A növényvilág svájci bicskája, a csodálatos kókusz

Ha kókuszod van, mindened van: nem véletlen, hogy a hindu vallás szerint egy valamirevaló áldozat szinte elképzelhetetlen kókuszdió nélkül, de a fa többi része is hasznosítható. A dió feltörése az egó feltörését jelképezi, de a növény többi részének is szimbolikus jelentősége van: a rostos kókuszbél rétegeinek lehántásával az ember a vágyaitól szabadul meg, a lé kiöntésével pedig szimbolikusan az önző gondolatokat távolítja el magából. Nem csoda, hogy India magának tulajdonítja a kókuszt: miután már a védákban is szerepel, sokan természetesnek veszik, hogy innen indult világhódító útjára a Cocos nucifera

Kókuszok GanésánakFotó: GARDEL Bertrand / hemis.fr/hemis.fr

Eszerint a megfejtés szerint a kókuszt a Vishvamitra nevű bölcs találta fel ajándékként egy barátja számára, mások úgy tartják, hogy az első kókuszt az elefántfejű istenség, Ganésa kapta labdaként, hogy legyen mivel játszania – ez gurult le aztán a Földre, és ebből terjedt el a kókusz az egész világon. Ez utóbbi forgatókönyv szerint is India a növény őshazája – ezzel azonban nem mindenki ért egyet.

Hosszan utazó kókusz

A botanikusok korábbi álláspontja szerint a kókusz nem egy istenség labdája volt, hanem Pápua Új-Guineából terjedt el, miután itt élnek a nemesített növény legközelebbi rokonai. Azt, hogy a növény ennyire elterjedt, az is magyarázhatja, hogy eredetileg a Gondwana őskontinens peremén ütött tanyát, de a homokos parton a diók csakhamar a vízbe kerültek, az áramlatok pedig az ázsiai és óceániai partokra sodorták őket, ahol aztán szintén kókuszligetek bukkantak elő. 

Mike Foale ausztrál biológus negyven év kókuszkutatás után megjelent könyvében, a Coconut Odyssey-ben (A kókusz odüsszeiája) egyenesen az élet fájának nevezi a növényt: ahogy elterjedt a tengerpartokon, tápláló eledel várta a trópusi szigetek és partvidékek első vendégeit. Oda, ahová magától nem jutott el a növény, az emberek vitték magukkal: a Hawaii-szigetekre polinéz hajósok juttatták el, erről a vándorló kókuszról szóló népdalok emlékeznek meg (erről pedig ilyeneket énekelnek, hogy: „Niu-ola-hiki, niu-loa-hiki”, ami az indiai Haryana Mezőgazdasági Egyetem kutatói szerint annyit tesz, hogy „ó, életadó tahiti kókusz, ó, hosszan utazó kókusz”). 

Utazó kókuszFotó: Tobias Bernhard Raff/Biosphoto

Kétszer nemesítették

A dió egyébként meglepően hamar gyökeret ver a lakatlan területeken is, nem túl igényes, és tűri a sós vizet is: az indonéziai Krakatoa vulkán 1883-mas kitörése után felszínre kerülő szigeten, ahol egyébként senki és semmi nem akadt, 1929-ben már kókuszpálmát találtak. 

A kókusz genetikájának vizsgálata során rájöttek, hogy valamikor a történelem során az őskókusz kettéágazott, és az ember két különböző fajtát nemesített tovább.

Kenneth Olsen, a Washingtoni Egyetem DNS-kutatója szerint a kókusz egyik őshazája India, a másik Malajzia, erről a két tájékról indult aztán a növény világhódító útjára. A Közép-Amerikában található kókuszpálmák a maláj gyökerű csendes-óceáni fajtához tartoznak, míg a Karib-szigeteken az Indiából származó növények nőnek. 

Foale szerint az emberiség mintegy félmillió éve fogyaszt kókuszt, bár pontosan nem lehet megállapítani, hogy mikor kezdte – az viszont jól nyomon követhető, hogy az ember ahová csak tudta, magukkal vitte a növényt. Ausztráliában csak viszonylag későn terjedt el a kókusz – mindezzel együtt ez a legsikeresebb haszonnövény a világon, Cook kapitány érkezése után hatvan évvel pedig már itt is feltűntek a kókuszpálmák. 

Természetes kulacs

A dióban kompakt módon szállítható, és tartósan hozzáférhető az ivóvíz,  vagyis a kókuszlé. Fáját tüzelőnek és építkezésre használják, de alkoholos italt is készítenek a nedvéből, arról nem is beszélve, hogy több millió ember megélhetését biztosítja.

A normális életFotó: PREVOST Vincent / hemis.fr/hemis.fr

Dustin Hoffman szerint a napsütés és a kókusz a normális élet két alapfeltétele – mégis veszélyben lehet. Annak ellenére, hogy a növény nagyon hatékonyan alkalmazkodik a különböző körülményekhez, ide értve a változó csapadékmennyiséget, a sós vizet és a talaj fajtáját, nem mindenki nyugodt a kókusz jövőjét illetően. A klímaváltozás az egyik ok, ami a kutatókat aggasztja:  hatásainak felmérésére több szervezet is létrejött, leginkább azokban az országokban, ahol a kókusz az egyik legfontosabb fogyasztási cikk. Sri Lankán a rizs után ez a legfontosabb helyi élelmiszer, de Pápua Új-Guineának is a kopra és a kókuszolaj a legfontosabb terméke. 

Élő génbankok

A legtöbb mezőgazdasági termék esetében a génbankok megfelelő védőhálót biztosítanak a haszonnövények számára: ha egy új kórokozó bukkan fel, a tudósok még mindig visszanyúlhatnak egy korábbi verzióhoz vagy keresztezéshez, de a kókuszt éppen a víztartalma miatt nem lehet leszárítani. A világ kókuszai nem is mutatnak túl nagy genetikai változatosságot, így ha beüt a probléma, ugrik Dustin Hoffman álma, és a világ sokkal kevésbé lesz élhető, mint most.

A Pápua Új-Guineán és Elefántcsontparton található ültetvényeket már így is egy levélsárgulással és a növény pusztulásával járó betegség tizedeli, a Karib-szigetekről pedig akár el is tűnhet a klasszikus karibi hangulathoz köthető termény.

A kókusz romlását a tudósok nem nézik tétlenül, bár az élő génbankként szolgáló ültetvények fenntartása hely- és költségigényes. Öt ilyen intézmény létezik a világon, Brazíliában, Indonéziában, Indiában, Elefántcsontparton és Pápua Új-Guineában, ez utóbbi két helyen pedig már ezeknek az ültetvényeknek a létét is veszélyezteti a sárgulást okozó baktérium. A kókuszvédelemre létrejött nemzetközi szervezet, a COGENT (International Coconut Genetic Resources Network) fagyasztással próbálja tartósítani a kókuszembriókat, de a módszer nagyon költséges – azok közül, akik a kókuszból élnek, a legtöbben kistermelők, nem tudnak hozzájárulni a költségekhez.