A kondorkeselyű akár 170 kilométeren át képes repülni egyetlen szárnycsapás nélkül
Az andoki kondor, vagy kondorkeselyű (Vultur gryphus) a ragadozó madarak között is igazi óriás: egyedei a 15 kilogrammos súlyt is elérhetik, szárnyfesztávolsága pedig három méter körül mozog. Az Andok hegység területén és Dél-Amerika nyugati partvidékén élő, mérsékelten veszélyeztetettnek ítélt madár repülési technikáját most a Swansea-i Egyetem és az argentin Nemzeti Tudományos és Műszaki Kutatótanács közösen elemezte.
A kondorokról már Charles Darwin is leírta, hogy fél órán át tartó megfigyelése alatt egyetlen egyet sem vertek a szárnyaikkal, ami annak köszönhető, hogy testéhez és szárnyaihoz képest túl nagy a mellcsontja, ezért nehéz a szárnyait mozgató repülőizmok igénybevétele.
A kutatók nyolc patagóniai kondort láttak el mérőfelszereléssel, és 216 órányi megfigyelés után arra jutottak, hogy a madarak csak repülési idejük 1 százalékát töltik szárnycsapásokkal – amelyek 75 százaléka a felszállásnál történik. A PNAS-ben megjelent tanulmány szerint az egyik madár öt óránál is tovább bírta szárnycsapás nélkül, ez idő alatt körülbelül 172 kilométeres távot bejárva.
Csak összehasonlításképp: korábbi kutatásokból kiderült, hogy a fehér gólyák (Ciconia ciconia) és a halászsasok (Pandion haliaetus) a repülési idejük 17, illetve 25 százalékában csapkodnak szárnyaikkal.
Az andoki kondor a felszálló meleg légáramlatok (termikek) segítségével vitorlázik a levegőben, a magasból keresve a táplálékául szolgáló dögöket és kisebb állatokat. Ezeket a légáramlatokat a megfelelő időben, a megfelelő helyen kell megtalálniuk, ezért voltak kíváncsiak a kutatók a kondorok stratégiájára.
„Mivel a siklórepülést űző emberek a megfelelő körülmények között akár egész nap a levegőben tudnak maradni, a kondor teljesítménye talán nem tűnik olyan meglepőnek. De az emberek kizárólag megfelelő időjárás esetén mennek repülni. Bár a kondorok is figyelik az időjárást, ha megéheznek, nincs sok választásuk. Ezért arra számítottunk, hogy biztosan találkoznak majd olyan körülményekkel, amelyek szárnycsapásra késztetik” – mondta a BBC-nek a kutatásban részt vett Emily Shepard.
A kondoroknak azért kellett mesteri szinten megtanulniuk alkalmazkodni a széllökésekhez és légáramlatokhoz, mert erős szárnymozgás híján másképp nem tudnák a levegőből figyelni a partszakaszon vagy rejtettebb helyeken felbukkanó tetemeket, amelyek az étrendjük legnagyobb részét képzik.
A kutatók szerint ez az evolúciós folyamat választ ad arra is, hogy a kondorénál kétszer nagyobb szárnyfesztávolsággal rendelkező, kihalt óriásmadarak hogyan tudtak repülni.