Ez még nem a halottak napja, és már nem is Halloween: boldog Samaint!

November elsején ünnepeljük mindenszentek napját, amikor a katolikus egyház azokról a megdicsőült lelkekről emlékezik meg, akik ugyan a mennybe jutottak, de nincsenek nevesítve. Ide tartoznak azok a szentek is, akiknek nem jutott saját emléknap, de azok is, akik ugyan ártatlanul, de kereszteletlenül haltak el. Azokért is ilyenkor gyújtanak gyertyát a hívők, akik már leszolgálták az idejüket a purgatóriumban, és most már csatlakoztak a mennyei sokasághoz. 

Annak ellenére, hogy itt is halottakról van szó, ez még nem a halottak napja, és már nem is Halloween: ez utóbbi a mindenszentek előestéjét jelenti (a kelta gyökerű vagy angolszász országokban ugyanúgy az előestét ünneplik meg ilyenkor, mint ahogy szentestén is szokás összeülni). A Halloween szó etimológiája is erre utal: a Hallow szentet jelent, az een (eve) pedig estét vagy előestét, magát a kifejezést ebben a formájában egyébként (nem véletlenül) Robert Burns skót romantikus költő vetette papírra.

Burnsig persze hosszú út vezetett, a Halloween vagy akár a mindenszentek ünnepe pedig a romantikánál jóval távolabbi múltra tekint vissza, az ünnep ugyanis kelta eredetű. Talán mégsem véletlen, hogy maga a kifejezés épp a romantika idején került elő, ugyanis a kelta kereszténység ekkor kezdett befutni a mainstreambe, majd nagyjából száz évvel később a William Butler Yeats által a zászlajára tűzött kelta félhomály-programban indult világhódító útra. Ted Olsen, a Kelták és a kereszténység című könyv szerzője szerint ez aztán a hatvanas években vált valódi őrületté, ekkor kezdődött meg a mozgalom dekrisztianizálása. 

A nap este kezdődik

Az eredeti kelta ünnepet október harmincegyedikén, a valódi ünnep előestéjén kezdték el megülni. Ez volt az újév kezdete, és a legtöbb kelta törzsben a két nagy, dátumhoz köthető ünnep egyike (bár Írországban sokáig megmaradt ezen kívül még két másik is, így ott a szakralitás nem télre és nyárra, hanem nagyjából négy vallási jelentőségű évszakra osztotta az évet). Jan Filip cseh régész a Kelta civilizáció öröksége című könyvében azt írja, hogy a kelta szilvesztert nagyjából november elsején, a legeltetés végén ünnepelték, míg a meleg időszak kezdetét a munka ünnepén, május elsején (ezt Beltane, Beltine vagy Céthshamain névvel illették). Filip megemlékezik két másik ünnepről, a február elején esedékes Imbolcról és az augusztusi Lugnasadról is, ez előbbit a juhtenyésztéshez, utóbbit pedig a termés sikeres betakarításához kapcsolja. 

Az előestének különös szerepe volt a keltáknál: úgy tartották, hogy a sötétség megelőzi a világosságot, így az adott napra esedékes ünnep is a sötéttel kezdődik, majd másnap folytatódik. Az ünnepet az őszi napéjegyenlőség és a téli napforduló közé pozicionálták, és gyakran nem is csak az előestéből és az azt követő napból állt, egyes beszámolók hatnapos ivászatokról és lakomákról szólnak. 

Ennek fényében bölcs előrelátásnak tűnik, hogy halálbüntetés várt arra, aki fegyvert fogott az ünnepen. A kelták mulatozásairól több elszörnyedt beszámoló is született, Diodórosz ókori görög történetíró például arról írt, hogy a kelták ugyan rendkívül vendégszerető népek, de ebéd közben néha előfordul náluk egy-két gyilkosság is, ha felhevülnek az indulatok.

Behajtják a jószágot

A Celtic Mithology című könyv szerint november elsején, Samainkor (vagy Samhainkor) hajtották be a jószágot a mezőről, a lakoma mellett pedig lóversenyeket és vásárokat is rendeztek, az írországi Tara dombján (vagy Tlachtga dombján) pedig gyűlést szerveztek – ahol tilos volt komolyabb mészárlásokat tartani. 

TaraFotó: Michael Runkel/robertharding

A néphiedelem szerint ilyenkor az élők és holtak birodalma közötti fal elvékonyodik, ezért a holtak mellett különböző természetfeletti lények látogatására is lehet számítani, ezek pedig elrabolhatják, jobb esetben megtréfálhatják az embert. Ezért is tartották úgy, hogy a druidák által gyújtott máglyák mellett a későbbiekben még plusz védelemre is szükség lehet – így bukkant fel a középkorban a faragott tarlórépa, majd később a töklámpás hagyománya. 

Jön a tök

A középkorból eredeztethető szokás alapját egy népmese adta: Stingy Jack (Smucig Jack) a történet szerint leült az ördöggel inni, de nem volt hajlandó fizetni az italért, ezért meggyőzte az ördögöt, hogy változzon tallérrá, hogy legyen mit elinni. Jack ezután egy ezüstkereszt mellé helyezte az érmét, az ördög ezért képtelen volt visszaváltozni saját patás-villásfarkú önmagává. Idővel Jack elunta, hogy egy ördögöt cipel a zsebében, és megeskette a patást, hogy elengedi, ha békén hagyja egy évig, és nem tart majd igényt a lelkére sem. 

JackFotó: FREDERIC J. BROWN/AFP

A közös italozás után kettejük kapcsolata még tovább romlott, egy alkalommal Jack felküldte a jelek szerint nem túl tanulékony ördögöt egy fára, aminek keresztet faragott a törzsébe, így az nem tudott lejönni. Az ördög ezen érthető módon felháborodott, de kötötte az egyezség: mikor Jack meghalt, nem vihette el a lelkét, de a pokolba sem engedte be, inkább útjára bocsátotta úgy, hogy csak egy parázsdarab fényénél tájékozódhatott, ezt hősünk egy kifaragott répába rejtette, és azóta is így járja a földet, miután egy ilyen alakra a mennyben sem tartottak igényt. 

A faragott répa, krumpli, cékla vagy tök a bolyongó Jack elijesztésére szolgál az ajtó vagy ablak közelében, és innen jön a töklámpás angol neve, a Jack-O-Lantern is. A szokást a kivándorló írek honosították meg Amerikában, ők találtak rá a tökéletes megoldásra is a tök formájában – ez szivárgott vissza az elmúlt években aztán Európába. 

Azért csak pogány maradt

Írország katolicizálásakor valamit kellett kezdeni a Samain rítusával: a tradíció még a középkorban is erős volt, Szent Patrik viszont már az 5. században a fejébe vette, hogy megtéríti Írországot. A misszionárius szent megkövetelte volna, hogy a kereszténység ne csak külsőleges legyen, vagyis ne csak a szokásokat vegyék fel a hívők az országban, de a Samaint ő sem tudta betiltani – ahogy a később a sör védőszentjévé váló Kildare-i Szent Brigid tisztelete is vígan virágzott annak ellenére, hogy nyilvánvaló kapcsolatot ápolt Brigid pogány istennő kultuszával. A katolicizálási lázban odáig is eljutottak, hogy Brigidből végül Szűz Mária bábája lett.

Szent Brigidet cipelikFotó: Antonia Reeve/National Galleries of Scotland

A Samainnal kapcsolatban először a rómaiak próbálták a saját halottünnepüket, a Feraliát ráhúzni a mulatságra, és megpróbálták Pomona, az aratás istennőjének ünnepévé tenni, majd következett a kereszténység. Először IV. Bonifác pápa próbálkozott azzal, hogy letörje a Samain szarvát: a szentek és mártírok ünnepét május 13-ára helyezte át, de ezzel sem tudott véget vetni a pogány tűzünnepeknek. Később, a 9. században IV. Gergely pápa, valószínűleg kelta származású papok nyomására visszahelyezte az ünnepet az eredeti, őszi-téli dátumra, november elsejére, azóta ünnepeljük Mindenszentekként (és ekkor hirdették ki azt is, hogy másnap a halottak napja van, a két tradíció azóta is szinte elválaszthatatlan egymástól). 

A kanonizált egyházi ünneppé válástól már csak egy lépés volt, hogy a Samain Mindenszentekként az egész világon elterjedjen: Magyarországtól Mexikóig ünneplik, igaz, vérmérséklettől és helyi hagyományoktól függően mindenhol máshogy. 

A halottak szabadon járnak

A kelta hitvilág szerint Mindenszentek napján a halottak szabadon járnak köztünk: erre vezethető vissza a jelmez mellett az Amerikában meghonosult halloweeni kéregetés szokása is, a szellemek ugyanis nem feltétlenül voltak jóindulatúak. A nyilvánvalóan gonosz holtak (a megkeseredett Stingy Jack), tündérek, goblinok és egyebek mellett (lángoló orrlyukú lóval találkozni például rossz ómen, mert azt jelenti, hogy az ember hamarosan meghal) számolni kell még az elhalt rokonsággal is. 

A hagyomány szerint halottak napja előestéjén – vagyis, ha úgy számolunk, ahogy a kelták tették, és az estével indítjuk a nap menetét – az elődök szellemei visszatérnek, a háziak pedig az ősi rituálék után szívesen fogadják őket, a holtak a családi tűzhely mellett összegyűlnek. Ahogy a házimanóknak, tündéreknek és elfeknek az ír irodalomban, nekik is ételt hagynak elöl – mint a Mikulásnak szokás. Ezért raktak  tüzet éjszakára, és nem véletlen, hogy ügyeltek arra is, hogy mivel kínálják a holtakat: ha az elhalt felmenők nem voltak elégedettek az ajándékkal, könnyen dühbe gurultak. Ennek állít emléket az 1920-as évektől gyerekprogrammá váló halloweeni csokikéregetés. A rómaiak is sikeresen hagytak nyomot az ünnepen: a szintén angolszász országokban szokásos almahalászat, amikor a gyerekek egy vízzel teli vödörből szájjal emelik ki az almát, valószínűleg Pomona istennő emlékét őrzi.

Régen nem babra mentFotó: Photo12

A Mindenszentek az ártatlannak tűnő, ismeretlenekről való megemlékezésen kívül rengeteg pogány titkot rejt: Gergely pápa hiába próbálta keresztény ünneppé tenni, a népszokások a keresztény világ minden táján őrzik a pogány örökséget. Hagyományosan jövendölő ünnepként indult: a Dictionary of Irish Phrase and Fable szerint amellett, hogy Írország-szerte megülik az ünnepet, fontos dátum volt azoknak is, akik a jövendőbelijükre voltak kíváncsiak (hogy ez mennyire megmaradt Angliában, arról jól tanúskodik Agatha Christie Halloween és halál című krimije).

Hagyomány, nem Halloween

Nem túl meglepő, hogy a tökfaragás szokása, mint ahogy az ördög becsapásáról szóló történetek is, nemcsak Írországban és Amerikában, hanem Európában, így nálunk is hódítottak: a tökvicsori készítése a 20. század elején Erdélyben és a mai Magyarország területén is népszerű volt. A Mindenszentekhez ennek megfelelően rengeteg babona és népszokás kötődik: a halottak Magyarországon is hazalátogatnak, ha eljön az ő napjuk. Itt is, legalábbis Csépán, az ünnep a jószág behajtásához köthető: „ilyenkor szorultak be az állatok, a gulya, a csürhe, a ménes és a csorda”. 

Mindenszentek napján máig szokás a sírok megtisztítása, rendbetétele, a néphit szerint ilyenkor itt is hazalátogatnak a halottak – és a Samaint megülő írekhez hasonlóan sok helyütt nálunk is ételt, kenyeret, sót, vizet tesznek az asztalra nekik, gyertyát gyújtanak értük, van, ahol még külön kalácsot is sütnek nekik. Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos gyűjtése szerint ilyenkor nem szerencsés a földmunka, a meszelés, a varrás, még a befőzés sem. Hanem azért harangozáskor nagyon illik vigyázni: a holtak köztünk járnak, nem jó, ha az ember kilép az útra. Ki tudja, miért, a néphit szerint ugyanis a holtak csak másnap mennek misére. Az ír babona úgy tartja, hogy ilyenkor igazán rossz ötlet keresztúton járni, ott ugyanis tudvalevőleg gyakran megfordul az ördög, a temetőt pedig kifejezetten kerülni kell.

Akárhogy is, a töklámpás, a kéregető gyerekek, a sokat kárhoztatott amerikás ünnep nagy múltra tekint vissza, és hiába berzenkednek egyesek tőle, ebben a legnagyobb szerepe épp az egyháznak van: olyan sikerrel terjesztette el több kontinensen a Samain ünnepét, hogy az amerikai portáktól a század elején élő magyar parasztságig valójában mindenhol a kelta újévet ünneplik, csak épp nem tudnak róla.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: