Nagy hullámokat vetett a legutóbbi írásom, ami arról szólt, hogy milyen káros, ha az iskola és a társadalom a külső elvárásoknak való megfelelést jutalmazza, míg az önálló, szabad gondolkodást megtorolja. Ehhez persze olyan példát kellett használnom, amiben a külső elvárások nem egyértelműek, jogosan vitathatók. Óriási tévedés lenne azt hinni, hogy ilyen csak hébe-hóba fordul elő az iskolában tárgyalt témák között. A nyelvvel kapcsolatos dolgok között rengeteg ilyen van, de biztos vagyok abban, hogy az élet sok más területén is, ha nem mindegyiken.

Az én példám mindenesetre az volt, hogy az anyagnevek (réz, arany, víz stb.) vajon az ún. főnevek közé tartoznak-e. Van ennek következménye a magyar írásbeli nyelv hagyományos szokásaival kapcsolatban is, mert a főneves szerkezeteket (amiknek az első tagja főnév) alapesetben egybe szoktuk írni, míg a mellékneves kapcsolatokat külön (persze sok sajátos aleset van, amikor nem ez történik). De alaposan félreértette a mondandómat, aki úgy értette, hogy az írásom a legcsekélyebb mértékben is az ún. „helyesírásról” szólt.

A cikkem második, hosszabb részében arról beszéltem, hogy miért is jogos az anyagnevek konkrét példájának esetében vitatni a szentenciát (ami egyébként sok tankönyvben nem is szerepel), hogy az anyagnevek a főnevek közé tartoznak. A példában szereplő diák ugyanis amellett érvelt, hogy inkább melléknevek, különösen az olyan kapcsolatokban, mint a rézedény vagy az aranygyűrű, mert fizikai tárgyak (edények, gyűrűk) tulajdonságaira utalnak. Az érvelés szerintem teljesen helytálló, és nemhogy büntetni nem lett volna szabad a gyereket, hanem nagy dicséretet érdemelt volna. Ugyanakkor az is alaposan félreértette az írásomat, aki azt hitte, hogy én az anyagneveket az ún. melléknevek közé sorolnám. Nem erről van szó (hanem csak arról, hogy a diák érvelését díjazni kellett volna), hiszen éppen arról írtam, hogy én az egész osztályozással elégedetlen vagyok.

Akkor milyen szófajú a réz?

A „szófajok”, szóosztályok problémáiról már többször írtam ebben a rovatban is, nem kezdem most elölről. Ami az iskolai oktatásukat illeti, azt tapasztaljuk, hogy ott főleg jelentéstani alapon határozzák meg őket. Éppen ezen az alapon (tehát iskolai szempontból teljesen jogosan) érvelhetett a cikkbeli diák amellett, hogy a réz melléknév.

A nyelvészek viszont inkább a szavak megfigyelhető alaktani és mondattani környezete alapján szoktak ilyen osztályokról beszélni, vagyis annak alapján, hogy milyen toldalékok járulhatnak a szavakhoz, és milyen más kifejezésekkel alkothatnak szorosabb kapcsolatot. Ezért az írásom nyomán többen felvetették, hogy az iskolai tananyag helyesen sorolja a réz szót a főnevek közé, hiszen főnevekre jellemző toldalékokat kaphat (rezek, rezet, rezem, rezes stb.), míg melléknevekre jellemzőket alig (rezebb? rézebb? rézül?). Mondattani szempontból kevésbé feltűnő a dolog, hiszen vannak szerkezetek, amikben a főnevekhez hasonló szerepet játszik (pl. szennyezett réz), míg másokban, például éppen abban, amibe az emlegetett tanuló beleütközött, melléknevekhez hasonlót. De akármit gondoljunk is ezekről a nyelvészetibb szempontokról, történetünk, az iskolai konfliktus szempontjából ez mellékes, hiszen ott (legalábbis harmadikban) csak a jelentéstani szempont szerepel a főnév és a melléknév meghatározásában.

Érdemes egy pillanatra azért mégis megállni ennél a kérdésnél, mert az osztályba sorolás általános problémáját érinti. Amikor jelenségeket osztályozni próbálunk, és nehézségekbe ütközünk, alapvetően két utat követhetünk. Az egyik az, hogy kijelentjük: az osztályok határai nem élesek, vannak „központi”, „prototipikusabb” tagjaik, és vannak „periférikusak”, amik másokhoz is közel állnak, határesetek. Eszerint az anyagnevek lehetnek olyan főnevek, amik nem prototipikusak (azok ugyanis egyedi fizikai tárgyak, individuumok fajtáira utalnak). Ezt az álláspontot képviseli például az egyszerűen csak Nyelvtan című könyv (az Osiris kiadó nyelvészeti sorozatának kötete), ami valójában kognitív-funkcionalista szemléletű magyar nyelvtanról szól.

A másik lehetőség az, hogy magát az osztályozást kérdőjelezzük meg, és más eszközökkel próbáljuk meg leírni az illető jelenségek viselkedését. Én ebben az esetben ezt az utóbbi megoldást látom indokoltabbnak. Hogy pontosan miért, azt most nem magyarázom el, de azt leszögezem: én sem tagadom, hogy léteznek a szavaknak nagyon népes csoportjai (bár nem sok), amik szinte minden szempontból nagyon hasonlóak. Ha valaki akarja, tekintheti ezeket „prototipikus” valamiknek, a kérdés az, hogy mit csinál a többivel.

Nyelv és kogníció

Szerintem a nyelv a kommunikáció és a gondolkodás eszköztára, és ezért persze magán viseli a kommunikáció és a gondolkodás sajátosságainak a nyomát, hatását. De nem csak azt: a kialakulása, változása során mindenféle más hatás is éri, véletlenek is történnek vele, meg az is erősen érezhető rajta, hogy mivel nincs minden egyes esetre külön eszköze, az emberek a különböző eszközöket mindenfélére használják, bár az nem teljesen előrelátható, rendszeres és következetes, hogy hogyan. És aztán az újító használatok elterjedhetnek, és szokássá, vagyis a nyelv részévé válhatnak, mások meg kimehetnek a divatból.

Vegyük például az ún. birtokos szerkezeteket (a magyarban, bár más nyelvekben is van hasonló). Ezt használjuk persze a tulajdonviszonyok kifejezésére is (Jóska bankbetétje), de rész–egész viszonyok kifejezésére is (Jóska vádlija), meg bármilyen esetre, amikor a birtokos valahogy rendelkezik a birtok fölött, vagyis a birtok alá van rendelve neki (Jóska beosztottai), vagy éppen rokonsági vagy más emberi viszonyban van vele (Jóska szülei, testvérei, barátai), és így tovább, folytathatnám a végtelenségig. Egyetlen eszközt a legkülönbözőbb dolgok kifejezésére használunk, és szerintem nehéz lenne megmondani akár azt, hogy melyik közülük a „prototipikus”, és melyikek a „periférikusak”. Az sem szokott világos lenni, hogy melyik a történetileg korábbi, bár néha a nyomára lehet ennek bukkanni, de túl sok jelentősége annak sincs.

Az ún. kognitivisták nagyon erős összefüggést tételeznek fel a nyelvi eszközök természete, lehetséges használatai és a gondolkodásunk törvényszerűségei vagy esetleges vonásai között. Például az alapelveikből az következik, hogy annak a rengeteg mindennek, amit birtokos szerkezetek segítségével szoktunk kifejezni, kell hogy legyen valamilyen közös kognitív, gondolati vonása, de legalább néhány prototipikus kognitív magva, a periférikus eseteket meg szintén mindenféle kognitív mechanizmusokkal kell ezekből levezetni. Én az összefüggést sokkal változatosabbnak, színesebbnek gondolom, mint ők: ahogy feljebb írtam, a szemléletünkön kívül mindenféle más hatások és véletlenek is befolyásolják, hogy az eszközök milyen használati módjai válnak általánossá, szokásossá. Abban viszont egyetértek velük, hogy egy-egy eszköz szokásos használatai – Wittgenstein szemléletes kifejezésével – családi hasonlóságban állnak egymással, vagyis olyanok, mint egy család tagjai: mindegyik családtag hasonlít valamelyik másikra, de nem minden családtag hasonlít mindegyik másikra. És azt is elismerem, hogy valamiféle kognitív gazdaságossági okokból szeretjük, ha a haszonló célra szolgáló eszközök formailag is hasonlítanak egymásra, és ebből „melléktermékként” kialakulnak csoportok, osztályok.

Mellékes technikai megjegyzés: amit Wittgenstein családi hasonlóságnak nevez, a matematikában tolerancia-relációnak nevezik. A tolerancia-relációk olyanok, amiknek csak két tulajdonsága van: reflexívek (vagyis esetünkben mindenki hasonlít önmagára) és szimmetrikusak (ha valaki hasonlít másvalakire, akkor az is hasonlít őrá). Ezzel szemben az osztályozást meghatározó relációkat a matematikában ekvivalencia-relációknak hívják. Az ekvivalencia-relációknak még egy plusz tulajdonságuk van: ha valaki ugyanabba az osztályba tartozik, mint egy másik, és a másik ugyanabba, mint a harmadik, akkor az első is ugyanabba tartozik, mint a harmadik. Ezt úgy mondják, hogy az ilyen reláció tranzitív is. A családtagok közötti hasonlóság viszont nem ilyen, ezért nem ekvivalencia, csak tolerancia, és ezért a családtagok a köztük levő hasonlóságok alapján nem alkotnak osztályokat.

Családi hasonlóságok mindenütt

Nyelvészként is nehéz állandóan észben tartani, hogy a sokféle használat és a köztük levő családi hasonlóság a nyelv minden eszközére ugyanígy érvényes. Érvényes az anyagnevekre is. Amikor a réz, arany, víz szavakat a „főnevek” közé sorolják, amögött egyrészt az húzódik meg, hogy a főnevek „prototipikus” használatának azt tekintik, hogy a fizikai világ individuumainak (tárgyak, személyek, illetve ezek részei) a fajtáit jelölhetjük velük, másrészt pedig az, hogy az anyagnevek „prototipikus” használatának meg azt, hogy az illető anyagból készült fizikai tárgyakat (anyagmennyiségeket) jelölhetjük velük. Nem tudom, hogy ez a két mögöttes feltételezés gyakorisági alapon igazolható-e, és azt sem tudom, hogy valamilyen más, független szempontból tényleg beszélhetünk-e ilyen elsődlegességről. Szerintem nem. A történetemben szereplő harmadikos gyerek intuíciója például az volt, hogy az anyagnevek jellemző módon nem annyira tárgyakra, mint tárgyak tulajdonságára utalnak. Én csak annyit mondok, hogy nem biztos, hogy a kétféle intuíció között választanunk kell. Az anyagneveket is sokféle célra használjuk, és én légbőlkapottnak, tudománytalannak tartom azt, hogy az egyik használatukat elsődlegesnek, prototipikusnak tekintsük. (Az előző írásomban felsoroltam még néhány más használatukat is, akár azok némelyike is szóba jöhetne, mint elsődleges. Nincs független alapunk arra, hogy egyet kipécézzük közülük.)

A szótárírók gyakorlata azt mutatja, hogy gyakorlati célokra érdemes néhány jellegzetes használatot, sűrűsödési „pontot” megjelölni, de egyetlen jellemző használatról általában nem beszélhetünk. De az is látszik, hogy még több jellemző használat esetén is nagyon nehéz (szerintem elméletileg lehetetlen is) megmondani, hogy pontosan hány van, és hol húzódnak közöttük a határok. És az anyagnevek még az egyszerűbb esetek közé tartoznak. Az úszik igének vajon melyik a „prototipikus”, elsődleges használata, az, ahogy az ember úszik, vagy az, ahogy a dinnyehéj? (Esetleg az, ahogy a halak, a víz alatt?) Vagy ha több van, akkor ezek közül melyikek? És vajon mi a „prototipikus” használata annak, hogy még? Az, hogy 'egyelőre' (pl. Jóska még nem jött haza), vagy az, hogy 'többet, tovább' (pl. Adjál még salátát!), esetleg az, amikor nemhogy ... lehet a folytatás (pl. Még a főnökének se köszön mindig...)?

Ahogy feljebb már utaltam rá, az egyes szócsoportok lehetséges használatai szeretnek összefüggni a mondattani viselkedésükkel meg az alaktanukkal (a toldalékolási lehetőségeikkel, már ha az illető nyelvben egyáltalán vannak toldalékok). De ez az összefüggés is sokszínű, nem közvetlen és nem következetes. Például a számokat jelentő szavak a jelentésüknél fogva szoktak a nyelvekben „főnévi” jellegűek is lenni (mert a segítségükkel lehet az illető számú individuumokból álló csoportokra utalni), de ugyanezért névelőszerű szerepet is szoktak betölteni (a magyar felsőoktatásban újabban már nem is tekintik külön szófajnak a számneveket, hanem a melléknevek egy fajtájának), toldalékolásuk pedig furcsa eltéréseket szokott mutatni mindkét szófaj „prototipikus” tagjaitól. Vagyis nemcsak az egyes szavak használatai, hanem a szócsoportok viselkedése is inkább olyan hasonlóságokat mutat, mint a családi hasonlóságok, nem pedig osztályozás-jellegű.

A szerző nyelvész, az MTA Nyelvtudományi Intézetének főmunkatársa. A Qubit.hu-n megjelent írásai itt olvashatók.

Kapcsolódó cikk: