A méhpusztulás tartóssá vált Európában, és erről legkevésbé a természet tehet, leginkább az ember

544 879 európai, valamint algériai, marokkói és izraeli méhcsaládból 89 124 nem élte túl a 2017-2018-as telet. A 16,3 százalékos pusztulás kisebb ugyan, mint az előző téli, viszont jelentősebb, mint a 2015-ről 2016-ra forduló téli időszakban. Ahogy korábban, így most is a pusztulások alig pár százalékát okozta időjárási anomália, illetve az emiatt bekövetkezett természeti katasztrófa. A veszteségek java az emberi tevékenységgel hozható összefüggésbe – derül ki a Journal of Apicultural Research nemzetközi méhészeti folyóiratban május 30-án közölt tanulmányból, amely egy 36 országra kiterjedő több éves kutatássorozat részeredményeit összegzi. 

A 2008-ban a Berni Egyetem Méhegészségügyi Intézete által – az angolul colony loss-nak nevezett kolóniapusztulások nyomán – COLOSS néven életre hívott nemzetközi kutatóhálózat az elmúlt két évtizedben egyre aggasztóbbá váló tendenciák kiváltó okait vizsgálva tavaly 25 ezer méhészet adatait és tapasztalatait gyűjtötte össze. Az információk elemzése megerősítette azt, amit a méhészek már évek óta szajkóznak: a házi-, más néven nyugati mézelő méh (Apis mellifera) európai populációit sújtó pusztulások többféle, egymással összeadódó káros hatás következményei. A negatív folyamat pedig, a hullámzó mértékek ellenére, állandósulni látszik. 

Paraziták, peszticidek, monokultúrák

A COLOSS jelentése szerint tavaly télen a dél- és nyugat-európai méhkolóniák szenvedték el a legjelentősebb veszteséget. Portugáliában harmaduk nem élte meg a tavaszt, de 25 százalékos volt a pusztulás Szlovéniában, Észak-Írországban, Angliában, Walesben, Olaszországban és Spanyolországban is.

Annak, hogy egy méhcsalád miért nem képes áttelelni sokféle oka lehet, állítják a tanulmány szerzői.  Az egyébként szokványos, „hasmenést” okozó spórás egysejtű méhbélélősködők, a Nosema apis és a Nosema ceranae, vagy a haszonrovar nedveit szívó varroa atka (Varroa destructor) fertőzése például megtizedelhet, vagy ki is irthat egy egész családot. Az utóbbi akkor következik be, ha a méhek legyengülten érkeznek a télbe. 

A COLOSS kutatássorozata ugyan a méhpusztulás tendenciáit vizsgálja, az ugyanakkor kitűnik az összegyűjtött adatokból, hogy a nyáron csak szántóföldi kultúrákban (napraforgón, repcén), illetve csak gyümölcsültetvényekben legeltetett állományok vesztesége szignifikánsan nagyobb, mint azoké, amelyeknek változatos az étrendje.  

Napraforgón gyűjtő dolgozó valahol TörökországbanFotó: Salih Baran/Anadolu Agency

A kutatók hasonlóan szoros összefüggést véltek felfedezni a növényvédő szerek szakszerűtlen, fegyelmezetlen, vagy épp illegális használata és az adott térségben tapasztalt elhullások között. A csávázásra, vagyis a vetőmagok növényvédelmi kezelésére használt neonikotinoidok például a csírázás után szívódnak fel a növekvő növényben és fejtik ki rovarölő hatásukat a növényt fogyasztó kártevőkre. Ezek a szerek kis mennyiségben az adott növény nektárjába és pollenjébe is bejuthatnak, és bár a virágokat látogató hasznos rovarokat közvetlenül el nem pusztítják, termékenységük csökkenését, valamint tájékozódási zavarokat okozva rájuk nézve is károsak. Mivel a mézelő méhek saját energiaszükségletüket nem csak a méhészük által kinézett célnövényből fedezik, gyakran előfordul például, hogy a csávázott kukorica virágzása idején kapnak mérgezést.

A COLOSS jelentésnek összegzése szerint a rizikófaktorok aránya országonként és régiónként eltérő arányú, de mindenütt érvényes, hogy a természetes környezeti hatások okozzák a legkevesebb kárt a méheknek.

Méhkórtan

A tömeges eltűnéssel járó méhpusztulások hátterének felderítése korántsem egyszerű feladat: az áldozatok tetemeit szó szerint pillanatok alatt feldolgozza az anyatermészet, az elpusztult egyedet gyakorlatilag nem lehet vizsgálni, az életben maradtak tanulmányozásával pedig nem feltétlenül állítható fel pontos diagnózis.

Bő tíz évvel ezelőtt elsőként a rejtélyes kolónia-összeomlások (Colony Collapse Disorder, CCD) hívták fel a figyelmet arra, hogy valami nagyon nem stimmel a mézelő méhekkel, miután bizonyos területeken a populáció 90 százaléka szó szerint eltűnt. A magyar szaknyelven elnéptelenedés szindrómának is nevezett jelenség során méhcsaládok tízezrei váltak köddé. A mobiltelefonok elektromágneses sugárzása, a beltenyésztés következtében kialakult immungyengeség, a rovarirtószerek szakszerűtlen használatának negatív hatásai és a GMO-növények terjedése mellett legújabban a túlfeszített munka okozta stressz került elő magyarázatként. 

Méhtetem egy franciaországi kaptárbejáratnálFotó: Paul-André Coumes/Biosphoto

A méhészeti szakemberek szerint a rablógazdálkodásként jellemezhető méhészeti attitűd a bajok ősforrása. Az utóbbi évtizedekben elharapódzott a világban – főleg a méhszegény Nyugat-Európában és Amerikában – az ipari léptékű méztermelés. A praxis lényege, hogy az utolsó cseppig ki kell pergetni a mézet a kaptárakból, a rovarokat pedig mesterséges cukrokkal kell táplálni. Ennek eredményeként egy méhcsalád 100 kilogramm mézet is termel egy szezonban, míg két évtizeddel ezelőtti 20-40 kiló már csúcsnak számított.  

A COLOSS felméréséhez hasonlóan egyre kiterjedtebbé váló kutatások eredményein alapuló prevenciós és gyógyító módszerek bevetéséig mindenképp reményre ad okot, hogy a 10 ezer évvel ezelőtt háziasított méhek 30 millió éves történetük során már több jégkorszakot és globális klímaváltozást is átvészeltek, talán az ember sem árthat nekik. 

Korábbi cikkeink a témában: