Át szabad-e írni egy nemzet himnuszát?

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

Közel négy éve történt, hogy Colin Kaepernick, a San Francisco 49ers amerikaifoci-csapat egykori játékosa a Green Bay Packers elleni mérkőzés előtt nem állt fel, hanem féltérdre ereszkedett, amikor a stadionban felcsendült az amerikai himnusz. Ez bárhol a világon különös mozzanat lett volna, de a mindent átszövő, a sporteseményeken különösen hangsúlyos patriotizmusáról híres Egyesült Államokban országos botrányt robbantott ki. Kaepernick a meccs után elárulta: a rendőrök által elkövetett gyilkosságokra igyekezett felhívni a figyelmet az azóta bevett tiltakozási formává alakult térdeléssel.

Bár Kaepernick tette elsősorban a feltétel nélküli hazafiasság és az elnyomó hatalom között húzódó feszültségre világított rá, az eset egy másik tabutémát is a felszínre hozott, mégpedig azt, hogy rasszista-e az amerikai himnusz? Az 1812-ben írt, Star-Spangled Banner című nemzeti dalt leginkább a régóta elhagyott harmadik versszakának egyik sora miatt támadták, amely magyarul valahogy így szól:

„Nincs menedék, mi megmentené a bérenceket és rabszolgákat a megfutamodás borzalmától, a sír sötétségétől.”

Egyes vélemények szerint ez a sor az amerikai rabszolgaságot, a feketék legyilkolását dicsőíti, míg mások azt állítják, hogy mivel a szöveg az 1812-es brit-amerikai háború idején íródott, a brit ellenségekre utal – így a rabszolgák szó sem az aktuálisan tulajdonolt afroamerikaiakra, hanem a britek által felszabadított, és éppen az amerikaiak ellen harcoló rabszolgákra utal. Utóbbit támasztja alá az a tény, hogy a versszak az első világháború idején kezdett el kimaradozni az akkor még nem hivatalos himnusz, hanem leginkább kocsmai és csatadal kottájából, amikor az USA és Nagy-Britannia egymás szövetségese lett, így az amerikaiak gesztusként – és egy adag szégyenérzet mellett – kihúzták a britellenes passzust.

Más szelek fújnak

Míg Kaepernicket és első követőit nyilvánosan meghurcolták hazafiatlannak, sőt nemzetgyűlölőnek vélt térdelésük miatt, George Floyd májusi, az amerikai közéletet fenekestül felforgató meggyilkolása után fordulni látszik a trend: azokat a sportolókat fütyülik ki vagy ítélik el az interneten, akik állva maradnak a himnusz alatt. A brit YouGov júniusi közvélemény-kutatása szerint a a 2016-os 28 százalékhoz képest idén az amerikaiak 52 százaléka támogatja, hogy a sportolók térdeljenek le a himnusz alatt a rendőri erőszak és a rasszizmus elleni gesztusként.

Bár a Star-Spangled Banner szövegének nem bizonyítható a rasszista tartalma, az elmúlt hetekben az amerikai társadalom egy része olyan történelmi-kulturális revízió felé vette az irányt, amely már nemcsak a műveket, de azok szerzőit is szigorúbb mérce alapján ítéli meg. A himnuszt ez olyan szempontból érinti, hogy annak írója, Francis Scott Key maga is rabszolgatartó volt. Igaz, az USA és a rabszolgaság bonyolult kapcsolatához illően ő is egyfajta skizofrén helyzetet teremtett magának, hiszen ügyvédként egyszerre vállalta a felszabadításra váró rabszolgák és a szökevények gazdáinak jogi képviseletét.

Egy friss kutatás szerint azonban ennyi nem elég a hagyománytisztelő amerikaiak többségének ahhoz, hogy leromboljanak egy nemzeti jelképet: a YouGov felmérése szerint a felnőttkorú amerikai lakosság 60 százaléka azt szeretné, ha a Star-Spangled Banner maradna az USA himnusza, 15 százalékuk más dalra cserélné (a javaslatok között a 19. század végén született és először 1910-ben közzétett America the Beautiful mellett John Lennon 1971-es Imagine-je is felmerült), 6 százalékuk csere nélkül eltörölné a szövetségi himnuszt, míg 19 százalék nem tudott dönteni a kérdésben. Pártpreferencia alapján jól látható a véleménykülönbség, de még így sem elég meggyőző a himnuszcserét követelők aránya: a demokraták körében 49-21, a republikánusoknál 86-8 százalékban oszlik meg a két csoport.

Modern totemek

Karen A. Cerulo amerikai szociológus modern totemeknek nevezte a 19. században elsőként Európában és Dél-Amerikában, a nacionalista mozgalmakkal kialakult nemzeti jelképeket, köztük a zászlókat, a mottókat, a pénznemeket, az alkotmányokat, a nemzeti ünnepeket vagy éppen a himnuszokat. Tanulmánya szerint azok a himnuszok, amelyek nehéz időkben születnek, általában sokkal díszesebbek, bonyolultabbak, míg a stabil társadalompolitikai helyzetben íródott zeneművek valamivel letisztultabbak, egyszerűbben énekelhetők.

A fokozott belső és külső ellenőrzés alatt álló Német Demokratikus Köztársaság 1949-ben írt himnusza például meglehetősen könnyű dallamvezetéssel rendelkezik, míg az amerikai himnusz, amit eleve egy nem túl népszerű háború idején írtak, majd az 1930-as évek elején, a nagy gazdasági világválság alatt vált hivatalossá, viszonylag bonyolult dallamvezetésével és másfél oktávos hangterjedelmével alaposan feladja a leckét annak, aki el akarja énekelni.

Elnyomó, kirekesztő, szexista himnuszok

2016 tavaszán, amikor a brit politikát leginkább az EU-tagságról szóló népszavazás és az egész Európát foglalkoztató menekültválság kötötte le, a munkáspárti Toby Perkins olyan törvényjavaslatot nyújtott be a brit Képviselőházban, amely szerint az angoloknak ugyanúgy saját himnuszra lenne szükségük nemzetközi sportmérkőzéseken, mint ahogy azt a skótok és a walesiek már bevezették. Perkins azt a dalt ajánlotta Anglia új sporthimnuszának, amit korábban még David Cameron vetett fel: William Blake megzenésített költeményét, a Jerusalemet.

A képviselő szerint „itt az ideje, hogy Angliának saját nemzeti himnusza legyen, amelyen keresztül megerősíthetjük angol identitásunkat és az Egyesült Királyságban betöltött szerepünket.” A kezdeményezés azonban nem talált értő fülekre: a Nagy-Britannia-szerte használt God Save the Queen leváltását a királyi családhoz ezer szálon kötődő futball- és rögbiszövetség azonnal elutasította, az online petícióban pedig a kívánt 100 ezer helyett közel két hónap alatt csak kétezer aláírás gyűlt össze.

A God Save the Queen egyébként sokáig a Brit Birodalom egykori államai által létrehozott Nemzetközösség tagországainak himnuszaként is szolgált. Ausztrália például csak 1984-ben váltotta le saját nemzeti dalára, az Advance Australia Fair címűre, amelynek szövege azonban sokak szerint már 35 év alatt elavulttá vált. Az ország népességének 3,3 százalékát kitevő őslakosok érdemeinek elismeréséért küzdő Recognition in Anthem nevű szervezet hosszú előkészítést követően végül 2019 őszén mutatta be először a nyilvánosság előtt az átírt himnuszt.

Az ausztrálok leginkább azt a sort kifogásolják, amely úgy szól, hogy „fiatalok vagyunk és szabadok”, mivel szerintük ez a brit gyarmatosítást ünnepli, és tudomást sem vesz arról, hogy a földrészen úgy nagyjából 60 ezer éve élnek folyamatosan emberek, például azok az őslakosok, akiknek a felmenőit százezrével mészárolták le a britek. A szervezet ezért az „egyek vagyunk és szabadok” sorra cserélné az eredetit. A kormány tagjai 2017-ben azt mondták, hogy a himnusz hivatalos megváltoztatását széles körű lakossági egyeztetésnek kell megelőznie, de a forradalom ott is a sportban bontakozik ki: az őslakosok rögbiválogatottjának tagjai tavaly megtagadták a himnusz éneklését az új-zélandi maorik elleni meccs előtt, ami a közbeszédben már úgy csapódott le, hogy itt az idő népszavazást kiírni a szöveg megváltoztatásáról.

A Justin Trudeau kormányzása óta liberális fellegvárnak elkönyvelt Kanada 2018-ban egy évtizedek óta húzódó vitának vetett véget, amikor gendersemlegesítette nemzeti himnuszát: az „igaz hazaszeretet minden fiad kötelessége” sort arra cserélték, hogy „az igaz hazaszeretet mindannyiunk kötelessége”. Az O Canada című himnusz 1980-ban vált hivatalossá, azóta 12 alkalommal bukott el a változtatás javaslata a törvényhozásban – még 2010-ben is a kanadaiak háromnegyede ellenezte a cserét egy közvélemény-kutatás szerint.

Fiaid az apaföldön

A nemzeti himnuszok patriarchális nyelvezete a német nyelvterületeken is tiltakozásokat váltott ki. Ausztriában először 2005-ben javasolta az ország nőügyi minisztere, Maria Rauch-Kallat, hogy a hímnemű szavakat (fiaid, fivéri, apaföld) semleges kifejezésekre cseréljék, de akkor még sem a koalíciós partnert, sem a nyilvánosságot nem tudta maga mögé állítani. Végül 2011-ben iktatták törvénybe a módosított változatot, amely a „nagy fiaid hazája vagy” helyett már a „nagy fiaid és leányaid hazája vagy” sort tartalmazza, és amelyben a „fivéri kórus” helyett „ünneplő kórus” áll – az apaföld maradt.

A német családügyi minisztérium esélyegyenlőségi biztosa, Kristin Rose-Möhring 2018-ban, a nemzetközi nőnap előtt állt elő az ötlettel, hogy a himnusz férfi vonatkozású szavait (fivéri, apaföld) gendersemlegesítsék, de a kezdeményezés hamar elbukott. Angela Merkel kancellár azt nyilatkozta, hogy semmi baj nincs a jelenlegi szöveggel; Julia Klöckner agrárminiszter szerint ilyen apróságok előtt a nőket érintő nagyobb problémákat is meg kellene oldani; a szélsőjobboldali AfD párt pedig kiforgatta Rose-Möhring szavait, és közölte, hogy akkor az „anyanyelv” és más hasonló szavakra is keressenek új kifejezést.

Igaz, a németeknek valószínűleg elegük lehet a himnusz állandó változtatásából: a Deutschland, Deutschland über alles kezdetű eredeti szöveget a második világháború után kellett elhagyni, mert a nácik bukása urán nem volt túl jó hangulata a fölényeskedő üzenetnek.

Az viszont már inkább az Oroszországban uralkodó helyzetről árul el sokat, hogy az általában jól értesült Meduza bedőlt egy április elsejei kamucikknek: az Insider nevű orosz lap idén írta meg, hogy hamarosan törvényjavaslatot nyújtanak be annak érdekében, hogy Vlagyimir Putyin neve bekerüljön a nemzeti himnusz szövegébe. „Már vannak olyan szavazók, akik Putyin vezetése alatt születtek, viszont nem túl hazafiasak. A következő generáció így már tudni fogja, hogy nincs Oroszország Putyin nélkül” – írta a szándékos álhír.

De akár más megfontolások is állhatnak az egyes himnuszok leváltását célzó kezdeményezések mögött. Egy 2011-ben megjelent kutatás például 18 európai ország himnuszának, valamint különböző statisztikai adatok elemzése után azt az összefüggést állapította meg, hogy minél több mély hang van egy himnuszban, valamint minél búskomorabb hangzásúnak ítélik meg az állampolgárok, annál magasabb az öngyilkossági ráta az adott országban.

Gyönge zene, sehogy se lelkesítő, s nem is magyar

Az élete egy sötétebb korszakát élő, a szatmárcsekei birtokáról egy teljes évig ki sem mozduló Kölcsey Ferenc 1822 végén kezdte el írni a Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból című versét, amelyet ő maga nem tartott túl sokra: mikor élete vége felé többször összegezte legfontosabb verseit, a Himnusz sosem volt köztük, és azt nem is kedvelt folyóiratai valamelyikébe, hanem az általa lenézett, Kisfaludy Károly-féle Aurorába küldte be, ahol 1828 decemberében jelent meg a költemény.

Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból. Kölcsey Ferenc kézirataForrás: OSZK

A Nemzeti Színház igazgatója, Bartay Endre 1844-ben írt ki pályázatot a vers megzenésítésére, hogy osztrák és brit mintára Magyarországnak is legyen néphimnusza, és a versenyt végül Erkel Ferenc egyetlen óra alatt megszületett zeneműve nyerte meg. Ezután azonban még hosszú éveket kellett várni arra, hogy valódi nemzeti jelképpé váljon a Himnusz. A negyvenes-ötvenes években még csak egyike volt az ünnepségeken felcsendülő daraboknak, például a Szózat vagy a Rákóczi-induló mellett, és a legendákkal ellentétben az osztrákokat sem zavarta, mert nem tartották olyan jelentőségűnek, hogy a kötelező császári himnusz, a Gotterhalte vetélytársa legyen.

A kiegyezés után már politikai rendezvényeken, nyilvános ünnepségeken és iskolai ceremóniákon is leginkább a Himnusz és a Szózat hangzott el, majd Erkel Ferenc az 1880-as években megírta a mű négyszólamú vegyeskari változatát, és a Himnuszt nemzeti imaként kezdték emlegetni. Arra viszont még 1903-ig kellet várni, hogy az Országgyűlésben is felmerüljön a Himnusz hivatalossá tétele, de ezt Széll Kálmán akkori miniszterelnök javaslatára a kormány leszavazta. Eötvös Károly néhány évvel később így nyilatkozott Kölcsey és Erkel darabjáról:

„Gyönge zene, zsoltáros jellegű, sehogy se lelkesítő s nem is magyar. (…) Bizony a magyar nemzet dicsőítő dalához ez a zene se nem méltó, se nem elégséges. (…) A nemzet dicső dalának, a nemzeti himnusznak, panaszból és siránkozásból állani nem szabad.”

A Gotterhalte 1918 októberében szólt utoljára magyar ünnepségen, onnantól a Himnusz vált az első számú nemzeti dallá, bár ezt törvényben még nem rögzítették. Amikor 1923-ban országos ünnepséget rendeztek a vers születésének századik évfordulójára, Horthy Miklós már állami jelképnek nevezte azt, és körülbelül ettől a ponttól vált kötelezővé a Himnusz felállva hallgatása és éneklése. A trianoni békeszerződést követően a mű eredeti szándéka, játékos jellege ellenére egyre lassabban és drámaibban kezdték játszani, amit Dohnányi Ernő 1938-as új zenekari változata tett hivatalossá.

Minden korszakot túlélt

1939-re esett a legnagyobb revízió, amit a magyar himnusznak meg kellett élnie története során: Hóman Bálint kultuszminiszter rendeletben rögzítette, hogy a mű imádságos jellege miatt csak komoly alkalmakkor adható elő, így a sporteseményekről kiszorult a Himnusz, valamint a „hozz rá víg esztendőt” sor nehéz énekelhetősége miatt „hozz reá víg esztendőt”-re cseréltetett. Hogy a második világháború után Magyarországot elkerülte a himnuszok szovjetizálásának trendje, azt az új, optimistább és Isten nevét elhagyó mű szerzésére felkért Kodály Zoltán–Illyés Gyula párosnak köszönhető, akik sikeresen lebeszélték a kommunista vezetőket erről a tervről.

Mindenesetre 1956-ig csak szöveg nélkül lehetett játszani Himnuszt, de miután az 1956-os forradalom alatt ismét fontos jelképpé vált, a Kádár-rendszerben inkább nem vették el újra a néptől, és ismét szövegesen szólhatott az ünnepségeken, a szovjet himnusz felcsendülése előtt. Végül elsőként a rendszerváltás alkotmánya mondta ki 1989-ben, hogy „a Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével” – ezt a 2011-es Alaptörvény szó szerint átvette.

Az elmúlt évtizedekben az Anima Sound Systemet és Dopemant is nemzeti jelkép megsértésével gyanúsították a Himnusz feldolgozása miatt, de komolyabb ügy nem lett egyikből sem. Nem úgy abból az esetből, amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság kérésére egy kicsit fel kellett gyorsítani a legutóbb 2011-ben megreformált zeneművet: a 2013-ban bemutatott, a MÁV Szimfonikus Zenekara által rögzített változat a két és fél perces Himnuszt közel egy perccel lerövidítette, a tempó növelésével és az ismétlések elhagyásával.

Sokan nem értették, hogy miért kell hozzányúlni a jól megszokott, komótos Himnuszhoz, sőt, egyáltalán hogyan engedhetik ezt az Erkel-örökösök. Arról már kevesen értesültek a magyarok himnuszának megváltoztatásába külső nyomást vizionálók közül, hogy a darabot nem más hagyta jóvá, mint Somogyváry Ákos, Erkel Ferenc szépunokája, az Erkel Társaság elnöke, és az új változat minden eddiginél jobban illeszkedik a Himnusz zeneszerzőjének eredeti kottájához – mind lendületében, mind az Erkel széljegyzetében szereplő, de a korábbi verziókból kimaradt harangszót tekintve.

Ha tetszik, amit csinálunk, ha te is fontosnak tartod, hogy magyar nyelven legyen egy okos és közérthető lap, ami nem a politikai barikádok csatazajáról tudósít, hanem a ránk váró – bátran mondjuk ki, ez az év is megmutatta, mennyire nem túlzás ez – civilizációs kihívásokkal foglalkozik, ami fel meri tenni a jövőnkkel kapcsolatos igazi kérdéseket, és meg is mutatja a modern tudomány válaszait mindezekre, nos ha ez szerinted is olyan égetően fontos, ahogy mi gondoljuk: heroikus munkát végző öt újságíróval, sok tucatnyi kutatóval és csak egy egészen kicsi kiadóval a hátunk mögött, akkor támogasd a munkánkat rendszeresen – számít a segítséged!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: