Kína európai szemmel teljesen érthetetlen, pedig előbb-utóbb kénytelenek leszünk megérteni
Az általánosabb, nagyobb témák után (mint a nyelv, a tudomány vagy a hit) meglepően konkrét témával folytatódtak az Agora kerekasztal-beszélgetései: a múlt csütörtöki, online megrendezett eseményen Kína került terítékre, ezen belül is az a kínai gondolkodás, amelyet kívülről annyira nehéz megérteni. Előbb-utóbb pedig meg kell, hiszen az ország egyre növekvő katonai, politikai és gazdasági hatalmát nem lehet figyelmen kívül hagyni, ebben pedig nem sokat segít az, hogy a nyugat a mai napig valamelyest kolonialista gőggel tekint az egyre fontosabbá váló nagyhatalomra.
A beszélgetésen négyen eredtek Kína nyomába: Kis Andrea, a CEU Kína-kutatója, aki maga is kilenc évet töltött az országban, Papp Richárd, az ELTE antropológusa, Tillmann J. A. filozófus és Mohácsi András képzőművész. Tillmann szerint a legelső kérdés az országgal kapcsolatban az a nyugatitól gyökeresen eltérő történelem- és világszemlélet, ami miatt a kínai motivációk megértése, legyen szó akár globális törekvésekről, akár személyes indíttatásokról, olyannyira nehéznek tűnik. Francois Jullien francia filozófus és sinológus épp ezt a különbséget találta vonzónak: ő stratégiai szempontból használta fel ezt a másságot, azt remélve, hogy ebből az európaitól gyökeresen különböző világból jobban rálát a nyugati filozófia gyökereire.
Kultúrsokk
Ez a másság pedig olyannyira szembeszökő, hogy először valóságos kultúrsokkot okoz a vendégnek: Papp Richárd és Kis Andrea is felidézték, hogy milyen érthetetlennek tűnt már a hétköznapi élet is, az elméleti problémákról nem is beszélve. Papp szerint Sanghaj méretein túl az az európai szemmel érthetetlennek tűnő szokás volt először leginkább feltűnő, hogy ha az ember eltéved, nem nagyon akarnak neki segíteni a helyiek – még a taxisofőrök sem feltétlenül, mert egyáltalán nem biztos, hogy tudják, hova kell menniük, de ezt semmi pénzért nem vallanák be.
Ez részben a nyelvi korlátoknak köszönhető: előfordulhat, hogy a taxis ugyan Sanghajban dolgozik, de vidékről jött, és még akkor sem értené, mit akarnak tőle, ha mandarinul szólnak hozzá, mert egy másik dialektust beszél. Kis ehhez még hozzátette, hogy sokan attól tartanak, hogy nem tudnak elég jól angolul ahhoz, hogy útbaigazítást adjanak, ha viszont ez kiderülne, azt sok helyi arcvesztésként élné meg, így inkább nem is mondanak semmit.
A sanghaji sofőr esete
Papp egy másik érdekes esetet is elmesélt: éppen csak megérkezett a városba, amikor egy tömött busz egyszer csak megállt az út közepén, a sofőr leszállt róla, és hosszú perceken keresztül rugdosott egy fát. Ezt az utazóközönség és a többi sofőr némán tűrte, de hogy miért tett ilyet, a mai napig rejtély, de Kis szerint valószínűtlen, hogy az indulatai ragadták volna el ennyire, ez ugyanis szintén szégyen (ha viszont mégis ez történt, jellemző, hogy mások erről udvariasan nem vettek tudomást).
Ez magában még csak egyszerűen furcsa, de Kiss szerint ezek a jelenetek sokat elárulnak a kínai gondolkodásról: az utasok azért sem szóltak semmit a sofőrnek, mert ő ott a munkáját végezte, őket szállította, így ebben a szituációban a hierarchiában is felettük állt. Kína mélységesen hisz a hierarchiában, és ebből a szempontból mindegy, hogy éppen milyen politikai berendezkedés uralkodik az országban: az már magában valamiféle rangot jelent, hogy ki milyen városban tud elhelyezkedni, az pedig még inkább, ha külföldi, lehetőleg amerikai egyetemen szerez diplomát.
Lassú változások
A tudományos nyitás azért lassan a gondolkodás változását is magával hozza: Papp két évig tanította volna a sanghaji diákokat valamiféle kritikai gondolkodásra, de a helyi iskolarendszerben az már eleve problémát okozott, ha valaki kérdést tett fel, a legtöbben pedig erre még az egyetemen sem voltak képesek – ennek pedig komoly kulturális okai vannak, a kínai nyelvben ugyanis a kérdés ugyanaz, mint a probléma. Aki kérdez, problémás.
Kína viszont fejlődik és terjeszkedik, és ugyanúgy birodalomnak, tulajdonképpen a világ közepének tartja magát, mint korábban – bár ebben nem egyedülálló a világon, hiszen Európa, ha kicsit másként is, de szintén a világ közepeként tartotta magát számon. Ehhez kapcsolódik a Digitális Nagy Fal kiépülése is: egyrészt (kommunizmus ide vagy oda) akkora piacról van szó, hogy sokkal jobban megéri helyi alternatívát kínálni a Google és a Facebook helyett, másrészt jóval erősebb kontrollt lehet gyakorolni ezek felett a platformok felett. Papp Richárd szerint ezt a legtöbb fiatal nem is bánja: a hivatalos narratíva szerint ezzel az állam megóvja őket attól, hogy valami erkölcstelen tartalmat lássanak.
„Marx orosz volt"
Nyitni viszont kell nyugat felé, még ha óvatosan is: a kínai elit egyre inkább külföldön taníttatja a gyerekeit, akiket aztán arra buzdítanak, hogy a nyugati diplomával térjenek haza, és otthon dolgozzanak – és ezt, mivel hagyományosan kevéssé jellemző az individualizmus, rengetegen meg is teszik. Ez Papp szerint azt is jelenti, hogy a kreativitásnak egyre nagyobb becsülete van az országban, az így megszerzett tudás viszont jellemzően az eliten belül marad – viszont az ország mára képes kitermelni azt a kreatív közép- és felsővezetői réteget, amelyhez korábban jellemzően külföldi szakértőket hívtak.
Sorra nyílnak a nyugati egyetemek is az országban, sőt, Kína kiadókat és oktatási intézményeket is vásárol a világ minden táján. Ahogy Kis mondta, a marxizmus is nyugatról érkezett Kínába, ahogy a kapitalizmus is: azon nincs mit csodálkozni, ha kiaknázzák a benne rejlő lehetőségeket, igaz, szerinte a kínai gondolkodásra nemigen jellemző az ideológiákba vetett hit. Papp felidézte, hogy mit gondoltak a diákjai a marxizmusról – a legtöbb, amit ki lehetett belőlük húzni, az az volt, hogy „Marx orosz volt”. Ennyit az ideológiáról a hétköznapokban.
Álmaimban Kína visszainteget?
Kína márpedig jön, és valószínű, hogy idővel közelednek majd az álláspontok, de azt a folyamatban történő gondolkodást figyelmen kívül hagyni, ami erre a kultúrára jellemző, óriási hiba lenne. Kiss szerint abban sincs semmi meglepő, hogy az ország élni akar a hatalmával: a világnak korábban Amerika integetett vissza, kérdés, hogy a kínai modellt és gondolkodást mennyire lehet majd vonzóvá tenni a tömegek számára. Egy biztos: Kínával számolni kell, így vagy úgy, és akkor talán azt is meg fogjuk majd érteni, hogy miért rugdosta meg azt a bizonyos fát a sanghaji buszsofőr a csúcsforgalom kellős közepén.
