéséért volt felelős, nem sok ideje juthatott a kertészkedésre. 

Az eper története szempontjából mellékes, sőt, valószínűleg maga Frézier sem gondolt ebbe bele, de a neve a francia fraise (eper) szóból származott, egy ősét pedig, aki egész hihetetlen módon a Julius de Berry nevet viselte, állítólag azért ütötték lovaggá 916-ban, mert egy kosár szamócával kedveskedett a királynak.

Az oktoploid csoda

Jussieu időközben nem tétlenkedett: csakhamar annyi chilei epre volt, hogy nem győzte őket hova tenni. Igaz, a növények inkább csinosak voltak, mint hasznosak, csak elvétve termett rajtuk egy-két satnya gyömölcs. Akár termett, akár nem, attól még érdekességnek számított az Újvilágból, a botanikus pedig nem sajnálta a kollégáitól, így a Fragaria chiloensis csakhamar csatlakozott virginiai rokonához a füvészkertekben. Keresztezni továbbra sem tudták semmivel, mivel a növény európai rokonaitól eltérően nyolcszoros kromoszómakészlettel rendelkezett (oktoploid volt).

Ez változott 1764-ben, amikor egy tizenhét éves fiatalember, Antoine Nicolas Duchesne egy kosár egészen elképesztő eperrel állított be XV. Lajoshoz. Az új fajta valahogy termőre fordult, és olyan hihetetlen eredményeket produkált, hogy a király azonnal festőt hívatott, hogy megörökítse őket, a csodát azonban nem sikerült megismételni. XV. Lajos azonnal a királyi kertek eperügyi főfelügyelőjévé nevezte ki a fiatal botanikust, és elrendelte, hogy gyűjtse össze az összes hozzáférhető eperfélét.

photo_camera Ez volt a cél Fotó: Foodcollection GesmbH/foodcollection

Duchesne írta az első, kizárólag eperféléknek szentelt botanikai szakmunkát, ennek során pedig alapos kutatómunkával az evolúcióelmélet alapjait is megsejtette. Hiába volt az eprek (és a sütőtök) megszállottja, és hiába térképezte fel mindenkinél alaposabban az eper addigi történetét, végül nem ő termesztett először nagy epreket.

A megoldás pedig egyszerű volt: már Duchesne is három különböző eperfajról írt, mindössze annyit kellett tenni, hogy egy helyre ültetik a virginia, a chiloensis és a moschata fajtákat. Erre a franciaországi Brest városában került sor, 1766-ra pedig a botanikus arra is rájött, hogy az újfajta termő hibrid a két újvilági növény keresztezéséből jött létre. Duchesne az új fajtát ananassának nevezte, mert az illata enyhén emlékeztetett az ananászéra.

Amerikába is visszatelepítették

A gyümölcs hatalmas sikert aratott, és csakhamar az egész földön elterjedt, olyannyira, hogy máig a legkedveltebb fajtának számít – ha epret veszünk bárhol a világon, az ebből származik. A franciák után a további nemesítési munkálatokat az angolok végezték el, ezek a fajták kerültek vissza később Amerikába is, és a mai napig ezt termesztik – még az eper őshazájában is, ahol eleve az Angliából visszatelepített fajtákat kezdték el termeszteni, a virginiai epret a telepesek csak vadon szedték. Később megjelentek a növény Amerikában kikísérletezett hibridjei is – ennek egy különös vadhajtása az a furcsa helyi szokás volt, amely szerint különböző politikusok kampánycélból növényeket neveztek el magukról. A beszámolók szerint a Schuyler Colfax házelnökről, későbbi alelnökről elnevezett fajtának kifejezetten undorító íze volt, de az is kétséges, hogy Hubbard kongresszusi képviselő annak köszönhette volna a sikereit, hogy egy tököt neveztek el róla.

Megszállott James Bond-rajongókon kívül viszonylag ritkán adunk hálát a hírszerzők tevékenységéért, de ebben az esetben kivételt tehetünk: ha nem lett volna Frézier, ki tudja, hogy egyáltalán ismernénk-e az epret, és az is biztos, hogy XIV. Lajos sem jutott volna normális méretű eperhez. 

Most pedig az elengedhetetlen tudáspróba:

link Forrás