Azértse

Amikor berontok a hálószobába a lefűrészelt csövű vadászpuskával a kezemben, a feleségem felül az ágyon, sugárzó őszinte kedvességgel mosolyog rám, tudom, hogy amit az arcán látok, az a legigazabb szerelem, úgy mondja, hogy hagyjam már ezt a gyerekes féltékenységet, Száládriel engem is éppen úgy szeret, mint ahogy őt, földöntúli szerelme énfelém is éppen úgy árad, sőt, engem talán még jobban is szeret, hát elfelejtettem, hogy eredetileg miattam érkezett? Száládriel erre álmában mormog valamit, megmoccan, hullámot vetve rebbennek meg a szárnyán a mélykék tollak, elkapom róla a tekintetem, több eszem van már annál, hogy belefeledkezzek a tollak mögött kavargó magasság szédítő gyönyörűségébe. Amikor hozzánk költözött, volt, hogy félnapokig néztem a szárnyát, mondjuk akkor kellett is, a gyógyulás miatt, éreztem, hogy húzódnak vissza az áttétek, hogy zsugorodnak a tumorok, hogy selymesedik a vérem, hiába próbálom elfojtani, még az emlék emlékétől is áramosan végigbizsereg a testem, ott a gerincemben a nyújtózkodás vágya, igen, legjobb lesz, ha kinyújtózom, hagyom, hogy megfeszüljön a gerincem, a combom, a vádlim, a talpam, a lábujjaimban érzem a bizsergést, spiccre állok majd, mint a balett-táncosok, a hasam is megfeszül és a hátam is, a vállam is, és karjaim is, épp csak az ujjaim ernyednek majd el, a két kezem, hogy kicsússzon belőlük a fegyver, aztán a fejem fölé emelem majd a két karom, az ízületeim jólesően ropognak, közben megrázom magam, hogy lecsússzon rólam a köntös, odafekszem majd az ágyra Zsófia mellé, és Száládriel szárnya énrajtam is végigsimít majd. A harag fekete kátrány a hörgőim legmélyén, sötét árnyék, egyetlen mély lélegzetvétel választ csak el attól, hogy mindörökre kisóhajtsam magamból, nagy levegő, mély lélegzet, egyetlen hosszú-hosszú fekete sóhaj, aztán a megkönnyebbülés, a belenyugvó, önátadó, boldog szeretet, Száládriel szárnya újra rebben egyet, megmoccan a szatén takaró alatt, Zsófia gömbölyödő hasára teszi a tenyerét, megint mormog, ez most más, mint az előbb, hosszabb, mélyebb, dorombolóbb, Zsófia is odateszi a kezét, rá Száládriel kézfejére, ahogy megmozdul, egészen lecsúszik róla a takaró, a barackszínű selyemhálóing van rajta, amit a legjobban szeretek, Száládriel keze nagy, az ujjai szinte Zsófia egész gömbölyű hasát körbeérik, a gyöngyházfényű körmeit nézem, nem szabad arra gondolnom, milyen volt, amikor megsimította a fejem, szétfoszlott a tenyere alatt a kasmírsapka, a bőrömre nyomta a tenyerét, akkor is így hümmögve dorombolt, csak hangosabban, éreztem, ahogy a bőröm mélyén új hajhajtások sarjadnak a halott hagymákból, életed életét életem éltesse, dorombolta, most is hallom, Zsófia elnéz mellettem, nem is lát már, mint ha ott se lennék, az arcán sugárzó őszinte szeretet, élet ajándékba, ajándék öledbe, életem életét életed éltesse, nem tudtam már se aludni, se enni, se inni, amikor Száládriel megjött, szinte napra pontosan kilenc hónappal ezelőtt, Zsófia akkor már hetek óta hívta, szólította, hiába mondtam neki mindjárt az elején, hogy hülyeség, olyan kevesen vannak, semmi esély arra, hogy valamelyikük engem válasszon, minket válasszon, Zsófia mindig ugyanazt mondta, amit mondani kell, a röptükről és a kifürkészhetetlenségről, és igaza lett, én meg azt mondtam, amíg még beszélni tudtam, hogy nem vagyok méltó, és igazam lett, örülnöm kellene, tiszta szívvel kéne örülnöm az élet ajándékainak. A hörgőim mélyén fekete árnyék a harag kátránya, összeszorítom a fogam, csikorog, megfeszítem a torkom, a nyelvem a szájpadlásomnak nyomom, úgy fújom neki a levegőt a lezárt toroknak, hogy füstté sűrűsödik bennem a feketeség, gomolygó sötét, mardosó fájdalom, nem kértem ajándékot, vidd oda, ahonnan hoztad, ez zúg a fülemben, ahogy hoztad, úgy vigyed, emelkedik a kezemben a puska, tudom, mi fog történni, ahogy az első csövet kilövöm, Száládriel szárnya megmozdul majd, beteríti Zsófiát és az egész ágyat, az öreg sörét szemcséi a tollaknak csapódnak, aztán úgy gurulnak le róluk, mint a víz cseppjei, én a dörrenés hangjába kapaszkodom majd, nem engedem, nem engedem, azértse engedem, hogy eltöltse szívem a szeretete, a előrelépek, a másik csőre gondolok, a másik patronra, benne a puskaporra, benne a meteorvasból egyenként kovácsolt öttüskés sörétszemekre, arra hogy negyven napig áztak fekete kosvérben, arra, hogy nem engedem, nemengedem, azértse engedem.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.