Miért jobb állampolgár egyik ember a másiknál Európában?

Az ETHOS nevű, magyar részvételű nemzetközi kutatási projekt az európai társadalmi igazságosság fogalmát igyekezett meghatározni a mai európai emberek problémáin keresztül. A kutatás eredményeit, az egyes országokra vonatkozó megállapításait négyrészes cikksorozatban dolgozzuk fel, az alábbi a sorozat első darabja. 

2017-ben indult útjára az ETHOS nevű H2020-as európai  kutatási projekt, amelyet egy hat egyetemből álló konzorcium gondoz, a következő résztvevőkkel: Utrecht Egyetem (Hollandia), Grazi Egyetem (Ausztria), Közép-európai Egyetem (Magyarország), Bristoli Egyetem (Egyesült-Királyság), Boszporusz Egyetem (Törökország) és Coimbrai Egyetem (Portugália). 

A kutatási projekt célja volt, hogy megpróbálja definiálni, mit is jelent a társadalmi igazságosság Európában a 2010-es évek végén. Az ETHOS nem egy időtlen, utópikus világ leírására törekedett, hanem az igazságosság fogalmának az európai emberek mai konkrét problémáira reflektáló értelmezésére. Hasonlóan, mint az orvoslásnál, ahol először a diagnózist állítják fel, amire aztán terápia épülhet, ezt a kutatási projektet is empirikus kutatások alapozták meg, amelyek eredményei adták a támpontot a normatív válaszok megadására, azaz arra, hogy mit kellene tenni a feltárt igazságtalanságok ellen.    

A fentiek alapján nagy hangsúlyt kapott az úgynevezett sérülékeny csoportok helyzetének vizsgálata (pl. romák, nők, idősek vagy fogyatékkal élők helyzete). Tudományterületeit tekintve az ETHOS palettája rendkívül széleskörű: a jogtól kezdve a filozófián és szociológián át a közgazdaságtanig sokféle tudomány képviseltette benne magát. Az alkalmazott módszertanok is igen változatosak voltak ennek megfelelően, a személyes interjúktól a diskurzusanalízisen át a filozófia, illetve a politikaelmélet alkalmazásáig sokféle módszert használtak a kutatók az egyes esettanulmányok elkészítéséhez és elemzéséhez.

Az újraelosztási és az elismerési igazságosság

A kutatás egy közös értelmezési keret kialakításával indult, amely az amerikai filozófus, Nancy Fraser elméletére épült. Fraser kiindulópontja, hogy a társadalmi viszonyoknak és intézményeknek úgy kell működniük, hogy minden egyén számára lehetővé tegyék az állampolgársággal járó javakhoz való egyenlő hozzáférést. Elmélete szerint egy igazságos társadalomban mindenkinek joga van egyenlőként részt venni, és bármely olyan társadalmi viszony, folyamat vagy intézmény igazságtalan, amely ezt megakadályozza. A cél, hogy ezek az igazságtalanságok megszűnjenek. Ezt az elképzelést az egyenlőség irodalma relációs egyenlőségnek hívja, ami azt jelenti, hogy a társadalmi egyenlőség nem az amúgy általánosan elképzelt vagyon, a jövedelem, a jogi státus vagy az esélyek egyenlőségéről szól, hanem arról, hogy a társadalom tagjai egyenlőkként tudjanak viszonyulni egymáshoz. 

A két legalapvetőbb igazságossági megfontolás Fraser elméletében az újraelosztási és az elismerési igazságosság. Az újraelosztási igazságosságot sérti, ha valaki számára nem biztosítottak azok az alapvető társadalmi javak, amelyek meg kellene, hogy illessék, míg az elismerési igazságtalansággal pedig akkor van dolgunk, ha az állampolgároknak egy csoportja az identitása okán megvetés, lenézés vagy lekicsinylés tárgya.

Frasert az tette híressé az amúgy addigra már mások által korábban kidolgozott újraelosztási és elismerési igazságtalanságok elméleteivel kapcsolatban, hogy rámutatott a két különböző jellegű igazságtalanság kölcsönhatására abban az értelemben, hogy e két igazságtalanság kiküszöbölésére irányuló erőfeszítések gyakran ugyanahhoz a dilemmához vezetnek: bár világos, hogy mind a két szempont alapvetően fontos az igazságosság szempontjából, ha pusztán az egyikre fókuszálunk a másik figyelembevétele nélkül, akkor a két megfontolás könnyen konfliktusba kerülhet egymással. Ennek oka, hogy az (újra)elosztási igazságtalanságok megoldására irányuló törekvések gyakorlatilag a csoportjellegzetességek tompítását vagy egyenesen megszűnését vonják maguk után – ami viszont az elismerés politikájának alapvető vonása. Jó példa erre a dilemmára a társadalmi nem esete: míg a társadalmi-gazdasági igazságosság azt kívánja meg, hogy megszűnjön a társadalmi nemek különbségének jelentősége, addig az elismerés politikája azt kívánja, hogy a hátrányosabb helyzetű (női) nem pozitív megerősítésben részesülhessen. 

A két kívánalom tehát egymás ellen hat, ezért Fraser szerint két alapvető megoldás lehetséges a dilemma feloldására: egy megerősítő (affirmatív) és egy átalakító (transzformatív). A megerősítő megoldások az igazságtalanságokat okozó mechanizmusoknak a következményeit enyhítik, de magukat az igazságtalanságokat kitermelő folyamatokat nem alakítják át. Erre kézenfekvő példa az iskolai vagy munkahelyi kvóták alkalmazása egyes hátrányos helyzetű csoportok reprezentációjának növelésre (azaz az affirmative action policy). Ezzel szemben az átalakító megoldások pontosan arra irányulnak, hogy az igazságtalanságokat ne csak végeredmény szinten kezeljék, hanem megszüntessék, vagy radikálisan átalakítsák az igazságtalanságok mögött meghúzódó mélyebb folyamatokat. Visszatérve a nemi egyenlőtlenségek példájára, az átalakító megoldás a nemek jövedelmi egyenlőtlenségeire nem az anyagi erőforrások újraelosztását szorgalmazná férfiak és nők között az utóbbiak javára, hanem a nemek együttélését alakítaná át oly módon, hogy a nemek közötti jövedelmi egyenlőtlenségek ne alakulhassanak ki. Ezek a megoldások Fraser szerint a csoportképződésre is alapvető hatással vannak: míg a megerősítő megoldások stabilizálják, az átalakító megoldások destabilizálják az adott csoportok közötti határokat. Fraser elgondolása szerint az átalakító intézkedések általában hatékonyabbnak bizonyulhatnak az igazságtalanságok megszüntetésében, mint a megerősítő intézkedések.

Fraser idővel kiegészítette egy harmadik igazságosság dimenzióval az elosztás-elismerés szempontjait: ez pedig a reprezentáció kérdése. Fraser felismerte ugyanis, hogy az igazságosság szempontjából nélkülözhetetlen annak tisztázása, hogy pontosan kiknek az érdekeit kell figyelembe venni, azaz kik az igazságosság vagy igazságtalanság alanyai. A globalizáció ugyanis Fraser szerint szétfeszítette a tradicionális nemzetállami kereteket. Míg korábban egyértelmű volt, hogy az igazságosságra vonatkozó igények az adott nemzeti közösség állampolgárai között merülnek fel, addig ma ugyanolyan fontos kérdés, hogy kik számítanak a közösség tagjainak, és hol húzódik az igazságosság szempontjából releváns közösség határa. Így a gazdasági (újraelosztás) és kulturális (elismerés) igazságossági dimenziót kiegészítette egy politikai (reprezentáció) dimenzióval is.  

Az ETHOS kutatáshoz végül ez a három dimenzió adott normatív kiindulópontot; a munkacsoportok a saját tudományágukon belül azt vizsgálták, hogy hol érhetők tetten ma Európában olyan igazságtalanságok, amelyek az újraelosztással, az elismeréssel vagy a reprezentációval kapcsolatos problémákra vezethetők vissza. Fraser elmélete tehát alapvetően motiválta az ETHOS-t, anélkül – ezt fontos hangsúlyozni –, hogy a kutatók feltétlenül azonosultak volna Fraser konklúzióival. 

Annak érdekében, hogy a társadalmi igazságosság szempontjából nemzetközi kontextusba helyezzük különböző társadalmi problémák magyarországi helyzetét, az elkövetkezőkben bemutatunk a kutatási témák közül néhányat, amelyeknek nemcsak a hazai, hanem a vizsgált országokra vonatkozó eredményeit is ismertetjük. Az első témakör az állampolgárság.

Igazságtalanságok az állampolgárság körül

A kutatói munkacsoportok feltártak számos olyan problémát, amely az adott ország állampolgárságával nem rendelkezők és azzal rendelkezők közötti konfliktusokra utalt. Linda Bosniak találó megfogalmazása szerint a nemzeti állampolgárság „kívül kemény”, illetve „belül puha”, azaz a kívülállókkal szemben az állampolgárság mint jogok halmaza rideg és nem könnyen hozzáférhető, de a tagok között a teljes egyenlőség valósul meg elméletben. Az ETHOS kutatási projektjei azonban számos olyan mechanizmusra világítottak rá, amely azt mutatta, hogy az állampolgárságon belül is igen szigorú határok intézményesülhetnek. Ne feledjük: az igazságosság egyik alapvető szempontja az a lehetőségünk, hogy a politikai közösség egyenlő tagjai lehetünk. Az tehát alapvető igazságossági kérdés, hogy a közösség mely tagjai szorulnak ki abból a körből, ahol az állampolgársággal elméletileg járó előnyöket élvezhetik. Más szóval: a formális tagság a politikai közösségben nem biztosíték arra, hogy az adott állampolgár hozzá is fér az állampolgársággal járó javakhoz. 

Az ETHOS kutatási anyagai három fontos „külső” törésvonalat tártak fel az állampolgársággal kapcsolatban. 

• Az első a területi érintettség; azaz a territoriális állam még mindig a legfontosabb politikai egység, az államok alapvetően a saját határaikon belül igyekeznek csak szavatolni bizonyos jogok teljesülését – ez többnyire még az egyes európai országok azon progresszív-baloldali politikai erőire is igaz, melyek programjukat univerzális igénnyel határozzák meg. 
• A második a szedentarizmus, azaz a nemzetállamok határain túlnyúló nemzeti és etnikai csoportok vagy a mobil egyének/csoportok, akiknek az érdekeit nem képes szem előtt tartani a territoriális állampolgárság. Ennek eredményeképp az Európai Unió mobil állampolgárait egyaránt éri újraelosztási és reprezentatív igazságtalanság, mivel a szociális és részvételi jogok teljes köre nem jár együtt a szabad mozgás jogával. 
• A harmadik a nemzeti hovatartozás alapvető jelentősége, azaz akik nem tartoznak az adott állam etnikai vagy nemzeti csoportjához, gyakran kiszorulnak az egyenlő állampolgárság javaiból.

Ami ez utóbbit illeti, a nemzeti önazonosságon alapuló állampolgárság eszméje és gyakorlata manapság legalább három különböző jelenséggel, illetve trenddel is feszültségben áll. Az egyik, hogy az állampolgárságra hatással vannak a nemzetközi emberi jogi normák, amelyek a jogokat nem a nemzeti vagy etnikai hovatartozásból, hanem az általános emberi mivoltból vezetik le. A másik, hogy a legtöbb nemzetállam nemzeti-etnikai szempontból valójában egyáltalán nem homogén, és fennáll a veszélye, hogy a többnemzetiségű államokban a többségi nemzet kultúrája dominánssá válik a kisebbségi nemzeti/etnikai kultúrák rovására. Végül feszültség forrása a növekvő nemzetközi migráció, valamint a kettős állampolgárság gyakorlatának elterjedése is; ezek együtt oda vezetnek, hogy az állampolgárság és a territoriális állam autoritása immár nem teljesen fedi egymást. Ennek az átfedésnek a hiányára jó példa az ETHOS választójoggal kapcsolatos kutatásainak két fókusza is: azoknak a tartósan az adott országban élő-dolgozó személyeknek az esete, akik nem állampolgárok (itt Ausztria és Portugália a releváns országok), illetve a külhoni állampolgárság esete (Magyarországon és az Egyesült Királyságban).

Az állampolgárság körüli igazságtalanságok szempontjából három fontos törésvonal húzódik az európai társadalmakban: az egyik némileg meglepő módon az életkor, a vizsgált országokban az egyik legnagyobb problémát jelenleg a fiatalok pályakezdési nehézségei jelentik. A másik fontos törésvonal – kevésbé meglepő módon – továbbra is az etnikai hovatartozás, különös tekintettel a romák hátrányos helyzetére. A harmadik pedig a nem, pontosabban a nemi egyenlőtlenségek problémája.

Az ETHOS kutatásai két olyan trendet azonosítottak, amely elősegíti a sérülékennyé válást: az egyik a vélt „normalitástól” való eltérés (erre tipikus példa a fogyatékkal élők esete, amit szintén vizsgált az ETHOS); a másik az a gazdasági tendencia, ami 2008-után volt a jellemző, nevezetesen, hogy a gazdasági világválságra Európa nemzetállamai jellemzően megszorító intézkedésekkel reagáltak, ami lényegesen súlyosbította a fentebb említett csoportok helyzetét mind a három igazságossági (elosztás, elismerés, reprezentáció) dimenzió tekintetében.

Az ETHOS kutatás tanulságait összegző cikksorozatunk következő része a munkaerő-piaci igazságtalanságokat térképezi fel.

A szerző politikai filozófus, a CEU munkatársa, az ETHOS projekt résztvevője.