Tizenkét magyar társadalomtudós magyarázza el, hogyan pusztítja az „Illiberális Internacionálé” az európai egységet
„A populista szereplő hangsúlyosan egy homogén nemzet egyetlen hiteles képviselőjének tekinti magát (...). A nép egyetlen igazi képviselőjeként ráadásul nem kötik oly mértékben a szabályok, mint aki csupán a választók egy részétől kap felhatalmazást, hisz a nép akaratán nem lehet sem külső, sem belső korlát. Ennek alapján a populista politikus hatalomra kerülve a fékek és ellensúlyok lebontásáért is küzd” – írja Győrffy Dóra politológus-közgazdász az európai pénzügyi válság tanulságairól szóló tanulmányában, amely a tavaly november 28-án megjelent Közel Európa távol című, Kovács Lajos Péter szerkesztette tanulmánygyűjteményben olvasható.
A tanulmánykötetben tucatnyi társadalomtudós ír több mint 350 oldalon arról, mennyire nevezhető sikeresnek az Európai Unió, gazdasági értelemben van-e alternatívája az európai közösségnek – különösen Magyarország számára –, illetve milyen erők igyekeznek szétfeszíteni a ma még 28 európai országot tömörítő szövetséget.
Nemcsak az európai országok egysége kérdőjeleződött meg, a kötet bemutatóján az a kérdés is felmerült, hogy „a borítón kívül mi köti össze ezeket a tanulmányokat”. Legalábbis az esszégyűjtemény méltatásakor az akadémia kistermében ezzel viccelődött Balázs Péter közgazdászprofesszor, aki szerint „Európa kétségtelenül megjelenik benne, számomra a közös nevező az volt, hogy ismert szerzők kedvenc témái szerepelnek”. Az európai integrációt különböző témakörök felől megközelítő tanulmányokban azonban más közös pontok is felfedezhetők. Több szerző foglalkozik például Győrffyhez hasonlóan azzal, hogy milyen kapcsolat van Magyarország uniós szereplése, gazdasági helyzete és populista kormányfője között.
A válság nem mindenhol torkollott unortodoxiába
Mint Győrffy a legutóbbi gazdasági válság kapcsán megjegyzi, a válság és a válságkezelés, valamint az ezektől elválaszthatatlan költségvetési megszorítások komoly lehetőséget jelentenek az elittel való elégedetlenség politikai meglovagolásához, így a populista politikusok felemelkedéséhez. Csakhogy a 2008-2009-ben bajba került országok közül korántsem mindenhol történt populista áttörés. Miközben Görögországban és Magyarországon igen, Írországban és Lettországban a hatalom közelébe sem jutottak a lakosság félelmeire bazírozó politikusok.
A különbséget Győrffy szerint az alábbi tényezők magyarázzák:
- Magyarország és Görögország már a válság előtt is polarizált volt.
- A liberalizmus szitokszóként terjedt el a köztudatban.
- Kiterjedt volt az állami szektor.
- Magas volt az államadósság.
- A jogállamiság hanyatlásának a jelei már a válság előtt jelentkeztek.
- A kormányzati döntések korlátainak a lebontására már a válságot megelőzően is volt hajlandóság.
Ezeket a trendeket pedig jelentősen felerősítette a gazdasági hanyatlás és az amiatt szükségessé vált gazdasági, társadalmi intézkedések. A folyamatban, tudniillik a populista hatalomátvételben – így Győrffy – Magyarország lényegesen messzebbre jutott balkáni sorstársánál.
Miért kell hazudni az „Illiberális Internacionáléban”?
A kötetben Szelényi Iván Széchenyi-díjas szociológus és Mihályi Péter közgazdászprofesszor azt a kérdést teszik fel, hogy a populista, vagy ahogy ők fogalmaznak, a „hazájukban széles körben népszerű nemzetállami” vezetőknek mi lehet a bajuk a globalizációval. Úgy vélik, hogy az ilyen vezetők négy probléma megoldására adnak szükségszerűen hazug válaszokat. Az Európai Unió országaiban különböző mértékben ugyan, de egységesen szembe kellett nézni néhány problémával, például azzal, hogy ma már kevésbé védik a munkásosztályt a perifériáról beáramló munkaerőtől a vámok és a szakszervezetek, a perifériáról a centrum felé tartó millióknak egy része pedig menekült. Gondot okoz az is, hogy az unióban nincs határokon átnyúló ellenőrzési rendszer, és csak a tőke mozog szabadon.
A 21. századi tömeges népvándorlásra és annak a nyugati típusú demokráciát romboló hatására Jeszenszky Géza történész is reflektál tanulmányában. Antall József történészt, Magyarország rendszerváltás utáni első szabadon választott miniszterelnökét idézi, aki már 1993-ban arra figyelmeztetett, hogy
„a nyomor, a szociális elégedetlenség (...) szükségszerűen a vallási, politikai és szociális fundamentalizmus veszélyét zúdítja a világra, a szociális és politikai fundamentalizmus pedig a 21. század bolsevizmusaként jelentkezhet”.
Ilyen körülmények között Szelényi és Mihályi szerint a demagógia és az elitellenesség táptalaja elsősorban az, hogy a politika professzionalizálódott, így az átlagembereknek, hacsak nincs diplomájuk, és nem foglalkoznak napi 3-4 órában politikával, esélyük sincs felfogni a körülöttük zajló, rendkívül összetett folyamatokat.
A választók ebből fakadó frusztráltságát pedig az illiberális kormányok gyors döntéshozatali technikái, valamint a kisebbségi érdekek és vélemények félresöprése hatékonyan tudja csökkenteni. Ezt kihasználva vált Magyarország a szerzők szerint az „Illiberális Internacionálé” teljes jogú tagjává. Csakhogy a problémák megoldására irányuló populista ígéretek a valóságban teljesíthetetlenek, így a hazudozás szükségszerűvé válik. Közben pedig világszerte könnyedén kimutatható, hogy a szegénység és az egyenlőtlenség fő oka az etnikai, a vallási és a gender alapú diszkrimináció.
Egységesen keresztény Európa soha nem is létezett
A tanulmánykötet bemutatóján többen is kiemelték Csaba László közgazdászprofesszor európai törésvonalakkal foglalkozó esszéjének egyik érdekes, és az elemzők által többnyire csak marginálisan érintett okfejtését. Ebből az derül ki, hogy miközben a populista európai vezetők a keletről és délről beáramló néptömegekkel szemben az egységesen kereszténynek hirdetett Európa hagyományait és értékeit védenék, keresztény egység gyakorlatilag soha nem is létezett. Szűcs Jenő történészre hivatkozva Csaba arra mutat rá, hogy a fejlődést hosszú távon esetleg nem is (csak) az anyagi, hanem a szellemi feltételek és körülmények határozzák meg.
Mindezen körülmények és feltételek legfontosabb, összeurópainak tekintett tényezője a 20. századig a vallás volt, ami alapjaiban határozta meg a társadalmak formális és informális intézményrendszerét és elfogadott sikerstratégiáit – veti fel tanulmányában a CEU professzora. Csakhogy a vallás – úgy is mint kereszténység – korántsem egységes Európában, és talán soha nem is volt az. A nagy európai birodalmak születése óta jellemző, hogy a bizánci, görög-keleti modellben a világi és az egyházi hatalom teljes egybeolvadása, a cezaropapizmus, míg a római modellben a két hatalmi ág dinamikusan változó feszültsége és versengése határozta meg a társadalmi kereteket. Mindezt a 16. századtól még tovább árnyalta a protestantizmus, amely azokban az országokban, ahol a protestáns egyházak képesek voltak a római katolikus egyeduralmat áttörni, úgy teremtettek szövetséget egyházi és állami hatalom között, hogy a két terület képviselői kölcsönösen távol tartották magukat egymás ügyeitől.
Dolgozni tanulni csak pontosan, szépen...
Berend T. Iván történészprofesszor a tanulmánykötet nyitó esszéjében eleve megadja az alaphangot azzal az állítással, hogy a természeténél fogva amúgy is nehezen egységbe kovácsolható európai nemzetállamok, de legalábbis egy részük mára egyenesen egzisztenciális válságba sodorták az európai államszövetséget. Berend szerint a válság legfőbb eredője és mozgatórugója a populista mozgalmak politikai rohamainak és az ettől nem független integrációellenességnek a számlájára írható. A belső feszültséget ráadásul nagy mértékben növelik és meg is lovagolják az integrációból kimaradt, az Európai Unió peremvidékén kívülről bomlasztó államok, nevezetesen Oroszország és Törökország.
Az egyre általánosabb, Nagy-Britanniától Magyarországig tapasztalható elégedetlenséghez persze az is hozzájárulhat, hogy az európai országok gazdasági és társadalmi fejlettség szempontjából nagyon különböznek egymástól. Luxemburg és Moldova fővárosa, Chișinău között földrajzilag mindössze 1700 kilométer, de az egy főre jutó nemzeti jövedelmek vonatkozásában fényévnyi a távolság. A luxemburgi 102 ezer dollárral szemben a moldovai fővárosban élőkre fejenként mindössze 1843 dollár jut. Ha Nyugat- és Északnyugat-Európa országainak egy főre jutó jövedelmét egységesen 100-nak tekintjük, az ír és a mediterrán régió jövedelmi szintje ennek mindössze a 67, a közép-európai országoké 36, a legszegényebb orosz-balkáni-török régióban élőké pedig alig több mint 10 százaléka. A jövedelmi szintek mögött pedig gyökeresen eltérő lakásviszonyok, fogyasztási színvonal, szórakozási szokások és utazási lehetőségek, vagyis teljesen más életvitel húzódik meg.
Ezért is lehetséges, hangsúlyozta a könyvbemutatón a szerző, hogy miközben az európai egységet európai vízióval rendelkező emberek találták ki – akik mélységes meggyőződéssel hittek például abban, hogy a nemzetállamok a konfliktus és a háború természetes forrásai, és ez ellen csak Európa békés és baráti egységesülése lehet az igazi ellenszer –, a válságok felerősítik az integráció belső ellenségeit, és rosszabb esetben diadalt tud ülni a populizmus.
Csakhogy az európai régiók közötti különbségek korántsem leküzdhetetlenek. A skandináv országok például az 1870-es évekig nem voltak jobb helyzetben a közép-európai országoknál, az évszázadokig Svédország szegény agrárvidékeként, majd az Orosz Birodalom részeként tengődő Finnország pedig gazdasági fejlettségben gyakorlatilag nem különbözött Magyarországtól. Berend szerint az európai siker központi tényezője az oktatásban keresendő: azok az országok tudtak felzárkózni, amelyek különleges erőfeszítéseket tettek az oktatás fejlesztésére, és sikeresen bekapcsolódtak az európai munkamegosztás, a szabad kereskedelem és a tőkeáramlás folyamataiba.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: