A kortárs Európa identitásának kerete: az európai kulturális örökség
Miközben egész Európa a májusi európai parlamenti választásokra hangolódik, az Európai Unió csúcsszervei lázas munkában készítik elő a következő hétéves finanszírozási ciklus (a Horizon Europe program, 2021–2027) irányelveit, kereteit. Nem meglepő, hogy a kutatás szempontjából a műszaki, informatikai, illetve a környezetvédelemre koncentráló kutatások részesedése tovább erősödik. A bölcsész- és társadalomtudományok támogatása pedig ezúttal a kortárs Európa három kulcsproblémája – demokrácia, kulturális örökség, társadalmi egyenlőtlenségek – mentén tematizálódik. Míg nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a demokrácia(-deficit) és a társadalmi egyenlőtlenségek miért kaptak kiemelt hangsúlyt, felmerülhet a kérdés, hogy miért épp az örökséggel kapcsolatos kutatások érdemelnek 0,5-1 milliárd euró körüli támogatást az elkövetkező hét évben.
2018 – A kulturális örökség európai éve
Az európai örökség jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy tavaly tematikus évet kapott az Európai Bizottság javaslatára. 1983 óta, az eddigi harmincegy európai tematikus év közül ez volt a hatodik alkalom, amikor valamilyen kulturális területet ért a kitüntetett figyelem. A 2018-as választás azért is fontos, mert az előző két évnek nem volt témája, illetve egy évtizeddel korábban volt utoljára az európai kultúra, pontosabban az „interkulturális párbeszéd” a középpontban. 2008 és 2018 között az európai intézményrendszer igencsak ellentmondásos korszakát élte, amit politikai és gazdasági válságok és azok utóhatásai tarkítottak. Ebben a helyzetben került elő egy olyan, viszonylag semleges, a műemlékektől a szellemi örökségen át a természeti és genetikai értékek védelméig gyakorlatilag mindent magában foglaló fogalom, amely mentén mindinkább kikristályosodhat egy olyan európai identitás, amely nem sérti a nemzetállamok kulturális érzékenységét. Az európai unió születésekor, az 1950-es években, a kulturális örökség fogalma még korántsem rendelkezett azzal a nemzetközi jelentőséggel és intézményrendszerrel, amit az UNESCO, pontosabban a világörökség 1973 utáni kidolgozása teremtett számára. Mára ugyan az örökség az identitások minden szintjén (helyi, regionális, nemzeti és európai) megkerülhetetlenné vált, az európai örökség gondolatának megerősödésére mégsem reagáltak élesen a kultúra és az oktatás nemzeti keretek között tartására egyébként mindig ügyelő nemzetállamok.
Az EU és az európai kultúra
Az európai identitás és ehhez kapcsolódóan az EU jelenlegi válságát sokan épp azzal magyarázzák, hogy az unió sosem vállalta, vállalhatta fel, hogy közös európai kulturális identitást dolgozzon ki. Ahhoz, hogy a kultúra változó szerepét megérthessük az EU-n belül, több folyamat együtthatását kell figyelembe vennünk.
Bár az európai integráció elsődlegesen nem kulturális céllal indult útjára, hiszen az Európai Szén- és Acélközösség alapokmánya 1951-ben „történeti versenytársaknak kínált alternatívát alapvető érdekeik összehangolása” céljából. A „történeti versengés” fokozatosan a kulturális hasonlóságoknak adta át a helyét, amit az 1992-es, az Európai Uniót szentesítő szerződés „közös kulturális örökségnek” nevez úgy, hogy a „tagállamok nemzeti és regionális sokszínűségét is tiszteletben tartja”. Ugyanez köszön vissza a 2007-es lisszaboni szerződésben, mely szerint „a gazdag kulturális és nyelvi sokszínűség”, amit a tagállamok testesítenek meg, összhangban áll „Európa kulturális örökségével”. A kulturális örökség tehát az ezredfordulóra válik az európai identitás olyan integratív fogalmává, ami nem fenyegeti a nemzeti kultúrák sokszínűségét.
„Ha újra kéne csinálnom, a kultúrával kezdeném”
Ez az európai integráció egyik alapítóatyájának, Jean Monnet-nek tulajdonított bon mot híven kifejezi, mekkora szerepet játszik az európai kultúra adminisztratív elfogadásában a vezető európai politikusok mandátuma. A hivatali időszakok jellegzetesen a politikai, gazdasági és társadalmi problémák megoldására tett kísérletekkel kezdődnek, és a kultúra csak az időszak végén jelenik meg. A tendencia jól megfigyelhető volt Barroso és Juncker bizottsági elnökök váltásánál: míg Barroso utolsó éveiben a kultúra és az örökség kulcsszerepet kapott, addig Juncker programadó tíz pontjában említést sem érdemelt. Ebből következően míg a gazdasági, politikai vagy társadalmi programok kidolgozása folyamatos, addig a kulturális stratégia töredezett.
A kultúrához kapcsolódó EU-s kutatások késve indulnak meg, csak a 6. Keretprogram (2002–2006) vezeti be az „Állampolgárság és kulturális identitások új formái” tématerületet. A kulturális örökség szempontjából pedig a 7. Keretprogram (2007–2013) jelent áttörést, amikor az örökség már nem egyszerűen a természetvédelem és az információs társadalom része, hanem fogalmi komplexitásának, illetve az identitással és a történelemmel való nyilvánvaló kapcsolatának köszönhetően a támogatások rendszerében önálló tényezőként jelenik meg.
Népszavazástól népszavazásig
Ahhoz, hogy a 2000-es évek végétől számottevő kutatástámogatás, illetve intenzívebb diskurzus alakuljon ki az európai identitással és kultúrával kapcsolatban külső politikai, majd gazdasági sokkra volt szükség. Az EU politikai-adminisztratív gépezetét először az Európai Alkotmány 2005-ös francia (55 százalékos) elutasítása rázta meg, amire a 2008-as tematikus év és a 7. Keretprogram megfogalmazása jelentett diszkrét választ. A 2008-as gazdasági válság ugyanakkor visszavetette a kultúra jelentőségét, és meg kellett várni a 2016-os Brexit-népszavazást, amely halvány, 51.9 százalékos többséggel ugyan, de elindította az EU második legnagyobb gazdaságának kiválását a közösségből. Erre – talán határozottabb válasz – a 2018-as tematikus év és a kulturális örökség megnövekedett jelentősége a Horizon Europe keretprogramon belül.
Természetesen ennél több is történik az EU-ban a közös kulturális kánon kialakítására vonatkozóan: az Európai Örökség Napok milliókat mozgatnak meg évente; az Európai Örökség/Europa Nostra-díjat csaknem ötszáz helyszín kapta meg 2002 óta; az Európai Kulturális Utak Programba már harminc út tartozik 1987 óta; 2013-tól kezdve pedig folyamatosan bővül az EU saját örökségi helyszínlistája (az ide felkerülők az Európai Örökség címet nyerik el). Mindezek jó szándékú, de hatásukban egyelőre korlátozott kezdeményezések az európai integrációt szétfeszítő populista erők térnyerésével szemben. Az európai kulturális örökségnek köszönhetően az EU napjainkra tesz szert egy olyan fogalomra, amely úgy lenne képes összefogni a kortárs Európa identitását, hogy tiszteletben tartja a nemzeti és regionális sokszínűséget, felülírja a nyugati gondolkodásban hosszan meglévő természet–kultúra dichotómiát, valamint a fenntarthatóság és a participáció elvei mentén kontinentális társadalmi-gazdasági stratégiát dolgoz ki. A 2019-es európai választások eredményei fogják megmutatni, hogyan sikerül majd ezt a lehetőséget kihasználni.
A cikk szerzője az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék oktatója. A műhely munkatársainak további cikkei a Qubiten itt olvashatók.