Őszierdő

Nagyon nehéz a marmonkanna, fáj a vállam meg a hátam, ahogy a dzsip platóján állva töltöm befele a permetező tartályba a gázolajat, nagyon-nagyon vigyázok, hogy egy csepp se menjen a tölcsér mellé, amit a jövőszökő tart a tartály lyukában. 

Nem szabad pazarolni a drága finom gázolajat, ha egy csepp is mellé menne, azt a  jövőszökő nem hagyná megtorlatlanul, hasba verne a franciakulccsal, amivel a permetező dűznijét lazítgatta az előbb, most itt az övébe tűzve, ahogy guggol a dzsip platójára buherált permetező mellett, egész közel van az arca a tölcsérhez, a szája tátva, kicsit kilóg a nyelve, hol aprókat szuszogva szívja-szaglássza, hol szinte horkantva nyeli-habzsolja a gázolajszagú levegőt. 

– Jaj de finom, jaj de csodálatos szaga van – böffenti közben, rám parancsol, hogy én is szaglásszak, ne hagyjuk veszni azt a finom drága szagot, azt az édes bódító csodálatos szagot, ez igazi föld alatti olaj, ilyen nincs már egy csepp se abban a szegény elkopott, szétpusztított szürke jövőben.

Nem-nem, nincs ott már olaj egy korty se, mindet elégettük, mindet eltüzeltük, az utolsó gyűszűig kiszedtük az egészet még az Antarktisz alól is, még a palát is olyan szárazra pumpáltuk, hogy egy molekulányi nyersolaj nem sok, annyi nem maradt a Föld köpenyében.

Bizony, ő és a többiek nem is értették, hogy mit szerettünk mi annyira ezen az olajon, de aztán, ahogy ebben a boldog és gazdag huszonegyedik században először beleszaglászott, és megtöltötte tüdejét ez a finom észteres illat, és ahogy először rálépett egy turbódízel gázpedáljára, és először meghallotta azt a gyönyörű dübörgést, és először megérezte azt a jó torokkaparó kipufogószagot, hát rögtön megértett mindent. Még szép, hogy kibányásztuk, még szép, hogy elégettük, nem csoda, nem-nem, bizony, hogy nem, a helyünkben ő se hagyott volna, és most, hogy visszaszökött ide hozzánk ebbe a gyönyörű bőségbe, hát ki is fogja élvezni egészen.

Kifogy a kanna, az utolsó cseppet is beletöltöm, csak akkor teszem le, a jövőszökő feláll, elveszi tőlem, még egyszer utoljára beleszagol, mielőtt behajítaná a fák közé, aztán megint azt mondja, hogy nem tud betelni ezzel, hogy milyen jó szagú, és hogy ég, és hogy füstöl, és milyen ereje van, milyen erővel mozgatja ezt a négy és háromnegyed tonna vasat, hogy dübörgeti a turbódízelt, repes a szív, mikor hallja, a jövőben ez sincsen már, mind elrozsdáztak és szétrohadtak a terepjárók, el se hiszi, hogy egy ilyen muzeális gyönyörűséget hajthat, mint ez a háegyes, a legszebb gép, amit csak ember valaha készített, ha másért nem, hát csak ezért megérte visszaszökni ide abból a szegény szürke, reménytelen, haldokló jövőből.

Grafika: Tóth Róbert Jónás / qubit.hu

Felugrik a terepjáró tetejére a platóról, széttárja a karját, úgy forog körbe, azt mondja, nézzem meg, nézem meg ezt a tölgyerdőt, most ősszel a legszebb, micsoda színek, pláne, hogy ilyen jó száraz itt minden, ilyen ragyogó vörösek itt ezelőtt sose voltak, már csak a látványért is megérte volna felterepjárózni ide a hegy legtetejére. Őszierdő, őszierdő, őszierdő, kiabálja, ugrál és tapsol hozzá, majdnem behorpad a bakancsai alatt a tető.

Egyszer csak abbahagyja az ugrálást, rám néz, ügyesen dolgoztam, mondja, egy csepp gázolaj nem sok, annyi se ment kárba, és majdnem csurig van a permetező, apám büszke lenne rám, ha élne. Nézzek csak én is körül, hadd lássuk még egyszer utoljára ezt a csuda fantasztikus erdőt.

Tudom, mit kéne csinálni. Felkapni a platón heverő másik marmonkannát, és a jövőszökőre locsolni a gázolajat, és aztán, ahogy üvöltözni kezdene, fejbe kéne csapni  a kannával, egyszer, kétszer, háromszor, hogy elájuljon, aztán rálocsolni az egész gázolajat, aztán kivenni a zsebéből apa régi zippóját, mert láttam, hogy apa szivardobozával együtt kivette a szekreterből, és rá kéne dobni a jövőszökő hájas hasára, aztán nézni, hogy szétég, megérdemelné azért, amit apával csinált, és azért, amit anyával.

Tudom, hogy erre még gondolni se szabad, úgysincs rá semmi esélyem, a jövőszökő tud mindent előre, minden mozdulatomat előre látja, most is tátott szájjal kezd el rajtam röhögni, olyan iázó nevetése van, mint a szamárbőgés, visszhangot ver a dombok között, úgy röhög, hogy csorognak a könnyek az arcán, és azt mondja, ne higgyem, hogy bármit tehetek ellene, megtanulhattam volna már, hogy minden csak egyféleképpen történhet, nem történhet másként, ami kipusztul, annak ki kell pusztulnia, ami szétég, annak szét kell égnie, hát legalább vegyük ki a részünket a pusztítás élvezetéből mi is, mert ott a jövőben már pusztítani meg irtani sincsen mit, de bezzeg itt minálunk, itt annyi csodás szépség van, ez az erdő is itt például.

A jövőszökő akkor elhallgat, azt mondja, tátsam ki a szám, kitátom, erre belenyúl, betolja a nyelvem alá a mutatóujját, dohányízű, olajízű, utálom. 

A jövőszökő kicsit körbekotorászik a nyelvem alatt, aztán hirtelen kihúzza a számból az ujját, a szélbe tartja a kezét, szétterpesztett ujjal simogatja a semmit, azt mondja, ez az, érzi már, mindjárt fordul a szél, ma van az utolsó esélyünk. Pont időben érkeztünk, éjszaka ebben a nagy szárazságban magától kigyulladna és leégne a szép őszierdő, abban meg hol lenne az élvezet? Most legalább mi égethetjük fel, milyen fantasztikus lesz beülni szépen a dzsipbe, beindítani a permetezőt, rátaposni a gázra, bőgetni a motort, szórni a fák közé a finom olajpermetet, aztán behajítani oda a meggyújtott öngyújtót és versenyt futni a tűzzel. 

Felkészültem? kérdezi, de nem válaszolok. Úgyis mindegy.

(A fenti szöveg egy változata nyomtatásban is megjelenik, a Margó Irodalmi Fesztivál idén induló Umami című kiadványában, a száz oldalas tematikus szám címe Apokalipszis, most?, és a klímaváltozás témáját járja körbe.) 

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.     

Huszonhárom éve ért véget A bolygó kapitánya, ami egy egész generáció életét határozta meg

Az amerikai ökorajzfilm pusztítóan ronda rajzokkal és faék egyszerűségű történetekkel próbálta felhívni a figyelmet a környezetvédelem fontosságára. A sorozat 1996-ig futott, mostanra már bőven felnőtt az a generáció, amelyet a rajzfilm annak idején megszólított – és mint kiderült, A bolygó kapitányának a mai napig akadnak követői.

2119

Arra kértük a pályázókat, hogy esszében járják körül a kérdést: milyennek képzelik a következő évszázad emberét. A Qubit versenyének második helyezettje Sándor András, akinek munkája különleges formai megoldásával is felhívja magára a figyelmet.