Évszázados tévhit dőlt meg: attól, hogy mosolyogsz, még nem lesz jó a kedved

Nem igaz, hogy derűsebbek lennének azok, akik gyakran mosolyognak, mint azok, akik nem erőltetnek magukra jó kedvet, ha nincs rá semmi okuk – döntött meg egy évszázados elméletet az Amerikai Pszichológiai Társaság lapjában három amerikai pszichológus. 

Nicholas Coles, Jeff Larsen és Heather Lench fél évszázad szakirodalmát átnyálazva jutottak arra a következtetésre, hogy a mosolygás mégsem derít önmagában jókedvre senkit, vagy legalábbis majdnem senkit. Pedig a 20. század végétől különösen népszerű teóriát már több mint száz éve hirdetik, és nem kisebb hatású természettudós volt az egyik megalapozója, mint Charles Darwin, az evolúcióelmélet atyja. 

Darwin és a jókedv

Darwin azon kevesek egyike volt, aki úgy hitte, hogy az arcizmok működése hatással lehet a hangulatra. Az ötletre komplett elmélet, a mimikai visszacsatolás hipotézise épült, ami több mint száz éve tartja magát. Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése (Expression of the Emotions) című 1872-es munkájában Darwin azt írta:

„Egy érzelem szabad, külső jegyek általi kifejezése felerősíti az eredeti érzelmet. Másfelől az érzelmek elfojtása, a külső jegyek  lehetőség szerinti teljes elrejtése gyengíti az érzelmet magát. Még az érzelmek megjátszása is képes életre kelteni az adott érzelmet az emberi tudatban.”

A mimikai visszacsatolás elméletének Darwin eredeti felvetése szerint létezik egy enyhébb verziója, miszerint az érzelmek kifejeződése vagy elrejtése (úgy is, mint a pókerarc) legfeljebb erősíteni vagy enyhíteni képes egy-egy alapvető érzelmet. A radikálisabb elképzelés szerint a mimikai izmok működése és akaratlagos működtetése megteremteni is képes egy-egy érzelmet. Így például az elmélet szerint azok, akik olyankor is mosolyognak, amikor nincs rá semmi okuk, valóban derűsek és jókedvűek lesznek, míg azok, akik arckifejezése folyton borongós, akkor is rosszkedvvel kell számolniuk, ha semmi kellemetlenség nem éri őket. 

Nem mindegy, hogy tartod a szádban a ceruzát

A szépen csengő elméletet azonban nehéz bizonyítani és száz évig nem is sikerült. 1988-ban azonban a Mannheimi Egyetem és az Illinois-i Egyetem három személyiségpszichológusa, Fritz Strack, Leonard Martin és Sabine Stepper újszerű kísérleti metódussal állt elő az elmélet bizonyítására. A kísérleti alanyoknak azt mondták, hogy a vizsgálatuk azt hivatott kideríteni, milyen nehézségekkel kell szembenézniük a mindennapos feladataik elvégzése során az embereknek akkor, ha nem használhatták a kezüket. Vagyis a kísérleti alanyok nem tudták, hogy mire megy ki a játék. 

A kísérleti alanyoknak a szájukba kellett venniük egy ceruzát. Ezt kétféleképp tehették, vagy csak az ajkaik, vagy csak a foguk segítségével tartották. Amikor az ajkaikkal szorították az íróeszközt, arcizmaik a szomorúságot imitáló pozícióba húzódtak, míg azok esetében, akik a fogukkal tartották a ceruzát, mosolyt imitáltak. Ezt követően a szájukban tartott ceruza segítségével ki kellett tölteniük egy egyszerű kérdőívet. A kontrollcsoport arcizmait nem piszkálták, ők a kezükben tarthatták a ceruzát a kérdőív kitöltésekor, viszont a balkezeseknek jobb, a jobbkezeseknek pedig bal kézzel kellett írniuk. A résztvevőknek ezután értékelniük kellett a feladat nehézségét. A valódi kísérlet csak ezután következett: miután ezzel megvoltak, megnézettek velük egy rövid rajzfilmet, és a résztvevőknek értékelniük kellett, mennyire volt vicces az animáció. 

Illusztráció az 1988-as mannheimi kísérletbőlFotó: Strack et al.

A kísérlet az előzetes elvárásoknak megfelelően azt az eredményt hozta, hogy a ceruzát a fogukkal tartók szignifikánsan viccesebbnek ítélték a rajzfilmet, mint akár a kontrollcsoport, akár a szomorú arckifejezésre kényszerítettek. A tanulmánynak azért volt óriási a hatása, mert látszólag bizonyította, hogy a mosolygás úgy is képes előmozdítani a jókedvet, hogy az emberek még csak nem is tudják, hogy fiziológiai értelemben mosolyognak.

De, mégis mindegy

Az eredmények átütő erejét csak 2016-ban kérdőjelezte meg Eric-Jan Wagenmakers holland matematikus, aki a világ 17 különböző laboratóriumában ismételte meg az eredeti, 1988-as kísérletet, és nem talált a németekéhez hasonló összefüggéseket. 

Az amerikai pszichológusok most a szakirodalom metaanalízisével a Wagenmakerséhez hasonló eredményre jutottak. Mintegy 300 pszichológiai kísérletsorozat szakirodalmának elemzéséből azt a következtetést szűrték le, hogy ha a mosolygás elősegíti is a jókedvet, a hatása annyira minimális, hogy szinte elhanyagolható. Mint írták, ha 100 embert a hangulatától függetlenül mosolygásra bírnak, abból végül legfeljebb heten fogják úgy érzeni, hogy vidámabbak lettek, mint ha nem mosolyogtak volna. 

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Magyar kutatók titkos élete: nappal tudós, este bűvész

Kevesen gondolnák, hogy a magyar tudományos élet prominens képviselői szabadidejüket bűvésztrükkök gyakorlásával és előadásával töltik. Összeegyeztethető a megtévesztésen alapuló varázslás a tényeket szentként tisztelő tudománnyal? Gáspár Merse Előd fizikus és bűvész négy elismert magyar kutatóval beszélgetett a nagy trükkről.