Egyenlőkre és egyenlőbbekre hasadt az európai munkaerőpiac
2017-ben indult útjára az ETHOS nevű H2020-as európai kutatási projekt, amelyet egy hat egyetemből álló konzorcium gondoz. A kutatási projekt célja volt, hogy megpróbálja definiálni, mit is jelent a társadalmi igazságosság Európában a 2010-es évek végén. Az ETHOS nem egy időtlen, utópikus világ leírására törekedett, hanem az igazságosság fogalmának az európai emberek mai problémáira reflektáló értelmezésére. A kutatás fő megközelítéseit, módszertanát, valamint az állampolgárság körüli igazságtalanságokat előző cikkünkben részleteztük. Az alábbi írás a projekt munkaerőpiacra vonatkozó megállapításait mutatja be.
A 2008-as gazdasági válságra az egyes országok munkajogi deregulációs politikával, a munkaügyi kapcsolatok decentralizálásával és a jóléti intézmények gyengítésével reagáltak. A dereguláció lényege, hogy úgy csökkentsék az állami szabályozás szerepét, hogy az ne akadályozza a piaci folyamatokat. A munkaerőpiac deregulációját azért támogatják az uniós országokban, mert feltételezik, hogy a munkaerőpiac rugalmasságának növelése elősegíti a magasabb termelékenységet, ezáltal növelve a versenyképességet a globalizálódó gazdaságban. Sajnos ez gyakran azzal jár, hogy a munkajogviszonyban, amelyet egyébként is az alá-fölé rendeltség jellemez, a munkavállalók még kiszolgáltatottabbá válnak, mert leépülnek azok a védelmi szabályok is, amelyek jobb munkakörülményeket vagy az elbocsátással szembeni védelmet garantáltak, miközben a munkáltató oldalán a foglalkoztatás költségeit növelték.
A munkaügyi kapcsolatok decentralizációja – az a jelenség, hogy az átfogóbb, egy-egy iparág valamennyi munkáltatójára kiterjedő kollektív szerződések helyett a munkahelyi szintű szabályok válnak dominánssá – tovább gyengíti a munkavállalók pozícióját. A munkáltatónak nem kötelező a szakszervezetekkel kollektív szerződést kötni, és mivel egy ilyen megállapodásnak további versenykorlátozó hatása van, a munkáltatók kevésbé hajlanak arra, hogy megállapodjanak a munkavállalók képviselőivel.
A pénzügyi fegyelem erősítése a tagállamokat arra sarkallta, hogy növeljék a versenyképességüket, ezek a stratégiák azonban általában a munkabérek csökkentésére, a munkakörülmények romlására, a közszolgáltatások és a szociális ellátások csökkentésére épültek. A munkaügyi reformok – például az atipikus foglalkoztatás növelésének támogatása – hátterében is az az igény állt, hogy a piacokat „felszabadítsák” a rájuk nehezedő terhek alól. A reformintézkedések minden tagállamban nagyon hasonlóak voltak annak ellenére, hogy a válság az egyes országokban más-más formában jelentkezett.
Megszorítások a centrumban és a periférián
2013 után a foglalkoztatási mutatók javulásnak indultak, így 2016-ra a legtöbb állam elérte az Európa 2020 stratégiában célként megjelölt 75 százalékos foglalkoztatási rátát, de legalábbis közel került hozzá. Ugyanakkor, ahogy a válság is eltérően jelentkezett az egyes tagállamokban, a foglalkoztatás bővülése is más hatásokkal járt. Európa közepén a válság kevéssé érintette a magasabb jövedelmi sávba tartozó munkavállalókat, itt a foglalkoztatottsági szint emelkedése sok problémát megoldott. A periférián (például Spanyolország, Portugália, Románia) azonban a határozott és határozatlan munkaszerződéssel foglalkoztatottakat egyaránt sújtotta a recesszió, ráadásul ezekben az országokban jellemzően gyengébb a munkanélküliséggel kapcsolatos szociális védőháló is, ezért a megszorító intézkedéseknek sokkal negatívabb hatása volt a munkavállalókra. A munkahelyteremtés ezekben az országokban a rugalmas foglalkoztatási formák növelésére (a részmunkaidőre, a rövidebb, határozott idejű foglalkoztatásra) fókuszált. Ugyanakkor ezek az állások, bár növelik a foglalkoztatottságot, nem nyújtanak megfelelő anyagi biztonságot, és nehéz velük hosszú távra tervezni. Így a periférián elhelyezkedő országokban a válságból való kilábalással együtt járt a munkaerő-piaci polarizáció felerősödése is.
Foglalkoztatási szempontból az egyik legkiszolgáltatottabb munkaerő-piaci csoportot a kisgyermekes nők alkotják, velük külön foglalkozott a kutatás. Az OECD adataiból kiolvasható, hogy Magyarországon a kisgyermekes nők 2-3 év alatti gyerekkel nagyon kis arányban vannak jelen a munkaerőpiacon, míg ennél idősebb gyerek esetén a többi országhoz képest hasonló a nők munkaerő-piaci részvétele. Ennek okait egyrészt a szabályozási környezetben kell keresnünk, másrészt abban a tradicionális családfelfogásban, amit a mai politikai közbeszéd is erősen támogat. Például Dániában, ahol a legmagasabb a kisgyermekes nők foglalkoztatottsága, a kormány évek óta számos intézkedéssel igyekszik biztosítani a munkaerőpiac gendersemlegességét. A rövid, 18 hetes szülési szabadság, az apáknak járó kéthetes szabadság, illetve az apák és anyák részére is 32-32 hétben megállapított gyermekgondozási szabadság elősegíti a szülők közötti szerepek elosztását és támogatja a nőket abban, hogy a szülés után hamar visszatérhessenek a munka világába. A sor végén elhelyezkedő Törökországban a nők alacsony munkaerő-piaci részvétele a nemi szerepek rendkívül tradicionális felfogásán túl gazdasági okokkal is magyarázható: a nők alacsonyabb iskolai végzettsége miatt a várható keresetük is lényegesen alacsonyabb, mint a férfiaké, így nem éri meg munkába állniuk, mert a család számára hasznosabb, ha a fizetetlen otthoni munkával és a gyermekek gondozásával foglalkoznak.
A kutatások azt mutatják, hogy a munkaerőpiacon tapasztalható növekvő verseny tovább szűkíti a munkavállalók jogait azzal, hogy a munkaadók nagyobb rugalmasságot követelhetnek a munkavállalóiktól, ami negatívan hat a gyermekvállalási kedvre, de különösen az első szülés időpontjára. Azok a nők, akik a karrierjük elején szülnek, számos nehézséggel szembesülnek, elsősorban munkahelyi bizonytalansággal és a munkavállalásukat nem támogató környezettel.
A magyar kormány például az egyik oldalról növeli az anyáknak nyújtott pénzbeli támogatásokat, hogy ösztönözze a munkaerőpiacra való visszatérésüket, de ezt a másik oldalról nem követi a munkaerő-piaci szabályozások a kisgyermekes szülők szükségleteihez igazodó átalakítása. Ezenkívül a pénzbeli juttatások növekvő rendszere csak a középosztálybeli családoknak nyújt segítséget, míg az alacsony jövedelemmel rendelkező családok és nők szinte semmilyen támogatásban nem részesülnek. Mivel az egyéni alkupozíció általában alacsonyabb az alacsony fizetésű, alacsony képzettségű munkák esetében, növekszik a nők kiszolgáltatottsága és a társadalmi kirekesztés kockázata.
Igazságtalanságok az atipikus foglalkoztatás mögött
A hatályos magyar munkajogi szabályozások nem teszik lehetővé, hogy a szülők általában – de a kisgyermekes nők különösen – a nem családos munkavállalókkal egyenlő értékű munkaerőként jelenjenek meg a munkaerőpiacon. A 2012-es munkajogi reform egyik kiemelt célkitűzése volt a munkaviszony rugalmasítása, azonban a szabályok nagyrészt a munkáltatók érdekeit veszik csupán figyelembe. A munkavállalói jogok és munkáltatói kötelezettségek homályban hagyása például a várandós nők felmondási védelmével vagy a méltányos mérlegelés alapelvével kapcsolatban tovább fokozza a családos munkavállalók kiszolgáltatottságát, így növelve az egyébként is létező egzisztenciális félelmüket.
A nők abból a szempontból is sérülékenyebbnek bizonyultak, hogy bizonytalan munkaviszonyok növekedése leginkább őket érinti: a nők aránya különösen a részmunkaidős foglalkoztatásban sokkal magasabb, mint a férfiaké. Annak ellenére, hogy ez minden vizsgált országban kimutatható, az okok, amiért a nők nagyobb arányban vállalnak ilyen munkát, nagyban különböznek. Hollandiában és Törökországban viszonylag alacsony azoknak a száma, akik kényszerűségből dolgoznak részállásban, míg Ausztriában, Németországban és az Egyesült Királyságban ez az arány nagyobb.
Azonban ha a részállás vállalása mögötti indokokat vizsgáljuk, eltérő motivációkat találunk. Ausztriában és Németországban a tipikus modell, hogy a kenyérkereső férfi jövedelmét kiegészíti a nő részmunkaidőből származó jövedelme. Ezekben az országokban nemcsak a részmunkaidősök nagyobb része nő (a nők 52 százaléka, míg a férfiak 16 százaléka dolgozik rövidebb munkaidőben), de az alacsony jövedelmű állások esetében is felülreprezentáltak, ellentétben Hollandiával, ahol a férfiak és a nők aránya kiegyensúlyozottabb a részmunkaidőben dolgozók között, illetve az egyes foglalkoztatási csoportokon belül is.
Magyarországon és Portugáliában ugyan nem magasabb az alacsony jövedelmű állásokban a nők aránya, de ennek más az oka, mint Hollandiában. Egyfelől ezekben az országokban az átlagos jövedelmi szint alacsonyabb, tehát kevésbé engedhetik meg maguknak a családok, hogy csak az egyik szülőnek legyen teljes állása. Ilyen esetben a nőkre általában sokkal nagyobb teher hárul, mivel ők nemcsak egy nyolcórás állásban állnak helyt, hanem a házimunka zöme is az ő feladatuk. A vizsgált országok közül különösen Portugáliára igaz, hogy a fizetetlen házimunka nagy részét a nők végzik. Másfelől eleve kisebb a munkáltatók által kínált részállások száma. A nők részmunkaidős elhelyezkedésének további oka, hogy sok országban (például Portugáliában, Magyarországon) nincsen megfelelő bölcsődei/óvodai hálózat, ilyenkor döntő többségben az anya az, aki kénytelen feladni a teljes munkaidős állását. Az Egyesült Királyságban a családon belüli gondozási feladatok ellátása sokkal inkább piaci szolgáltatások útján valósul meg, itt a kutatás alátámasztotta, hogy kevesebb feladat hárul a nőkre, ezért kisebb azoknak az aránya, akik szükségből vállalnak részmunkát.
Hollandiában hamarosan kivezetik az ‘aanrechtsubsidie’ nevű, sokat vitatott intézményt. Ez gyakorlatilag egy adókedvezmény formájában járó juttatás, amelynek keretében a teljes munkaidőben dolgozó családtag adókedvezményét a nem dolgozó házastárs kapja meg. Egyes vélemények szerint ez nem motiválja a nőket arra, hogy munkát vállaljanak, hiszen e nélkül is jövedelemhez jutnak. Ugyanakkor az intézmény megszüntetése ellen is szólnak érvek: kivezetésével elvész a családok szabadsága, hogy igényeiknek megfelelően osszák el az otthoni, gyerekneveléssel kapcsolatos feladatokat, és innentől kezdve sokkal inkább mindkét szülőnek teljes állást kell majd vállalnia. Emellett más, az anyagi ösztönzőkkel kapcsolatos kritikák azt vetik fel, hogy a rendszer túlságosan túlértékeli a családok gazdasági racionalitását, e vélemény képviselői szerint az emberek döntéseit sokkal kevésbé befolyásolják a pénzügyi szempontok, mint ahogy azt a közgazdászok gondolják. A kutatási adatok azonban azt támasztják alá, hogy az alacsonyabb végzettségű nők sokkal érzékenyebben reagálnak a pénzügyi faktorokra, mint a magasabb végzettségűek. Az adatok a többi országban is alátámasztják, hogy a társadalmi-gazdasági mutatók és a társadalmi nem összefüggnek egymással, így a piaci folyamatoknak leginkább az alacsony iskolázottságú nők kiszolgáltatottak.
Törökországban a nők munkaerő-piaci jelenléte sokkal alacsonyabb, mint a vizsgált uniós országokban. Itt nagyon erős kulturális beágyazottsága van annak, hogy a nők a házimunkát és a család körüli teendőket végzik, míg a férfiak a kenyérkeresők. Bár a gazdasági válság rákényszeríti a családokat arra, hogy felhagyjanak az egykeresős családmodellel, a nők munkaerő-piaci lehetőségei nagyon limitáltak: ha sikerül is elhelyezkedniük, általában alulfizetett munkához jutnak, gyakran a nyugdíj- és egészségbiztosítási járulékot sem fizetik utánuk a munkáltatók. A vizsgált országok közül Törökországban dolgoznak a legtöbbet az emberek, átlagosan heti 76 órát. Ha egy nőnek sikerül is teljes állásban elhelyezkednie – hasonlóan Portugáliához – hatalmas terhet jelent számára, hogy munkaidő után még a családot is ellássa.
Az elhelyezkedési nehézségekkel párhuzamosan a gyermekvállalás egyre költségesebb lesz, mivel jellemzően tovább tanulnak a gyerekek, így hosszabb ideig maradnak a szüleikkel, több támogatást igényelnek, míg az életformák pluralizálódása és a fokozott individualizáció miatt egyre kevésbé jellemző, hogy a gyerekek a családi gazdaság munkaerejét növelnék. Ennek fényében nem meglepő, hogy a népesség reprodukcióját biztosító helyettesítési ráta szinte egész Európában alacsony.
Ugyanakkor feltételezhető, hogy Kelet-Közép-Európában más, a régióra jellemző sajátosságokkal is számolni kell, amelyek befolyásolják a gyermekvállalást, illetve az anyák foglalkoztatottságát. Elemzők szerint a posztszocialista társadalmakban az elmúlt 20–30 év során olyan jelentős strukturális és kulturális változások zajlottak le, amelyek a gyermekvállalás elhalasztásához vezettek. Kelet-közép-európai régiós sajátosság, hogy az alacsony jövedelmi szint miatt mindkét szülőnek pénzt kell keresnie, így ezekben az országokban jellemző, hogy a dolgozó nők vállalnak gyereket. A bizonytalan munkaerő-piaci helyzet csak Lengyelországban bizonyult gyermektelenséghez vezető tipikus életútelemnek, Csehországban az értékek változása, elsősorban az individualizáció és az önmegvalósítás kerültek előtérbe, illetve a szociális biztonság csökkenésével és a munkaerő-piaci kiszolgáltatottság növekedésével összefüggő bizonytalansági tényezők játszottak szerepet.
Bizonytalan munka – kiszolgáltatottság
A kutatás egyik konklúziója az volt, hogy a bizonytalan munkaviszony közvetve vagy közvetlenül a munkavállalók emberi méltóságára is kihat. Az emberek társadalmi megítélésben jelentős szerepe van annak, hogy milyen munkájuk van. Egyfelől ezekben a munkaviszonyokban jellemzően nagyon keveset keresnek az emberek, másfelől rendkívül alacsony az állásbiztonságuk is, a határozott idejű szerződések vagy az alkalmi munka esetén állandó bizonytalanságban élnek, emiatt nincsen jövőképük, és sokkal inkább a mindennapok túlélése az elsődleges céljuk. A kiszolgáltatottságuk és negatív társadalmi megítélésük miatt sokkal sérülékenyebbek, és könnyebben kerülnek megalázó helyzetekbe.
Az Egyesült Királyságban az interjúalanyok közül például sokan panaszkodtak arról, hogy a munkaközvetítő irodákban lekicsinylően, tiszteletlenül bánnak az álláskeresőkkel. Arról is többen beszámoltak, hogy csak abban az esetben kötnek velük határozott idejű munkaszerződést, ha vállalják, hogy annak tartama alatt nem esnek teherbe. Az ilyen bánásmód sérti az emberi méltóságot, és indokolatlanul nagy mértékben befolyásolja az emberek magánéletét.
Annak ellenére, hogy a bizonytalanságtól való félelmükben az emberek gyakran könnyebben válnak fogékonnyá a populista szólamokra, Európa-szerte számos tiltakozásnak lehettünk szemtanúi az elmúlt években, Portugáliában például 2011 és 2013 között 5 általános sztrájkot és 13 országos méretű demonstrációt szerveztek. Ezek a mozgalmak a demokratikus értékek visszaállítását és egy igazságosabb, a piaci változásoknak kevésbé kiszolgáltatottabb elosztási rendszer megteremtését követelték. Az uniós és nemzeti vezetők a megszorításokat látták az egyedüli megoldásnak a válság kezelésére, míg ezek a mozgalmak nem a meglévő gazdasági modelleken belül képzelték el a reformokat, hanem egy új demokráciamodellt akartak megvalósítani, amelyben a polgárok akarata jobban érvényesül, és amely elkötelezettebb azok mellett az értékek mellett, amelyeket az Európai Unió szerződései és a nemzeti alkotmányok is tartalmaznak.
A szerző jogász, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának adjunktusa, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézetének tudományos munkatársa, az ETHOS projekt résztvevője.
Az ETHOS kutatás tanulságait összegző cikksorozatunk következő része a társadalmi párbeszéd és a szakszervezetek lehetőségeit vizsgálja a társadalmi igazságtalanságok kezelésében.