Figyelem! Ez a cikk spoilereket tartalmaz a Star Wars 9. epizódjára, sőt az összes többire is, ha még azokat sem láttad. Bár akkor miért olvasod ezt a cikket? Mindenesetre, mi szóltunk.

Hihetetlen, de véget ért a Star Wars filmsorozat. Mármint az, ami a mintacsaládnak nem nevezhető Skywalker família és társainak történetét dolgozza fel. Annak is a harmadik trilógiája, hiszen egyszer már 1983-ban, majd 2005-ben is megvolt a Végső Finálé, de kreatív és üzleti okokból aztán mindig a folytatás mellett döntöttek. Időközben a rajongók is egyfajta hatalmat szereztek a franchise felett: az előzményfilmek (1999–2005) idején már az interneten volt lehetőségük jelezni, hogy nem kell Jar Jar, nem kellenek a midikloriánok, és inkább hagyják az egészet, de a már Disney-uralta új trilógia (2015–2019) alatt a közösségi médiában is elküldhettek minden alkotót a Külső Peremvidék bugyraiba párafarmerkedni.

Szögezzük le: a Skywalker kora című kilencedik epizód nem jó film, de a körülményekhez képest jó befejezése ennek a trilógiának. A széria megváltójának kijelölt, de ténykedésével csak egy újabb globális közösséget magára haragító J.J. Abrams zsákutcába kergette magát, amikor a nagy visszatérést jelző hetedik részben (Az ébredő Erő) a nosztalgiára alapozta az új trilógiát: úgy nem lehet felépíteni az új karaktereket, hogy közben a mellékszerepekben visszatérő nagy öregek ellopják a show-t. Kit érdekel egy sosem látott sivataglakó lány eredettörténete, ha Csubakka üvöltése kíséri, és kit érdekel egy alig felskiccelt pilóta sztorija, ha Harrison Ford elől veszi el a játékidőt?

Az ébredő Erő ennek ellenére tökéletesen élvezhető film volt, izgalmas volt az új főszereplők érkezése, az új világok, lények bemutatása, a Birodalom bukása utáni galaxis felfedezése. És ezt nemcsak a (viszonylag) váratlan visszatérés eufóriája mondatja velem, több újranézés után is simán megáll a lábán. Utólag viszont már látszik, hogy a nosztalgiára fektetett hangsúly mellett mik jelezték még előre az elkerülhetetlen zsákutcát: a mémesedésre kitalált, önreflexív, ironikus párbeszédek (vagy vicceskedés), illetve a túlzsúfoltság.

Előbbi alatt azokat az egysorosokat értem, amiket Vin Diesel is megirigyelne, és amikről ordít, hogy csak azért kerültek a forgatókönyvbe, hogy később a csoportos csetbe küldött gifeken láthassuk viszont; míg az utóbbi például az olyan karakterek erőltetésére vonatkozik, akik nagyot szólhattak volna, ha van mögöttük bármilyen stratégia: Snoke legfőbb vezér, Phasma kapitány, Hux tábornok, Maz Kanata.

Azt még a sokat kárhoztatott, Lucas-féle előzményfilmeknek is sikerült elérni, hogy az olyan karaktereknek, amelyek mélyebb megismerésére nincs idő, legalább funkciójuk legyen. A kapzsi Watto mindenáron megakadályozta volna Anakin eladását az első részben, a négykezű vendéglátós Dexter galaxisbeli tapasztalataival tudta segíteni Obi-Want a másodikban, és Jango Fett is több tudott lenni, mint egy ismert családnév mögé bújtatott kirakatszereplő. Most akkor gondoljuk át Phasma, Maz Kanata vagy épp a Benicio del Toro által játszott DJ karakterének szerepét az új trilógia cselekményében.

A kommentelők átvették az irányítást

És ha már meglepetésre elérkeztünk abba a korba, ahol az előzménytrilógia számít hivatkozási pontnak, akkor azt is érdemes megjegyezni, hogy George Lucas legalább előre kitalálta a három film részletes történetét, és még ha óvodás jelenetekkel és kisebb-nagyobb logikai hibákkal is voltak tele, legalább a sztori egészére nézve egységes volt a trilógia. A 7-8-9. rész forgatókönyveit ehhez képest legalább nyolcan írták, három már bejelentett változatot teljesen újraírattak (Michael Arndt a 7., Jack Thorne, valamint a Colin Trevorrow–Derek Connolly duó a 9. részhez írt sztorijait), és egy rendezőváltás is történt a zárórésznél, amikor a megvadult rajongók csillapítására visszahozták J.J. Abramst.

Hogy miért vadultak meg a rajongók? Erre az a népszerű válasz, hogy azért, mert nem tetszett nekik az új trilógia iránya. Persze nyilván nem ez áll a Twitter-hadjáratokba és komoly fenyegetésekbe forduló őrület mögött, hiszen Az ébredő Erővel még az volt a többséget is befolyásoló hangos kisebbség baja, hogy túlságosan is hasonlít a legelső, 1977-es Star Warsra, és semmi eredeti sincs benne, Az utolsó Jedik című nyolcadik résszel pedig az, hogy meghazudtolta a korábbi filmekben látottakat, és eredeti ötleteivel egyenesen eltérítette a szériát.

A valódi ok – ahogy az a kirohanások, kommentek folyama végén mindig kiderül –, hogy sokan nem tudják megbocsátani a Disney-nek, hogy az új főhős egy nő (Daisy Ridley) lett, a három új férfi főszereplő közül pedig az egyik (John Boyega) fekete, egy másik (Oscar Isaac) pedig latino. Ez persze túlmutat a Star Warson és a Disney-n is, inkább a társadalom általános megosztottsága áll mögötte, és a rettegett Liberális Hollywoodi Elitnek szól, amely a sokszínűséget, ne adj’ Isten a feminizmust is bele meri keverni egyesek kedvenc kitalált meséjébe. A cérna Az utolsó Jediknél szakadt el, amelyben egy ázsiai-amerikai nő is kapott egy nagyobb szerepet, Kelly Marie Tran önkéntes száműzetésbe is vonult a közösségi médiából a Star Wars-rajongók felől érkező online zaklatások hatására.

Bár a filmek minőségét tekintve az új trilógia csak az erőltetett fordulatokkal tömött, rettentően buta Skywalker korával vallott kudarcot, a rajongói közösség már attól a pillanattól elkezdett mérgezővé válni, amint kijöttek az első hírek Az ébredő Erő castingjáról, és a leghangosabb idióták terjeszteni kezdték az összeesküvés-elméleteiket a Disney liberális agymosásáról. Innen már nem volt visszaút, minden poszt és cikk alatt áradtak a píszít túltoló stúdiót és gyakorlatilag a projekt minden résztvevőjét gyalázó kommentek, a jelenségről újabb cikkek születtek, azokra reagáltak a színészek, az írók, a rendezők, és el lett könyvelve, hogy itt botrány van. Az általános elégedetlenség aztán egy ponton átfordult puszta rasszizmusból és szexizmusból finomabb, a tartalomra is vonatkozó kritikákba.

Soha senki nem fogja elismerni, de gyaníthatóan, legalább részben ez vezetett odáig, hogy a Skywalker kora, a nagy lehetőség a méltó fináléra, szórakoztató, de gyakran egyenesen nevetségesbe forduló katyvasz lett – a Disney elkezdett reagálni. Hogy ne alakuljon át pénzügyi bukásba a rajongói elégedetlenség, biztonsági játékosnak visszahozták rendezőnek J.J. Abramst, újraírták a sztorit, és lementek kutyába, hogy minél több rajongó igényét kiszolgálják. Nem tetszik nekik, ahogy Rian Johnson elbánt Luke-kal? Visszahozzuk, Harrison Forddal együtt, sőt ha már így benne vagyunk, megtaláltuk Billy Dee Williamst is, Lando is visszatér! Túl woke nekik Az utolsó Jedik üzenete, hogy Reynek azért nincsenek az Erővel megáldott felmenői, mert bárkiből lehet hős? Hozzunk vissza egy régi arcot Rey nagyapjának, az Uralkodó például mekkora csavar lenne, mivel mindenki azt hitte, hogy rég meghalt!

Ezzel a szolgalelkű, a logikát pillanatokig tartó eufóriára cserélő hozzáállással viszont nemcsak a saga utolsó részére, de az új trilógia egészére is nehéz jó szívvel gondolni. Az ébredő Erőben felvetett fő konfliktusokat (Rey származása, Kylo Ren és Rey kapcsolata/ellentéte) nem tudták kielégítően lezárni; egy csomó érdekesnek tűnő karakterről derült ki, hogy semmi valódi szerepük nem volt a történetben; Finn és Poe karakterfejlődése nem létező íveken mozgott; Az utolsó Jediket és Rian Johnsont pedig szinte leplezetlenül alázta a befejező rész – Rose és az ő történetszálának hanyagolása mellett egy konkrét utalás is elhangzik az előző film vitatott kamikazejelenetére.

Johnson a premier előtti héten arról beszélt egy interjúban, hogy szerinte rossz irány a rajongók kiszolgálása, mivel az gyakorlatilag lehetetlen, és inkább hagyjon mély nyomot egy film valakiben úgy, hogy nem ért egyet a döntéseivel, mint hogy hamar elfelejtsék azért, mert semmi meglepőt nem láttak benne. A premier óta nem nyilatkozott a filmről, mindössze egy üzenetértékű fotót osztott meg a Twitteren: a Rose-t játszó Kelly Marie Tranról a vörös szőnyegen.

Egy következmények nélküli galaxis

Egy trilógia például attól tud jól működni, ha a karakterek tetteinek az egyes filmeken túl is vannak következményei, vagy mondjuk, hogy a végén megválaszolandó rejtélyek megoldására időnként utalások hangzanak el vagy tűnnek fel. Az, hogy mindenféle elhintett nyomok nélkül a semmiből előhúzzák, hogy oké, akkor Rey az egykori Palpatine kancellár unokája, egy gyors WTF-en kívül semmilyen hatást nem vált ki. Huxról kiderül, hogy az ellenállók kéme, amire szintén nem lehet érdemben reagálni, mert egyáltalán nem utalt erre semmi a korábbi viselkedésében. Snoke karaktere egy izgalmas új főgonoszt ígért Az ébredő Erő előtt, ehhez képest semmi érdemleges nem derült ki róla két rész alatt, hogy a harmadikban egy félmondattal elintézzék, hogy csak az Uralkodó bábja volt.

A Skywalker kora ráadásul még a főbb karakterek kinyírásától ódzkodó franchise-ok között is újat tudott mutatni gyávaságban: miután Han Solót és Luke Skywalkert önként írták ki a szériából az alkotók (mondanom sem kell, a visszhang megosztó volt), Leia szerepének pedig Carrie Fisher sajnálatos halála szabott korlátokat, Abramsék jól figyeltek arra, hogy a rajongóknak nehogy el kelljen veszíteniük egy újabb szeretett karaktert. Ezért Csubakka nem hal meg, hiszen a másik hajón volt, nem azon, ami az egyetlen környékbeli hajónak tűnt, és felrobbant; C-3PO a trailerbe szánt búcsújelenete ellenére nem veszíti el a teljes memóriáját, hiszen R2-D2-nak épp volt egy mentése róla; és Kylo sem hal bele Rey szúrásába, hiszen az úgy morálisan túl szürkezónás lett volna, úgyhogy inkább kézrátétellel meggyógyítja.

Persze az új film érdemeit se hallgassuk el. Poe Dameron két rész woohoo-zás és ál-hansolói macsóskodás után kapott egy tisztességes történetszálat, és a legjobb karaktereket (Babu Frik az anti-Baby Yoda, de jó eséllyel sokat hallunk még róla) is ez a sztori szállította. A Palpatine-őrülettől eltekintve azért szép lezárást kapott a főhős, Rey, és a válaszokra éhes rajongók többnyire azért nem panaszkodhatnak. És az ikonikusnak szánt jelenetek is működnek többnyire: ilyen a tengeri fénykardpárbaj, a még intenzívebb „Erő-telefonálás” Rey és Kylo között, a Ren lovagjainak dizájnja, Rey és a TIE-vadász esete, és én még a nevetségesen gigantikus flottákat is bírtam – a csillagrombolóra belovagoló harcosok képe azért már nekem is sok volt.

Leginkább azonban egy Halálos iramban-filmre emlékeztetett a Skywalker kora: az idióta egysoros poénokon lehetett röhögni, de nagyon azok sem maradtak meg; a tempó az eddigieknél sokkal nagyobb volt, rekordgyorsan ugráltak bolygóról bolygóra, küldetésről küldetésre; a logikai hibáktól hemzsegő, alapvetően buta történet látványos és szórakoztató felszín mögé lett bújtatva; a túlzsúfolt érzelmek pedig olyan melodrámába hajlanak, amit legalább ironikusan élvezni lehet. És persze a grandiózus körítés mellett mindkét franchise büszkén hirdeti, hogy a családról szól. Egy apró különbség a két széria között: akármilyen irányt is vesz a történet, Vin Diesel hű követői nem kívánják egymás halálát az interneten néhány hülye film miatt.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: