Ernest Hemingway fő fikciós műve: saját haditudósítói kiadásainak listája

Ernest Hemingway, a 20. század első felének meghatározó amerikai írója botrányhősként majdnem ugyanannyira ismert, mint íróként: miután tizenhét évesen lelépett otthonról, hogy újságírónak álljon, hamar a saját lábára állt, a háború pedig jobban vonzotta, mint bármi más – igaz, a nők és a rum még dobogósok voltak. 

Hemingway jól szituált orvoscsaládból származott, és szülei ugyan nem nézték jó szemmel a haditudósítói karriert, de miután első irodalmi sikerei után már nem szorult rá az anyagi támogatásukra, nem is kért többet otthonról pénzt. Mindenhol megfordult, ahonnan tudósítani lehetett, aztán néha írt még egy-két remekművet, kötött egy-egy új házasságot, vagy elcsábított néhány színésznőt, a fennmaradó időt alkoholizálással töltötte.

55 milliós gázsi

Ezért is meglepő egy újonnan előkerült anekdota, amely szerint az író iszonyatos pénzekre akarta megvágni azt a rangos amerikai hetilapot, a Collier’s-t, amely tudósítóként szerződtette. Hemingwaynek a normandiai partraszállásról kellett volna tudósítania, abban pedig nem volt hiba, hogy szokása szerint ott legyen a tűzvonalban: a hetedik hullámban ért partot egy LCVP-ben (landing craft, vehicle, personnel; az egységeket partra szállító hajó), részletesen leírta, hogy milyen hangot adtak az ágyúk, még össze is veszett az egység parancsnokával azon, hogy pontosan hol kellene partra szállni. Csakhogy ezt az információt inkább megtartotta magának a regényeihez, a Collier’s-nek pedig csak a resztli maradt.

Ehhez képest a New York-i lap hat cikket és egy igen vaskos számlát kapott kézhez tőle: Hemingway 13 ezer dollárt kért a cikkekért, ami mai nagyjából 187 ezer dollárnak, vagyis 55 millió forintnak felel meg. Az irtózatos számlát súlyosbította, hogy a Hemingway által leadott cikkek a szerkesztők szerint nem is annyira tudósítások voltak, mint dicshimnuszok magáról az íróról.

Nem is lett volna Hemingway Hemingway, ha nem tudta volna még ezt is tetézni: bár már egy ideje kicsit beleunt a tudósításokba, nem bírta ki, hogy ne nyúlja le az eredetileg a feleségének szánt állást a Collier’s-nél – így Martha Gellhorn otthon maradt, Hemingway ment a frontra, aztán nem sokkal később el is váltak (ő volt a harmadik felesége).

Szakmai féltékenység 

Könnyen lehet, hogy Hemingway szakmai féltékenységből túrta ki Gellhornt a tudósítói státuszból, az asszony ugyanis a huszadik század legtöbb jelentős konfliktusánál jelen volt, így például Dachau felszabadításáról is tudósított, munkájáról pedig úgy gondolta, hogy ami egy embert érint, az az egész világot érinti – ahogy írta, „leszarta az objektivitást”.

Hemingway ehhez képest azzal dicsekedett el Roald Dahl norvég írónak (akkoriban a brit légierő pilótájának), akivel a partraszállás után találkozott Londonban, hogy ő bizony nem osztja meg akárkivel ezeket a sztorikat. Látta, ahogy egy amerikai katona Omahánál kimászik egy égő járműből, Dahl pedig természetesnek vette, hogy következő héten ezt is olvashatja majd a Collier’s legfrissebb számában, az író pedig felháborodott: „Te tényleg azt hiszed, hogy odaadom nekik a sztorit? Inkább megtartom egy könyvhöz!”.

Váltak, írtak

Az irtózatos számláról szóló vita még 1941-ben vette kezdetét, amikor a lapkiadó William Chenery azzal vádolta meg Hemingway-t, hogy elhappolt egy sztorit a felesége elől Kínában, pedig együtt kellett volna dolgozniuk; a rossz viszony  a továbbiakban is meghatározta a kapcsolatukat. Az író 1944-ben végül új szerződést kapott a legújabb tudósításra. Ebben az állt, hogy a kiadó háromezer dollárt fizet majd neki a 2500-3500 szavas cikkekért, ezen felül pedig költségtérítést is utal az írónak. Ez utóbbiban az „ésszerű kiadások” kitétel szerepelt, ami valószínűleg nem ugyanazt jelentette Hemingwaynek, mint Chenerynek. 

Hemingway egy autóbalesetet, némi kiterjedt piálást és a következő feleségével történő megismerkedést követően továbbra is küldte a tudósításokat, az ardenneki offenzíváról is tudósított, míg felesége ugyanennél a lapnál Olaszországból írt riportokat, egyébként meg épp váltak egymástól. Hemingway mindeközben egyre jobban kiábrándult a tudósításokból, a szerkesztői pedig belőle: az író arra panaszkodott, hogy az összes jó részt kivágják az írásaiból, az újság pedig nem nagyon tudott mit kezdeni azzal, hogy harcosként festi le magát. Meg is kapta a magáét: több kritika érte a lap szerkesztői részéről az írásait, az író pedig megsértődött.

1500 dollár

Ekkor írta meg – legalábbis a Columbia Journalism Review szerint – élete egyik fikciós fő művét: saját kiadásainak listáját. A lajstrom három oldalt tett ki, és az autóbérléstől a sofőrön át az újságokra kiadott pénzig minden szerepelt benne. Hemingway Londonban két titkár és egy sofőr költségeit számolta fel, de a tönkrement írógépnél is vastagon megnyomta a ceruzát. Az orvosi költségek elszámolásától nagylelkűen eltekintett, igaz, ő maga állt fejre részegen egy autóval. 

Hosszas levélváltások után végül 1500 dollárral kellett beérnie: a kiadó elismerte, hogy joggal tarthat igényt összesen 6000 dollárnyi honoráriumra, de ennek a java részét már megkapta, és fel is élte addigra. 

A tanulság egyrészt az, hogy az újságírókat már akkor sem fizették agyon, másfelől az, hogy Hemingway szokás szerint megint valami eredeti szokást követett: Roald Dahl szerint nem azért volt rossz tudósító, mert nem tudott jó lenni, hanem azért, mert egyszerűen nem volt kedve hozzá.