Harciláz

Tudom, Szündzserec, a katonatársam megint a fiáról, Rádukáról álmodik, olyankor mindig sír és üvölt álmában, szent Paraszkivát káromolja, és nemcsak őt, hanem az összes többi szenteket, majdnem ugyanabban a sorrendben, mint amelyikben a harcok előtt fohászkodni szokott hozzájuk. 

Nem szabad felébreszteni, hagyni kell, álmodja csak szépen végig, sokszor van, hogy vele álmodik, majdnem minden álom rémálom, mindegyikben másképp veszti el, kínok között, fájdalmasan, szenvedve éli át a veszteséget. 

Pontosan tudom, hogy mit érez, én Flóráról, a feleségemről szoktam ugyanilyeneket álmodni, néha azt látom, hogy elragadják, néha azt is, hogy elevenen felfalják, néha azt, hogy kettéhasítják, néha azt, hogy belökik egy páncélvonat alá, mindig megpróbálom megmenteni, soha nem sikerül, sírva hív, sírva könyörög, hogy segítsek, és én mindig újra és újra azt hiszem, hogy igen, most sikerülni fog, most majd másképp lesz, most majd célba találnak a lövéseim, most nem döglik be a szkellem, hanem ahogy kell, megsokszorozza a lábam és a karom és a törzsem erejét, és ki tudok mászni valahogy a ragacsdzsuvából. 

Hiába tudom, hogy ezek csak álmok, hogy nem történtek meg, a szkell viselésének mellékhatásai, akkor is percekig, negyed órákig eltart amíg túl tudok jutni a veszteség súlyán, hiába tudom, hogy Flóra igazából nem halt meg, otthon vár, és a fiaimat hordja a szíve alatt, ébredés után mégis újra és újra azt érzem, hogy belebolondulok a fájdalomba. 

Szündzserec üvölteni kezd, gurgulázva szakad ki a torkából a fia neve, tudom, megint a fuldoklásról álmodik, kint halásznak a Deltában a fiával, valahol a Gorgova-tavon, és ott csapnak le rájuk a gébicsek, és Rádukát a víz alá ragadják, és ő hiába ugrik utána a foga között a halbelező késsel, és hiába úszott utánunk le egészen a mederig, már késő volt, a gébicsek feltűzték Rádukát egy nagy vastüskére, és nemcsak ő volt ott, a víz alatt, hanem még vagy huszonöt, harminc másik ember is, férfiak, nők, gyerekek vegyesen, és az a legrosszabb, hogy nem fulladtak meg, mert a gébicsek tüskéi olyanok, hogy még a víz alatt is életben tudják tartani őket, levegő nélkül, hangtalanul kiabálnak, és könyörögnek, néma üvöltésüktől kavarog a víz, ahogy a tüdejük szívja és pumpálja a halványzöld vizet, Szündzserec annyiszor elmesélte már, hogy olyan, mintha én álmodtam volna, a legrosszabb az, ahogy úszás közben a hangtalan kiáltások és sikolyok vízáramlatai a bőrét csiklandozzák, és hiába úszik úgy, hogy beleroppan a gerince, soha nem ér le időben, mindig előbb fogy ki a tüdejéből a levegő, mint hogy odaérhetne.

Nem akarok Szündzserec álmára gondolni, de már késő, tisztán érzem a testemen a víz fodrozódását, tisztán érzem a tüdőmet feszítő irdatlan fájdalmat, a fogaim között a halbelező kés iszamos vas ízét, csúszós pikkelyek tapadnak a pengére, ahogy üvöltve kifújom a levegőt, és a kés kicsúszik a fogaim közül, egyik másik leszakad a pengéről, a testem megfeszül, oldalra pördül, ahogy a kés után kapok, hiába, nem érem el, a szemem előtt lassan pörögnek a pikkelyek a fénypászmákban, a tüdőm szúr és éget, ahogy beáramlik a víz, az egyik halpikkely is ott van a számban, a szájpadlásomra tapad, öklendeznem kell, a tüskék fölött suhanok, Flóra arca halvány penészzöld, ez nem Szündzserec álma, ez az én álmom, legalább százszor álmodtam, már legalább ezerszer.

Szündzserec felébred, rázza a hideg, könnyek folynak az arcán. Rádu, Ráduka, mondja, pikkelyes slejmet köp a földre, verje meg a mérnökurakat Szfintu Nikoláje, mondja, széthajtogatja a képernyőt, rámered, nézi, tudom, mit lát, Rádukát látja, ahogy otthon van az ágyában, és békésen alszik, én is percekig néztem Flórát ébredés után, a hintaszékben ült, és a hasát simogatta, a ritmusból tudtam, hogy valamelyik csellószvitet hallgattatja épp az ikrekkel, a mérnökurak azt mondják, az álmok azért kellenek, hogy sose el ne felejthessük, hogy kiért harcolunk, és ne maradjon az agyunkban hely több traumának, hogy amikor elérjük a gébicsfészkeket, ne sajnáljuk meg a pelyhes kis fiókáikat, adjunk csak nekik bátran és bőven a lángból.

Szündzserec összehajtogatja és zsebre dugja a képernyőt, ma gébicsvér fog folyni, testvérem, gébicsvér vagy embervér, vagy mindkettő, bólintok, igaza van, tudom, a mérnökurak főleg akkor küldenek ennyire durva álmokat, hogyha komolyabb harci érintkezés várható, legjobb lesz minél hamarabb megnézni a haditervet és elkezdeni készülni a támadásra, minél hamarabb fog el a harci láz, annál kevesebb időm van azon gondolkozni, hogy lehet, hogy amit a képernyőmön láttam, mégse az igazság, hogy Flóra már régen meghalt, éppúgy, ahogy Ráduka is, csak nem emlékszünk rá, hogy mikor, és hogyan, mert a százféle halál már kimosta belőlünk még az emléküket is, a mérnökurak azért csinálják az egészet velünk, hogy elhiggyük, hogy igenis van értelme annak, amit tenni próbálunk, van miért, van kiért harcolni.

Ahogy erre gondolok, megtelik hínár ízű slejmmel a szám, a torkomban halpikkelyek kaparnak, gurgulázva-harákolva köpök egy nagyot, Flórára és az ikrekre gondolok, aztán hagyom, hogy a Gorgova-tó sötét mélyének emlékét lassan elmossa a harci láz.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.