Utópörgés

Szakmailag felelősen napi három temetésnél többet egyszerűen nem lehet elvállalni, még kőszínházi múlttal sem, ez egyszerűen szívtelen és etikátlan, nincs az az isten, hogy huszonnégy órán belül négy teljesen különböző ember mélyen átélt gyászát át tudd engedni magadon, márpedig itt előttem Kőváriné szerintem egész biztos, hogy azonos az előző szertartás Pirijével és a kettővel ezelőtti Sasinszky Annájával, a hárommal ezelőttin is szerepelt, az ottani nevére nem emlékszem, csak a fekete fátylas gyászkalapjára, megismerem a parfümjén átütő enyhe verítékszag sajátos, kellemes árnyalatát, ismerős is valahonnan, de most nem szabad erre gondolnom, akármennyire is felcseszi az idegeimet a kollegina mohó és vállalhatatlan viselkedése, most arra kell gondolnom, hogy Karl Gustav Dorfmayer vagyok, az elhunyt egykori első munkaadója, későbbi jó barátja, és a többi és a többi, a szájpadlásomnak nyomom a nyelvem, úgy engedem át magam Dorfmayer úrnak, a polimermaszkom úgy módosul, hogy viszonylag híven tükrözi a vonásait, a pórusokat körülvevő mikroképernyők tovább fokozzák az illúziót, a hasonlóság nem tökéletes, se a magasságunk, se a testalkatunk nem azonos, ezen az árszinten nem is várható el, hogy mondjuk gesztusszinten lemásoljuk a megbízót, a teljes testi hitelesség az nagyságrendekkel nagyobb összegbe fáj, amit mi, egykori színészek vállalunk, az az egyszerű fél-tudatátengedés, hozzá mélyen átélt színészi munka, nem hiszem, hogy ebben a gyászoló gyülekezetben lenne egyetlen igazi hiteles másolat is, ahhoz szerintem, tanszékvezetés meg miniszteri főtanácsoskodás ide-vagy oda, nem volt se elég befolyásos, se elég gazdag az elhunyt.

Dorfmayer úr, közelebb lépünk a sírhoz, Dorfmayer úr, sírni kezdünk, ez ma a második sírásom, szerencse, ezért is vállaltam el ma egészen kivételesen a negyediket is, maradt még bőven könnyem, ez a Dorfmayer a bríf alapján nem tűnt ilyen zokogósnak, és most tessék, Dorfmayer úr, zokogunk, ráz a sírás, folynak a polimeren a könnyeink, megülnek a ráncainkban, szar lehet öregembernek lenni, félni a haláltól, meg visszaemlékezni a fiatalságunkra, Dorfmayer úr nyolcvanhat elmúlt, nem csodálom, hogy nem vállalkozott a hosszú vonatútra vagy a repülésre, amúgy is gondolni kell a bolygó jövőjére, az imperszonálás egészen olyan, mintha személyesen ott lenne, jut eszembe a reklámszöveg, közben mint szép híves patakra, énekli a gyülekezet és Dorfmayer úr is, éneklünk, ez bónusz, ha az igazi Dorfmayer lenne itt, csak tátogna, mint a sült hal, vagy ünnepélyesen hallgatna, de most a többiekkel éneklünk, tudunk neki magyarul, jó, mindjárt vége, most jön a rögdobálás, ehhez külön érzőkesztyű van rajtam, Dorfmayer úr balkezes, ez furcsa, sose fogom megszokni, kicsit kizökkent az átélésből, megint megérzem azt az édesen csípős verítékszagot, igen, Kőváriné van mellettem, egyszerre guggoltunk le, ő jobbkezes, a baloldalamon áll, majdnem ugyanazt a rögöt fogjuk meg, összedörzsölődik a karunk, ismerős a húsának a keménysége, Dorfmayer úr, felemeljük a rögöt, súlyos, sötét földdarab, fekete bánat, sötét gyász, halál, ezt próbálom érezni, Dorfmayer úr, elérzékenyülünk, de a Kővárinét imperszonáló kollegina szaga már ott a torkom mélyén, mi a francért nem ken cink-oxidot a hajlataiba, mint én, ha négy haknit elvállal, egész nap feketében a napon, mégis mit gondol, legalább a többiekre tekintettel lehetne, na jönnek végre a sírásók, hányják szépen a földet, jól van, mindjárt vége, még a kondoleálás, megyek az özvegy felé, Dorfmayer úr, mondjuk, drága Manci, fogadd őszinte részvétem, jaj, csak ölelés ne legyen, de lesz, drága Manci széttárja a karját, Dorfmayer úr, széttárjuk a karunk, Drága Karl, drága Manci, Manci úgy megszorít, hogy alig kapok levegőt, visszaszorítom, végre elenged, ez mi lehetett, sose fogom megtudni, még két perc és lejár az idő, Dorfmayer úr előbb kicsekkol, megsülök ebben a kurva maszkban, el innen gyorsan, ötven lépésre innen van egy pad az elhagyott parcellánál, valósággal lerogyok, mintha tényleg nyolcvanöt lennék, letépem a maszkot, vizet locsolok az arcomra az öntözőkútból, ölni tudnék egy cigiért, eszembe jut a vésztartalék, még a leszokás előtt dugtam el, a Hübérházi-kriptában, az itt van a szomszéd parcella tetején, indulok arra.

Kőváriné egyszer csak ott van előttem, cigizik, rám vigyorog, Karl, mondja, Karl, nem ismersz meg, Ida vagyok, a te Idád, ne haragudjon, kollegina, én már végeztem, suhintok felé a maszkkal, különben is, hogy képzeli, hogy levarr négy haknit egy nap alatt, ez ellentmond a szakmai jóérzésnek, kegyeletsértéssel ér fel, Kőváriné erre nevetni kezd, maga beszél, mondja, azt hiszi, nem láttam, hogy ott volt mindegyiken.

A nevetése  mélyből jövő, vérbő nevetés, utálni szoktam a mély hangú nőket, de most azt érzem, hogy elönt az öröm, tudom mi ez, a szokásos utóhatás, amikor a túltolt gyászt próbálja ellensúlyozni és kitisztítani magából a test és az elme, olyan, mint a premierek utáni pörgés, csak éppen zsigeribb, nyilván a kollegina is ezt érzi, valahol a tudatom mélyén felbukkan egy emlékrög, egy meztelen hát nyújtózik előttem a lepedőn, Kőváriné háta, Ida háta, rég volt, most van, egészen fiatalok vagyunk, a kollegina is letépi a maszkot az arcáról, eldobja a cigijét, amikor megölel, magához szorít, és a fülembe liheg, és a fülcimpába harap, tudom, hogy azt érzi, amit én, hogy élek, élünk, mégiscsak élünk, ez mind nem igaz, ez csak a szokásos utópörgés, ez nem ő és nem én vagyok, tudom, de nem érdekel, a nyelvem a szájpadlásomnak nyomom, hagyom hogy szétáradjon az izmaimban a lüktető bizsergés, a kezem a kollegina szoknyája alatt, Ida, lihegem, Ida, Ida, Ida.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.