A modern demokráciára leselkedő egyik legnagyobb veszély: a vetokrácia

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

Az Európai Uniós hitelprogramról folytatott júliusi alkudozások során Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke ismét bevetette a korábban már élesített atomfegyvert, a vétót. Maga a vétójog a Római Köztársaság óta létezik ugyan, de túlzott alkalmazása a modern demokráciákban kifejezetten veszélyes, hiszen döntésképtelenséghez vezethet, és megbéníthatja az állam működését. A vétójog kihasználásán, az azzal való visszaélésen alapuló kormányzási rendszer, a vetokrácia lényege, egy tárgyaló fél a körülmények kínálta erős alkupozícióját rendszeresen arra használja, hogy megfenyegeti partnerét: ha nem enged követelésének, megakadályozza, amit az szeretne. 

A vetokrácia fogalmát a világhírű amerikai politológus, Francis Fukuyama írta le először 2014-ben Political Order and Political Decay (Politikai rend és politikai hanyatlás) című kötetében a liberális demokráciákat, elsősorban az USA-t fenyegető „súlyos betegségként”. A vetokrácia ideiglenesen többször is megbénította az amerikai államot, azt pedig, hogy miként működik a gyakorlatban, jól szemléltette Orbán érvelése a brüsszeli tárgyalások során: az EU vagy elhagyja a jogállamiság a miniszterelnök szerint Magyarország ellen irányuló követelményét, vagy a magyar tárgyaló fél - most már parlamenti felhatalmazással - megvétózza az EU által tervezett hitelprogramot, és megakadályozza az Uniót, hogy így enyhíthesse a koronavírus-járvány által előidézett válságot. 

Elismeri a sokféleséget, biztosítja a kritikát

A tény, hogy a 21. században stabil demokráciák sodródnak a vetokrácia felé, arra utal, hogy nem múló betegségről van szó, hanem a liberális rendszer létét fenyegető kórról. De milyen folyamat is vezet a korábban jól működő demokráciák fokozatos és gyógyíthatatlannak tűnő leromlására? A régi görögöktől kezdve az újkor gondolkodóin keresztül a 18. és 19. század alapító atyái, majd a 20. században a demokrácia hívei, kritikusai és a kritikusok kritikusai egymástól részben eltérő mozzanatokat emeltek ki. A vetokrácia jelensége a demokrácia egy viszonylag kevéssé ismert definíciójának tükrében világítható meg leginkább. Ahogy az angol író, E.M Forster fogalmazott 1938-ban: „A demokráciát két – elválaszthatatlan – előnye miatt éljenezzük: mert elismeri a sokféleséget, és mert biztosítja a kritikát”. 

Forster lassan évszázados gondolatai új értelmet nyernek egy idén június végén a PNAS-ban közölt tudományos cikkben, amelynek szerzői az amerikai politikai élet polarizációjának okait és következményeit elemezik. Samantha Moore-Berg és kutatótársainak vizsgálatait az teszi különösen izgalmassá, hogy nem csupán bemutatják a jelenséget, hanem a folyamatok dinamikáját is feltárták. Abból az ismert tényből indultak ki, hogy a versengő csoportok tagjai negatív előítéletekkel szemlélik egymást. Véleményüket ugyanakkor jelentősen befolyásolja úgynevezett metapercepciójuk, vagyis arról alkotott benyomásuk, ahogyan a másik csoport megítéli őket. Az elemzések azt mutatták, hogy ez a metapercepció nem egyszerűen visszatükrözi a szemben álló politikai csoport negatív véleményét, hanem azt a valóságosnál erősebbnek tünteti fel. Az előítélet, majd ennek a metapercepció általi felerősödése azután szabad utat enged az ellencsoport dehumanizálásának, és a politikai élet szereplői Konfliktusos helyzetekben kölcsönösen hajlamossá válnak férgeknek vagy patkánynak, szemeteknek vagy ördögien gonoszoknak nevezni az ellencsoport tagjait. Erre hivatkozva pedig kiiktatják a morál fékjeit, és igazolhatónak vélnek az ellencsoport ellen indított olyan akciókat, amelyek nemcsak nekik, hanem végső soron az egész társadalomnak is kárt okoznak. 

Ellehetetlenül a kritika

A kutatás részletesen feltárta: az amerikai demokraták és a republikánusok egyaránt előítélettel szemlélik a másik csoport tagjait, és hajlamosak dehumanizálni a velük szemben állókat. Ebben a légkörben a másik fél ellenérzései a valóságosnál negatívabbnak tűnnek, sőt, minél szélsőségesebb pozíciót foglal el valaki a saját csoportjában, annál inkább érzi igaznak a metapercepciót. Ebből azután a politikai csoportosulások levezetik és a saját csapatuk tagjaitól is megkövetelik a másik csoporttól való távolságtartást. Ezért a képviselők, akiket a nemzet problémáinak megoldására választottak, egyre ritkábban találkoznak, sőt kerülik a tárgyalást egymással. Ebben a légkörben megengedhetőnek számít akadályozni a másik felet, akár a társadalom költségén is. A társadalom így fokozatosan szétesik egymást szélsőségesen elutasító és élesen szemben álló csoportokra. Elfogadhatóvá válik a másik csoport tagjainak dehumanizálása, és a növekvő gyűlölet légkörében igazolhatónak tűnik az ellenük indított,  akár erkölcstelen akciók végrehajtása is.  

A szélsőségesség erősödésének ez a folyamata megroppantja Forster két demokrácia-pillérének (a sokféleség elismerése és a kritika biztosítása) szilárdságát. Az egybekapcsolódó hatások ugyanis arra vezetnek, hogy a vélemények különbségét nem természetes, sőt az életet gazdagító változatosságként, hanem kibékíthetetlen és káros ellentétként szemlélik. Ez pedig lehetetlenné teszi a kritikát. A szemben álló csoportok tagjai nem beszélgetnek, és ha véletlenül mégis szóba elegyednek egymással, azt, amit a másik mond, nem megfontolandó véleménynek, hanem a megtestesült gonoszság megnyilatkozásának tekintik. Ennek következtében olyan mértékű gyűlölet (outgroup spite) halmozódik fel a csoportközi kapcsolatokban, amely természetessé teszi a másik fél szándékainak és törekvéseinek akadályozását. Így vezet az egyre erősödő polarizáció szükségszerűen a Fukuyama által leírt vetokráciához.  

A romlás folyamata

A liberális demokrácia intézményes hatalommegosztása eredetileg olajozottan működő kormányzati döntéshozatalt, ugyanakkor az ellenőrzésnek való állandó kitettséget biztosított. A politikai pártok tisztában voltak azzal, hogy csak ideiglenesen birtokolhatják a döntéshozás, illetve az ellenőrzés intézményeit. Mindenki minden pillanatban ki van téve a kritikának, és a választók újra és újra ítéletet hirdetnek. Ez a modell feltételezte és sokáig biztosította is, hogy a nézetek sokféleségéből és a kritika szabadságából a kiegyensúlyozott feltételek mellett a közérdek érvényesüljön. Ám a 21. századi, szélsőségesen polarizálódó légkörben elindult a megállíthatatlan romlás folyamata. Az egyre erősödő előítélet, az abból következő  dehumanizáció, a szemben álló felekben kialakuló metapercepció, a távolságtartás és a politikai gyűlölet fokozatosan lebénította a demokrácia gépezetét. 

A liberális állam olyan autóra kezd hasonlítani, ahol egymással megegyezni képtelen személyek vagy csoportok egyike birtokolja a kormányt, egy másik adja a gázt, és egy harmadik ellenőrzi a féket, illetve működteti az irányjelzőt. Így a vetokrácia a kormányzati működés rendszeres lefulladásához vezet, hiszen amit az egyik akar, azt a másik meg tudja akadályozni. Miközben világunk egy olyan autópályára emlékeztet, amelyen hol hóvihar, hol özönvízszerű eső söpör végig, és a látási viszonyok egyre romlanak, a rajta haladó járműveket egyszerre többen vezetik, akik sem jogosítvánnyal, sem tapasztalattal nem rendelkeznek, gyakran hallucinálnak,  ráadásul még nem is beszélnek egymással, sőt egymást akadályozva hozzák meg döntéseiket. Ebben a helyzetben egyre élesebb küzdelem folyik a döntési és ellenőrzési pozíciók birtoklásáért. Választások közeledtével ezért nem egyszerűen felforrósodik a hangulat, hanem szabadfogású birkózás veszi kezdetét. 

És mivel a halmozódó megoldatlan problémákról folytatott kilátástalan viták farvízén egyre nagyobb teret nyernek a szélsőséges mozgalmak, a vetokrácia nem egyszerűen sodródásra ítéli a társadalmat, hanem egyre súlyosabb fenyegetést jelent a demokráciára. Ez a helyzet fokozottan sújtja az állandó átalakulásban levő Európai Uniót, amely így állandóan ki van téve a vetokrácia veszélyének. Ha pedig elmarad az EU valóságos intézményi megújulása, akkor tovább folytatódik a régi demokráciák vetokrácia felé sodródása, illetve az új demokráciák autokrácia felé tartó, fokozatos hanyatlása. 

A szerző okleveles fizikus, a filozófiai tudományok kandidátusa, a Budapesti Gazdasági Egyetem tanára.

Ha tetszik, amit csinálunk, ha te is fontosnak tartod, hogy magyar nyelven legyen egy okos és közérthető lap, ami nem a politikai barikádok csatazajáról tudósít, hanem a ránk váró – bátran mondjuk ki, ez az év is megmutatta, mennyire nem túlzás ez – civilizációs kihívásokkal foglalkozik, ami fel meri tenni a jövőnkkel kapcsolatos igazi kérdéseket, és meg is mutatja a modern tudomány válaszait mindezekre, nos ha ez szerinted is olyan égetően fontos, ahogy mi gondoljuk: heroikus munkát végző öt újságíróval, sok tucatnyi kutatóval és csak egy egészen kicsi kiadóval a hátunk mögött, akkor támogasd a munkánkat rendszeresen – számít a segítséged!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: