Tényleg rasszizmushoz és szexizmushoz vezet napjaink népszerű elmélete, az evolúciós pszichológia?
Nagy port kavart Subrena Smith amerikai filozófus tanulmánya, amelyben a New Hampshire-i Egyetem adjunktusa nem csupán az evolúciós pszichológia egyes kijelentéseit támadta, hanem azt állította, hogy az elmélet nem elégíti ki a tudományosság kritériumait, így állítólagos eredményeinek nincs tudományos hitele.
Smith legfőbb kritikai észrevétele logikai természetű. Az evolúciós pszichológia egyik fő tézise szerint az agy strukturális felépítése a pleisztocén óta nem változott, és az addigra kialakult, a túlélésre optimalizált mechanizmusokkal a mai ember viselkedése is jól magyarázható. Az elmélet képviselői továbbá azt is állítják, hogy az evolúciós nyomás hatására az agy modulárisan fejlődött ki, a viselkedést pedig ezek a panelek irányítják – legalábbis Smith kritikája szerint.
Morális és módszertani gondok
Ezzel a megfogalmazással Smith-nek az a baja, hogy még ha igaz lenne is, hogy a mai ember viselkedése közvetlenül megfeleltethető a kőkorszaki emberének, ezt semmilyen módon nem lehet bizonyítani, hiszen lehetetlen ellenőrizni, hogy valóban hasonló panelek voltak-e felelősek a kőkorszaki döntésekért, mint amelyek a mai ember viselkedését irányítják. Nem egyszerűen arról van szó, hogy nem lehetséges megfeleltetni egymásnak az egykori és mai kognitív mechanizmusokat, hanem maga a hozzáállás is eleve kudarcra van ítélve.
Smith már egy 2018-ban megjelent tanulmányában megfogalmazta morális aggályait az evolúciós pszichológiával szemben. Akkor az ellen tiltakozott, hogy az evolúciós pszichológiából leszűrt bármilyen következtetést a törvénykezésben is figyelembe vehessenek. Az irányzat ellen felvetett hasonló, etikai jellegű érvek a leggyakoribbak; sok kritikus ugyanis attól tart, hogy az emberi viselkedés evolúciós magyarázata diktatorikus vagy szociáldarwinista elképzelésekhez vezethet, ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy az adaptáció során egyesek jobban alkalmazkodtak például a nyugati urbánus léthez, mint mások, így ebben a környezetben kevésbé lesznek értékesek, mint az itt nevelkedett társaik.
Erre persze lehet az a szokásos válasz, hogy ez az idő evolúciós szempontból csupán egy szempillantásnak tekinthető – de ezzel visszatértünk Smith problémájához, vagyis ahhoz, hogy egyszerűen lehetetlen összevetni a pleisztocén kori és a mai ember viselkedését, ezért párhuzamokat sem lehet vonni közöttük. Smith nem azt állítja, hogy az emberi viselkedésre és az agy specializációjára nem volt hatással az evolúció, hanem azt, hogy az Evolúciós Pszichológia (a nagybetűvel az általa ismertetett „keményvonalas” álláspontra utal) ebben a formában nem tartható fenn.
Hagen: Smith meg is válaszolta a kérdést
Smith tanulmányára több válasz is érkezett, a leggyorsabban Ed Hagen, a Washingtoni Állami Egyetem antropológusa reagált. Szerinte Smith kritikája nem rombolja le az evolúciós pszichológia alapjait, sőt, az általa legsúlyosabbnak tekintett probléma – az összevetés lehetetlensége – sem jelent olyan nagy gondot. Igaz, abban a formában, ahogy Smith előadja, valóban lehetetlen lenne megállapítani, hogy vajon ugyanazok a folyamatok játszódnak-e le a modern emberben, mint az őskori emberben.
Ahhoz, hogy valamilyen pszichológiai folyamatot az evolúciós adaptáció termékének fogadjunk el, ki kell róla mutatni, hogy valóban a körülményekhez való alkalmazkodás alakította ki; továbbá azt is bizonyítani kell, hogy ez már a kőkorszakban is jelen volt, valamint azt is, hogy egyes mai viselkedésformák hátterében is ez áll. Hagen szerint ezekkel a követelményekkel az evolúciós pszichológia legtöbb híve egyetértene: itt nem történt más, mint hogy Smith szaporította az eddig is szép számú kritériumok listáját.
Hagen úgy gondolja, hogy Smith problémájára maga a szerző adja meg a választ. Smith szerint a cornealis reflexet, azt, amikor a szaruhártya finom érintésére a szemhéjak összehúzódnak, joggal gondolhatjuk evolúciós fejleménynek, ugyanis minden emlős rendelkezik vele, de még a madaraknál is megfigyelhető. Ha figyelembe vesszük, hogy milyen széles körben elterjedt ez a reflex, valószínű, hogy genetikai okai vannak, és azért maradt meg ilyen sok állat esetében, mert a szem védelme evolúciós szempontból hasznosnak bizonyult.
Hagen szerint akkor, ha Smith ezt elegendő bizonyítéknak találja a reflex evolúciós gyökereire, az evolúciós pszichológiának sem kell aggódnia, ugyanis hasonló komparatív vizsgálatokkal dolgozik ez az irányzat is a patogének elkerülésétől az érzelmek kifejezésén át az anyai törődésig. Mindössze annyi történt, hogy – Hagen feltevése szerint – Smith figyelmen kívül hagyta ezeket a vizsgálatokat. Noha a tudomány még nem ismeri a pislogásért felelős géneket, Smith elfogadja, hogy genetikai okai lehetnek, ennyi erővel pedig azt a valószínűnek tűnő magyarázatot sincs oka elvetni, hogy az emberi viselkedés egyes vonásai evolúciós okoknál fogva alakultak ki – mondja Hagen.
Falszifikálható, de ez jó hír
A tudományfilozófus bevallottan vitaindítónak szánta a tanulmányát, nem számított arra, hogy mindenestül meg is semmisíti vele az irányzatot, ezt pedig Hagen is értékeli: szerinte minél több kritériumnak kell megfelelnie egy elméletnek, annál hitelesebb tudományosan, hiszen annál könnyebben falszifikálható.
Karl Popper osztrák születésű brit tudományfilozófus szerint a tudomány legfőbb kritériuma a cáfolhatóság, sőt, a tudósoknak maguknak kell arra törekedniük, hogy megpróbálják bebizonyítani a feltevéseikről, hogy valójában hamisak. Az evolúciós pszichológia Popper kritériumai szerint a pszichoanalízishez hasonlóan homályos terület: számos feltevése szigorúan véve falszifikálhatatlan, így tudományos eredményként sem fogadható el, bár Popper bízott benne, hogy egyes pszichológiai állítások végül ellenőrizhetővé válhatnak. Hasonló genetikai áttörésben bízik Hagen is, amikor egyes, általa adaptívnak tartott vonások genetikai hátterének feltérképezéséről ír.
A filozófus nem biológus
A nagy port kevert Gizmodo-interjú után múlt héten megszólalt Jerry Coyne, a Chicagói Egyetem ökológiai és evolúciós tanszékének biológus professzora is: szerinte a Smith által megfogalmazott követelmények egyáltalán nem ártottak az evolúciós pszichológiának. Ha Smith kritériumait követnék a tudományos igényű elméletnek, a jelenleg tudományként számon tartott elméletekből nem sok maradna. Kritikusaik szerint a Bécsi Kör filozófusai is – mindenekelőtt az 1970-ben elhunyt, német-amerikai Rudolf Carnap – hasonló problémákba ütköztek. Abban a törekvésükben, hogy felszámolják a tudományban bujkáló metafizikát, olyan szigorú követelményeket kezdtek alkalmazni, amelyeknek áldozatául esett maga a tudomány is. Az ellenvetések hatására később Carnap lazított a kritériumok feszességén.
Coyne szerint Smith kritikája azért sem áll meg a lábán, mert nem természettudós, hanem filozófus, a biológusok pedig egészen más logika alapján kutatnak és kísérleteznek, mint a filozófusok. Coyne szerint abszurd lenne feltételezni, hogy míg az ember testét jól láthatóan az evolúció tette olyanná, amilyen, az agyát érintetlenül hagyta, szerinte pedig a környezeti kihívásokra adott válaszok nyomai még mindig nyomon követhetők az emberi viselkedésben (az anyai szeretetben, a rokonokkal való törődésben, illetve a nők és a férfiak eltérő szexuális viselkedésében is).
Azt Smith sem tagadja, hogy az emberi agy az evolúció terméke, így valamilyen módon az emberi viselkedésnek is ehhez kell kötődnie, de azt igen, hogy ezek bizonyíthatóan valamilyen agyi modulokhoz lehetnének köthetők. Ez viszont Coyne szerint sincs feltétlenül így, egy-egy viselkedésmintáért az agy számos területe lehet egyszerre felelős, hogy melyik és miért, azt pedig még további kutatásokban kell vizsgálni.
Azzal sem ért egyet, hogy az evolúciósan kialakult viselkedési formáktól való eltérés problémát jelentene az irányzatnak: szerinte itt inkább irányvonalakról van szó, mint dogmatikus törvényekről, így semmit sem árt az általános, evolúciósan kialakult viselkedésről szóló elméletnek, ha nem feltétlenül igaz a populáció minden tagjára (olyan anya is akad, aki megöli a gyermekét).
A legegyszerűbb magyarázat
Hagenhez hasonlóan Coyne is a komparatív vizsgálatok fontosságát hangsúlyozza: azt ugyan valóban lehetetlen megállapítani, hogy pontosan mi vezérelte a kőkorszaki ember viselkedését, és ez ugyanolyan volt-e, mint a mai emberé, de főemlősökön és állatokon végzett kísérletek, illetve közvélemény-kutatások során rá lehet jönni, hogy például valóban hajlamosabbak-e a hímek a féltékenységre, mint a nőstények, és ha igen, akkor ez mennyire széles körben bizonyítható, legyen szó akár emberekről, akár állatokról.
Coyne szerint ráadásul Smith azért támadja az irányzatot, mert értelmezése szerint szexizmushoz és rasszizmushoz vezethet, de maga az evolúciós pszichológia nem eredményez szükségszerűen rasszista, homofób vagy szexista világmagyarázatokat, mindössze a leginkább valószínű megoldásokat keresi – ehhez pedig nem tartozik hozzá egyetlen kirekesztő narratíva sem.
Az evolúciós pszichológia – mondja Coyne – nem valami nagy világmegváltás, hanem a lehető legegyszerűbb magyarázat arra, hogy nagy vonalakban miért működik úgy az ember, ahogy, de semmiképpen sem morális vagy etikai iránymutatás, az pedig, amire Smith utal, száz éve lejárt lemez, az elmélet mai hívei pedig semmiképpen nem értenének vele egyet.
Pinker: a rasszizmus vádja nem tudományos szempont
A vitában megszólalt a Harvard Egyetem világhírű kognitív pszichológusa, Steven Pinker, az elmélet egyik legnagyobb tekintélye is, igaz, külön cikket nem szentelt a témának – egyelőre: ő a Coyne-nak adott válaszában azt írja, hogy a rasszizmusra irányuló vádak már azért is alaptalanok, mert ha minden ember hasonló, vagy akár ugyanolyan alapokból indul, nem igazán van értelme épp az eltéréseket hangsúlyozni.
Az a modularitás, amire Smith hivatkozik, Pinker szerint ráadásul soha nem volt meg az irányzatban, ezt egy Jerry Fodor nevű egykori kreacionista filozófus teremtette meg, manapság pedig nem is használják. Pinker emellett azt is kiemeli, hogy az elmélet legtöbb híve szerint a változás folyamatos: arra már Coyne is felhívta a figyelmet, hogy az adaptáció, ha létezik (és létezik, ezt Smith sem vitatja) folyamatos, de nem mindenhol az: a dél-amerikai favelák lakói ugyanazokkal az evolúciós kihívásokkal találják magukat szembe, mint a kőkorban, a kulcs a túlélés marad. Coyne és Smith is úgy véli, hogy ezek közé az alapvonások közé nem lehet besorolni az írástudást, hiszen ez nem annyira elterjedt a bolygón, hogy alapvonásként kellene kezelni (Hagen arra is rámutat, hogy amennyiben mindenki tudna olvasni egy adott bolygón, akkor nehezebb lenne kimutatni, hogy ez adaptív viselkedés-e, de ilyen bolygót egyelőre nem találtunk).
Pinker szerint a legnagyobb veszélyt nem az jelenti, hogy az ember a feltevések szerint ősemberaggyal él, épp ellenkezőleg: semmi okunk feltételezni, hogy az alapvető reflexek bármit is változtak az elmúlt évezredek alatt, hiszen ez csak egy szempillantás, ha az evolúció szempontjából nézzük. A fő baj pedig az Smith elméletével, hogy a rasszizmust mint etikai szempontot tudományos szempontként emeli be a vitába, holott ha az emberek valóban ugyanazoknak az ösztönöknek engedelmeskednek, valódi különbség nincsen közöttük, az ilyesféle etikai vitáknak pedig nincs alapjuk.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: