Mit jelent férfinak lenni?

Idei balatoni nyaralásunk alkalmával nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy a sörökkel és jégakkukkal telepakolt hűtőtáskát lecipeljem a partra. Mikor hangot adtam nemtetszésemnek, barátom a következőképp vágott vissza: „Ne panaszkodj már, légy férfi!” Ilyen és ehhez hasonló kijelentésekkel nap mint nap találkozunk.  Jobban belegondolva azonban elég különösek: mégis mi más lennék, mint férfi?

Vegyünk egy ennél különösebb példát: 1947-ben Slachta Margitot ellenzéki képviselőtársai úgy méltatták, hogy ő „az egyetlen férfi a parlamentben,” miközben nyilvánvalóan tisztában voltak azzal, hogy Slachta valójában nő.

Ebben az esszében annak járok utána, hogy milyen jelentések társíthatók a „férfi” és „nő” kifejezésekhez. Ennek során ki fog derülni, hogy ezek valójában többjelentésűek, és van olyan értelmük, amiben hozzájárulhatnak káros nemi sztereotípiák fenntartásához és megerősítéséhez.

Fogalmak kettős karakterrel

Ahhoz, hogy megértsük a nemekre vonatkozó terminusokkal kapcsolatos problémát, először egy általánosabb jelenséget kell szemügyre vennünk. Joshua Knobe és kollégái empirikus kutatások során arra jutottak, hogy bizonyos fogalmak – tudós, művész, tanár, bűnöző, anya és így tovább – kettős karakterrel rendelkeznek. Ez azt jelenti, hogy van deskriptív (leíró) és normatív (előíró) jelentésük is, és megtörténhet az, hogy valaki az egyik jelentésnek megfelel, de a másiknak nem – vagy fordítva.

Képzeljünk el egy dogmatikus fizikaprofesszort, aki egész napját egyenletek megoldásával tölti, de minden empirikus bizonyíték ellenére egy sikertelen elméleti perspektívához ragaszkodik. Mondanánk-e az illetőről azt, hogy igazi tudós? Úgy tűnik, hogy ebben az esetben helyénvaló a következőt mondanunk róla: „egy bizonyos értelemben nyilvánvalóan tudós, de ha belegondolunk abba, hogy valójában mit jelent tudósnak lenni, akkor ő egyáltalán nem az.” Most tegyük fel, hogy találkozunk egy lelkes amatőrrel, aki soha nem járt egyetemre, nem ismeri a különböző kísérleti eljárásokat, de az élet minden területéhez befogadóan viszonyul, és empirikus bizonyítékok hatására rendszeresen átformálja vélekedéseit. Az iménti megállapítás ellenkezőjét tehetnénk róla: „egy bizonyos értelemben nyilvánvalóan nem tudós, de ha belegondolunk abba, hogy valójában mit jelent tudósnak lenni, akkor ő kétségkívül az.”

Úgy tűnik tehát, hogy a „tudós” fogalmának kétféle meghatározása van. Egyrészt konkrét, felszíni tulajdonságok és gyakorlatok révén (laborkísérletek végzése, adatok elemzése, elméletek formálása, tanulmányok írása és így tovább) meghatározhatjuk a fogalom deskriptív jelentését, aminek a dogmatikus fizikaprofesszor mint tudós megfelel. Ám az imént felsorolt jegyekben van valami közös: mindegyik ugyanannak az absztrakt értéknek a megvalósítását segíti elő: a világ empirikus megismerését. A lelkes amatőr célja pedig pontosan ez volt, így bár deskriptív értelemben nem számít tudósnak, normatív értelemben viszont mégis az.

Nem minden fogalom rendelkezik ilyen kettős karakterrel: például a buszvezető, patikus, ismerős, másodunokatestvér és ehhez hasonlóknak csak deskriptív karaktere van. Nagyon különös lenne például olyasmit mondani egy buszvezetőről, hogy „van egy bizonyos értelem, amiben buszvezetőnek nevezhető, de ha belegondolunk, hogy mit jelent valójában buszvezetőnek lenni, ő nem is az.” A fogalom ugyan jól körülírható konkrét tulajdonságok segítségével (vezetés, utasok szállítása és így tovább), de a legtöbben nem gondoljuk, hogy ezek valamilyen elvont értéket is megjelenítenek.

Knobe és kollégái a következő tesztet javasolták annak eldöntésére, hogy egy fogalomnak van-e normatív karaktere: ha egy szerepet betöltő személy értékelésénél használhatjuk az „igazi” kifejezést, akkor nagy valószínűséggel a normatív értékeknek való megfelelést díjazzuk: „Márta egy igazi tudós.” Ezzel szemben az „Erzsébet igazi buszvezető” mondat nagyon furcsának hat.

A kettős karakterű fogalmakat leginkább a természeti fajtanevekkel – mosómedve, arany, víz és hasonlókkal – érdemes még összevetni: általában ezekről is azt gondoljuk, hogy a kategóriába sorolás kritériumai nem merülnek ki pusztán a felszíni tulajdonságokban, hanem valamilyen rejtett oka van. Ha kézbe veszünk egy aranyrögöt és egy darab piritet, akkor – hacsak nem vagyunk szakértők – nem tudjuk megkülönböztetni a kettőt, mert kívülről annyira hasonlóak. Nem attól lesz valami arany, hogy nehéz sárga fém, hanem attól, hogy az a 79-es protonszámú elem. A különbség a természeti fajtanevek és a kettős karakterű fogalmak közt az, hogy úgy gondoljuk, az előbbi esetben a rejtett tulajdonság okozza a felszínieket, míg az utóbbinál a felszíni tulajdonságok segítenek az absztrakt ideál megvalósításában.

Társadalmi szerepeink

Sarah-Jane Leslie a fent bemutatott eredmények alapján vizsgálta a nemeket jelölő kifejezéseket. Állítása szerint a legtöbb ember nem tesz különbséget a társadalmi nem és a biológiai nem között, számukra a férfinak vagy nőnek lenni egyszerűen egy velünk született biológiai adottság. Mivel ezekben a kutatásokban a hétköznapi vélekedéseink értelmezése volt a cél, a „férfi” kifejezés deskriptív jelentése ez utóbbira vonatkozik. Normatív értelemben azonban különféle elvárások, informális kötelezettségek és viselkedési normák halmazát értjük rajta.

A fent bemutatott keret szerint tehát amikor barátom a „légy férfi!” felszólítással bátorított, valójában a normatív jelentést használta, amihez általában erőt, elszántságot, tettrekészséget és hasonló karakterjegyeket társítunk. Amikor pedig a képviselők azt mondták Slachta Margitról, hogy „ő az egyetlen férfi a parlamentben”, akkor arra céloztak, hogy bár biológiai értelemben kétségkívül nő, azokat a normákat testesíti meg, amelyeket a férfiakhoz szokás társítani.

A fogalmak normatív jelentése abból a szempontból problematikus, hogy nem csak kifejezik ezt a jelentést, hanem normatív erővel is rendelkeznek: ha valaki egy körülhatárolható funkcióval rendelkező csoport tagja, akkor szembe kell néznie azzal a kötelességgel is, hogy szerepét a lehető legjobban ellássa.

Érdemes feltenni a kérdést, hogy hogyan hat a normatív erő azokra, akik nem értenek egyet a csoporthoz társított ideállal? Leslie egy megdöbbentő interjúra hivatkozik, amelyet Kevinnel, egy volt stricivel készítettek. Az interjúban Kevin felidézi, hogy más stricik hogyan bántalmazták „alkalmazottaikat”, amit ő morálisan helytelen viselkedésnek tartott. Együtt érzett a nőkkel, ezért eleinte (strici-prostituált sztenderdek szerint) meglehetősen kollegiális viszonyban állt saját alkalmazottaival.  Az interjúban bevallja, hogy ennek ellenére később ő maga is bántalmazott egy prostituáltat, amit azzal magyarázott a riporternek, hogy „meg kellett tennie, mert a stricik ezt csinálják”.

Ahogy Kevin fogalmazott: „higgy nekem, az évek alatt hallottam az emberektől, hogy azt mondják [rám], hogy ez a csávó nem is strici. Érted mit mondok?” Jóllehet deskriptív értelemben Kevin nyilvánvalóan az volt, státuszát a striciség normatív értelmében kérdőjelezték meg. A történet azzal zárult, hogy a prostituált otthagyta Kevint, de nem a bántalmazás miatt, hanem mert Kevin elvesztette a megbecsülését azáltal, hogy nem felelt meg a striciség ideáljának.

Az egyet nem értés lehetőségei

Láthattuk, hogy milyen károkat képesek okozni a hamis beidegződéseket rögzítő normatív ideálok, de ha nem értünk egyet velük, vajon hogyan tudjuk vitatni ezeket? Leslie szerint három szinten is lehetőségünk van egyet nem érteni.

A legkézenfekvőbb az, ha valaki vitatja a társadalmi fajtához társított elsődleges funkciót, tehát voltaképp magával az ideállal nem ért egyet, például elutasíthatom azt, hogy az ideális férfinak vezető szerepet kell betöltenie a családban. Ezenkívül elfogadhatjuk magát a funkciót, de vitathatjuk azt, hogy bizonyos tulajdonságok szükségesek ahhoz, hogy ezt a funkciót jól betöltsék. Valaki gondolhatja úgy, hogy a férfiak szerepe a pénzkeresés, de elutasíthatja azt, hogy a tradícionálisan női szerephez társított gyereknevelésből emiatt kevesebb részt kell vállalnia.

Fontos látni, hogy minden ilyen jellegű diskurzus mögött elhallgatott háttérfeltevésként megjelenik az is, hogy egyáltalán léteznek ideális nemi szerepek, amelyeket a férfiaknak és a nőknek be kell tölteniük. Ha nem értünk egyet ezzel a feltevéssel, sokkal nehezebb dolgunk van, mert a diskurzus keretfeltételeit kell megkérdőjeleznünk. Ez sok esetben megszakítja a beszélgetés „természetes folyását,” a hallgató pedig eleinte valószínűleg nem is fogja érteni, hogy – látszólag – miért váltottunk témát. Ilyen meta-párbeszédek során körültekintőnek kell lennünk, de ha nem értünk egyet azzal, hogy léteznek nemi szerepek amiket be kell töltenünk csak azért mert férfiak vagy nők vagyunk, akkor sajnos nem lehet őket megkerülni. Hiába teszünk olyan jellegű kijelentéseket, hogy „jó az, ha egy nő karrierista” vagy „az igazi férfiak beszélgetnek az érzelmeikről”, mert egyből olyan beszédmódban találjuk magunkat, ami „a nőkről” vagy „a férfiakról” kíván valamilyen általános elvárást megfogalmazni. Ezáltal pedig fenntartjuk és megerősítjük azt a gondolatot, hogy valakinek a neme rá nézve kötelező érvényű társadalmi szereppel és viselkedési normákkal jár együtt.

A cikk az Információs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-19-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának szakmai támogatásával készült.  A szerző az ELTE BTK Filozófiai Intézetének doktorandusza, az Eötvös Collegium tagja.  A Filoman filozófusainak további cikkei itt olvashatók.